Az ember nem tud szabadulni a kérdéstől, hogy mi ennek a háborúnak a célja. Putyin ugyan pár nappal ezelőtt leszögezte, hogy pont ugyanaz, mint amikor megindult, de azért van nekem egy olyan gyanúm, hogy már február 24-én sem csak a szakadár népköztársaságok meg a Krím autonómiájáról volt szó igazából Ukrajna demilitarizálása és „nácitlanítása” mellett.

Már mindenki írt róla, még mi is, már olyan olvasó is volt, aki reklamálta, hogy „lehetne értelmes dolgokról is írni...” – hogyne, lehetne, olyankor tetszenek panaszkodni, hogy hosszú, unalmas, vagy jönnek a politikai alapú átkok és fenyegetések. Szóval én dafke is foglalkozom vele. Igen, a miskolci tengeralattjáróról van szó, ugyanis megpróbáltam rekonstruálni a dolgokat.

Tényleg nem akarok sorozatot írni a magyar „biztonságpolitikai szakértőkről” (azért az idézőjel, mert vannak igaziak is, tőlük különböztetem meg így a kóklereket). De ha zsinórban jönnek a magas labdák, le kell ütnöm őket. Tegnap nem is neveztem meg kritikám tárgyát, hogy ne személyeskedjek, ma ez elkerülhetetlen: Georg Spöttle adott olyan interjút, hogy nem hagyhatom annyiban.

(Fotó: 444)

Ma háborúról is lesz szó, meg nem is. Leginkább arról a mesterségről fogok beszélni, hogy hogyan nyúlunk a háborúhoz – mármint hogyan, milyen módszerekkel írunk róla. Nem akartam volna ezt részletezni, de úgy látom, muszáj lesz, miután a sajtószakma kapott egy alapos kioktatást egy biztonságpolitikai szakértőtől.

Ma nem a háborúról lesz szó, tehát lehet elrakni a sarkos véleményeket, csak mindenkit kérek, hogy előtte csukják össze, nehogy megszúrják magukat a tulajdon nézeteikkel (tudják, olyanok az elvek, mint a bugylibicska, vigyázni kell velük). Ma kicsit szakmáznék, merengve, álmodón, Kovács Zoltán államtitkár kapcsán.

Rossz híreim vannak a kremencsuki rakétacsapás(ok) kapcsán, nagyon rosszak, de aki most azt akarja itt olvasni, hogy a bevásárlóközpont fegyverraktár, biolabor vagy kiképzőközpont volt és különben is kiürítették a támadás előtt, az itt hagyja abba az olvasást, ajánlom nekik az orosz propagandát terjesztő lapokat, van belőlük elég.

Úgy hadakozik egymással Ukrajna ügyét illetően a magyar közvélemény, mintha legalábbis a Hortobágyon folynának a harcok és a Vérmezőt bombáznák. Ami igen nagy ostobaság részünkről, bár az nagyobb volna, ha nem is foglalkoznánk a kérdéssel – előttem nem kétséges, hogy a felkorbácsolt magyar indulatok a csúcsra járatott Kreml-propagandának köszönhetőek.

Kevés népnek van olyan kiterjedt és bőséges börtön-irodalma, mint az orosznak. Dosztojevszkij várfogságától indulhatott ez a hagyomány, de már előtte sem számított valamirevaló orosz értelmiséginek, akit legalábbis nem száműztek, mint a dekabristákat – aztán jött a múlt században Oszip Mandelstam, Szolzsenyicin, Salamov, Baldajev, őket már gulágra küldték. Most sem jobb a helyzet.

Ma előre jelzem, hogy nehéz dolguk lesz a trolloknak, ugyanis olyasmiről lesz szó, amire nem kaptak kiképzést: sajtóról. Bár persze ahhoz is jobban értenek, ahogy mindenhez is, mint azok, akik művelik a dolgokat – de nem féltem őket, ebbe is bele fognak kötni majd. Aztán, ha nem lesz sajtó, hiányozni fog, mert nem lesz mivel kötekedni, bár lehet, nekik akkor jön el a Kánaán.

Igazság szerint elég régóta érkeznek a rossz hírek az ukrajnai vízvezetékek rémítő állapotáról, de a világot jobban érdeklik a rakéta-sorozatvetők. Az oroszok is, az amerikaiak is, pedig a vízhiánynak sokkal több áldozata lehet nemsokára, mint akár Mariupol ostromának is: és elég valószínű, hogy nem csak Ukrajnában, de a vele szomszédos országokban is, ha járványok törnek ki.