Most már én mondom, hogy a boldogult Zsdánov elvtárs a fasorban sincs hozzánk képest. Még mindig kissé fújtatok a dühtől, és mint komor bikáé, olyan a járásom, a szemem pillantása pedig minimum barna éjfél. Valamiért malomkövet keresek, pedig itt, a hetediken nehezen fogok találni. Röviden: hölgyeim és uraim, kedves barátaim, nyártól vége a magyar kultúrának.
(Képünk illusztráció)
Ma megint a háborúról lesz szó, de előtte engedtessék meg pár keresetlen szó a honi viszonyokról. Megkísértett a gondolat, hogy ne külpolitikával foglalkozzak, hanem azzal a sajtóbotránnyal, ami egy Pulitzer-emlékdíjas kolléga és egy feltörekvő politikus körül zajlik, de nem teszem. Tegnap csak a magánvéleményemet mertem közölni, abból is több órás, elfajult, sértésekkel teli vita lett, míg le nem állítottam a kommentelési lehetőséget.
(Képünk illusztráció)
Helyszín: szerény teázó valahol a Régi Baszmannaja utcában, szamovárok, balalajkák, nyírfácskák, Baba Jaga főzi a teát, a háttérben doni kozák kórus énekel Volga-néphimnuszokat, az előtér alatt Lermontov forog a sírjában és néha felnyög. Sajó érkezik valenkiben (posztócsizmában), pufajkában, Hacsek elegáns, bár kissé gyűrött öltönyben teázik, enyhén vörös szemekkel.
(Képünk illusztráció)
Tegnapi írásomban beszámoltam az oroszországi elnökválasztást kísérő, példátlan zavargásokról és anomáliákról, ma azt próbálom megmagyarázni, hogy a különben jogkövető és békés természetű orosz nép miért lázong, ha eddig ilyen tömegben nem tiltakozott? Ebben segítségemre van Kszenija Szmoljakova tanulmánya, mely a Riddle-ben jelent meg.
(Képünk illusztráció)
Oroszországban választások zajlanak, és a szavazást példátlan botrányok kísérik. A Meduza hírösszeállítása olyan jelenetekről számol be, amelyekre talán az elmúlt száz évben sem került sor: lássuk hát, mi történt a Nagy Földön?
(Képünk illusztráció)
Hát, mártzius 15-e van, ez a magyar nemzet legszebb ünnepe. Az van, hogy mi nem bántottunk senkit (később mások bántottak minket), csak szabadok akartunk lenni. Ez nem teljesen sikerült, sőt, hátizé, de legalább megpróbáltuk. Nagyon megvertek minket, de hát mégis, volt egy kísérlet.
(Képünk illusztráció)
Ez most egy kicsit szubjektív írás lesz, mentsen az, hogy hát nem is számítottam arra, ami történt. Reggel ébred az ember 06:36-kor, és mint minden reggel, a mosdóban kezdődik a nap, éspedig telefonnal a kézben, mert meg kell nézni az e-maileket. A Messenger nem olyan fontos, de minden lényeges üzenet mailben érkezik.
(Képünk illusztráció)
Komolyan mondom, nem tudom, sírjak-e vagy nevessek, ugyanis kedvenc cárunk Vlagyimir Vlagyimirovics kinevezte magát legalábbis Antonov vagy Iljuskin elvtársnak, ha ugyan nem egyszerre lett Mikojan és Gurjevics. Aki nem tudná: az említett urak az orosz repülőgéptervezés géniuszai voltak, egyszerűen csak zsenik, akiknek érdemeiből mit sem von le az, hogy egy ideig szó szerint börtönben tervezték a repülőgépeket, mert hát ismert a lenini tétel: a legfőbb érték az ember, ezért tartjuk lakat alatt.
(Képünk illusztrácó)
Az úgy volt, hogy egy idegen ember küldött nekem egy Messenger-üzenetet, magam is csodáltam, ver most engem a Jóisten, mintha csak a jütlandi csatába keveredtem volna, vagy Balaklavába, ágyú szól balfelől, ágyú szól jobb felől, de még vágtat a hatszáz... ha nem is mind a hatszáz. Na, de lássuk, mit üzent nekem ez az úriember.
(Képünk illusztárció)
Előre le kell szögeznem, hogy ennek az írásnak nem igazán az az apropója, hogy ötvenöt éve zajlott le a Damanszkij-incidens, sokkal inkább a romlani látszó orosz–kínai viszony miatt vettem elő ezt a régi, de érdekes történetet – akkor is apró kellemetlenségekkel kezdődött a konfliktus, ami egy tájfun erejével eszkalálódott, majdnem atomháborúvá a valamikori Szovjetunió és Kína között.
(Képünk illusztráció)
