Előrebocsátanám, hogy a ma boncolt kérdés voltaképpen és a helyén kezelve nem is érné el jelentősége szerint, fontosságát tekintve azt a szintet, hogy egyáltalán felvetődjön. Arról van ugyanis szó, hogy milyen színű volt VII. Kleopátra királynő (fáraónő) bőre, ami így, 2053 évvel a halála után a gyakorlati életünk szempontjából tökéletesen közömbös.

Van annak egy kis kellemetlen mellékíze, amikor a Kormányzati Tájékoztatási Központ ír e-mailt az embernek. Részben azért, mert a címemhez annak idején az oltásüggyel kapcsolatban jutott, részben pedig, mert az embernek kifejezetten rosszul esik, ha hülyének nézik, és ez a kormányzat kizárólag ilyen célból szokott levelezni a lakossággal.

Hogy rövid legyek: olyan figyelmeztetés érkezett transzatlanti körökből, amit most már jobb, ha komolyan vesz a magyar vezetés, mert a fele sem tréfa. Ezt már nem fogják elpávatáncolni, elhisztériázni: ez kemény, mint a vídia, ezt komolyan kell venni. Washington haragszik, méghozzá joggal, és a NATO, ha ez lehetséges, még inkább haragszik az orbáni külpolitikára.

Mondanám, hogy előre megmondtam, de senkit sem érdekelne. Pedig tényleg megmondtam előre, ahogy megmondták mások is: a mesterséges intelligencia kiválóan felhasználható az álhírek gyártásában, főleg, ha ostoba emberek kezébe kerül. Hogy mennyire okos lehet a Die Aktuelle munkatársa, aki ehhez az eszközhöz folyamodott, azt hadd ne én döntsem el, de maradjunk annyiban: távol áll a Nobeltől is, a Pulitzertől is.

Az orosz belpolitikai helyzet ismerői előtt nem kétséges, hogy Vladlen Tatarszkij meggyilkolása óta aktív fázisába lépett a sztálini terror újjáéledése Moszkvában, a viták most már csak azon folynak, hogy a mostani helyzet van-e már annyira veszélyes, mint a Nagy Csisztka idején, vagy még sokat fog romlani? Ami, lássuk be, nem mindegy.

Vannak napok, mikor az ember felébred, magába tölt némi kávét, beleolvas a napi sajtóba és őszintén megbánja, hogy felébredt. Ennek a bolondokházának az is bőven elég lett volna, ha délig alszik, legfeljebb később tudja meg, mennyi őrültség történt az országban (és a világban is: de ma itthoni ügyekkel foglalkozunk).

Nehéz nyomon követni az Ukrajnában zajló háború eseményeit, főként, ha a teljességre törekszünk – jobban mondva, abban az esetben lehetetlen is. Körülbelül egy évig próbálkoztam ezzel, de munkaszervezési okok miatt fel kellett hagynom a napi helyzet részletes ismertetésével, viszont hetente egy-egy „pillanatfelvétellel” így is szolgálhatok a frontról, akkor is, ha a kép nem lesz vidám egyik fél kedvelői számára sem.

Ha tegnap a „hétköznapi besúgóval” foglalkoztam, ma következhet a „hétköznapi tömeggyilkos”. Akárhogyan is nézi az ember, Dmitrij Utkin, a Wagner-csoport első parancsnoka semmivel sem különlegesebb személyiség, mint a tegnapi írásomban elemzett Kszenyiyja Krotova. Ugyanolyan hétköznapi, szürke figura lenne normális körülmények között, aki mellett elmegyünk az utcán anélkül, hogy észrevennénk.

Oroszországban az Ukrajna elleni invázió kezdete óta egészen pontosan 19 644 személyt tartóztattak le háborúellenes tevékenység miatt. Az világos, hogy az aktív pacifisták ennél akár tízszer vagy százszor is többen lehetnek – nem lehet mindenkit lecsukni, csak azt, aki nagyon látszik vagy akit már feljelentettek a besúgók.

Meg kell mondanom, kissé zavarban vagyok, ugyanis önkéntelenül bár, de olyan szavak tolulnak a billentyűzetemre, amelyeket B. Zsolt szokott használni, csak hát én nem vagyok ő (hála az Égnek), nekem nem állna jól az, ami egyesek szerint neki igen, tehát igyekszem megmaradni a némiképp visszafogott hangnemnél, ha nehezemre esik is.