Vallási ügyekben nem árt, ha a sajtó a legmesszebb menőkig óvatos, hiszen senkit sem akarunk megbántani a hitében. De van olyan helyzet, mikor az őszinte, tiszta hit kifordul magából, fanatizmussá, babonává válik – háborúban ez gyakrabban megtörténik, mint békeidőben. A leggyakrabban mostanság az orosz hadseregben akad erre példa, ezt járta körül a The Insider riportja.

Hosszú esszét közöl a Novaja Gazeta Evropa abból az alkalomból, hogy az online troll hagyományos ábrázolása most lett tizenöt éves – ahhoz képest, mennyire kellemetlenek, elég fiatalok... persze, trollkodás korábban is volt, de a világháló terjedésével vált általános jelenséggé és a világpolitika egyik eszközévé.

Kicsit különös helyzetben írom ezt a pár sort, az még hagyján, hogy vonaton, a saját telefonom hálózatát használva, ezt már megszoktam. Azt viszont nem, hogy nem lehetek biztos abban, megjelenik-e a Huppa.hu hasábjain, tehát most jön jól a gyakorlat, mely szerint a Forgókínpadon is közlöm az írásaimat, biztos, ami biztos. Ugyanis a Huppa.hu sorsa most kérdéses.

Valódi hírszerzési szenzációval indult a mai nap, ugyanis olyan megfigyelési ügy robbant ki Rigában, amelyre még nem volt példa: A Meduza orosz ellenzéki lap kiadója, Galina Timcsenko telefonján felfedezték a Pegasus nyomait. Ez azért különlegesség, mert mindezidáig az orosz gumitalpúak egyáltalán nem használták ezt az eszközt.

Az egész tegnapelőtt kezdődött, szeptember 11-én, mely dátum különösen alkalmas katasztrófák bekövetkeztére. Déri Stefi, a Megafon egyik markáns arca érdekes gondolatot osztott meg a Facebokon, annyira érdekeset, hogy több, mint ezerkétszázan szóltak hozzá, a legkevésbé sem dicsérő hangnemben. Lássuk, mivel volt képes ekkora felzúdulást kiváltani a szerző!

Az Oroszországi Föderációban tegnap úgynevezett részleges választásokat tartottak, melyeket annak ellenére is érdemes elemezni, hogy az eddigi eredmények alapján nagy meglepetést nem hoztak, sőt, kicsit sem. Természetesen az Egységes Oroszország párt vezet mindenhol, sőt, ahol mégsem, ott is vezetni fog rövidesen. Csoda lenne, ha nem így volna.

Az Oroszországi Föderáció egyre agresszívabban követeli a teljes fennhatóságot az Északi-sarkvidék felett, arra hivatkozva, hogy az határai mentén húzódik, ami abszurd, hiszen más országok is fekszenek arrafelé, például Kanada, az Egyesült Államok, Finnország, Norvégia... de valamiért mégis roppant fontosak Moszkvának azok a kietlen jégmezők. Miért is?

Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy ennek a mai írásomnak sok értelme nem lesz. Ugyanis ízlésbeli dolgokról nem érdemes vitatkozni, egyik fél sem képes meggyőzni a másikat arról, hogy szeresse, amit nem szeret, tehát többnyire a legbölcsebb békén hagyni az ilyesmit. Most mégsem teszem, aminek az az oka, hogy a magyar abszurd egyik gyöngyszemét sodorta elém az Index.

Hol terem az orosz katona? Eddig tudtuk, hol: nem Moszkvában vagy Szentpéterváron, inkább Dagesztánban, Burjátföldön, Csecsenföldön, azokban a szövetségi szubjektumokban, amelyek annyira szegények, hogy még a földet sem érdemes művelni ott, kizárólag a szerződéses katonáskodás jelent arrafelé valamennyire elfogadható megélhetést.

Ma azzal fogunk foglalkozni, miféle erőviszonyok alakultak ki Jevgenyij Prigozsin tragikus, ám távolról sem váratlan halála után a Kreml falai között. Sok minden megváltozott, sok minden maradt, ahogy volt, de jelenleg az egyik legérdekesebb figura, aki fenntartja az egyensúlyt a hatalmi érdekcsoportok között, Viktor Zolotov, a Roszgvargyija parancsnoka.