Tegnap Putyin terveiről vagy inkább tervéről volt szó, amit röviden úgy tudnék összefoglalni, hogy nem más a célja, minthogy bizonyos területi nyereség és egy látszólagos, ám gondosan elfogadhatatlanra tervezett békeajánlat útján minél tovább fenn kívánja tartani a háborút, ugyanis megnyerni nem tudja, el nem veszítheti, addig kell vívnia, amíg bírja.

És még mondja bárki, hogy a magyar kormány nem tesz semmit a békéért. Épp ma segített akkorát Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak, amekkorát csak bírt ennek az energia-veszélyhelyzetnek a kihirdetésével. Viszont egyre jobban kezdenek látszani Putyin tervei: ha azok megvalósulnak, őszre ugyan nem lesz béke, de komoly változások igen.

Tulajdonképpen csak hülye gyermekmondókák jutnak az eszembe erről az egészről. „Ez elment vadászni, ez bakot lőtt, ez hazavitte, ez megsütötte, ez az icike-picike fene meg mind megette!” Aki azt hiszi, hogy ma csakis a katás adózás változása miatt tüntettek (és fognak tüntetni, hatkor kezdődik egy új demonstráció) az semmit sem ért az egészből.

Három nappal ezelőtt írtam Alekszej Gorinov moszkvai önkormányzati képviselő esetéről, aki hét év fegyházat kapott, mert a most zajló háborút háborúnak nevezte. Akkor ezen sokan felháborodtak: de Gorinovot még ki lehet engedni egy szerencsés politikai fordulat esetén, bár olyan nem volt orosz földön sok száz éve. Viszont ki támasztja fel Dmitrij Kolker fizikust?

Aki most azt várja, netán követeli – mindig akadnak ilyen olvasók, mintha csak fizetnék őket – hogy az orosz fegyverek dicsőségéről, katonák hősiességéről fog olvasni, az itt hagyja abba ezt az írást: nem neki való. De orosz katonákról lesz szó, csak sem nem a dicsőségükről, sem nem a gyalázatukról, hanem egyszerűen arról, hányan vannak és honnan jönnek.

Azért van abban valami baljós, hogy erről a mostani történetről pont a nagy szegedi boszorkányper jut az ember eszébe. Meg a koleralázadás, ha már itt tartunk, csak az bő száz évvel később volt. Nem szoktam mottót használni az írásaimhoz, de most nem tudok ellenállni a helyzetnek, ideidézem Ráth-Végh István alapján a boszorkányper jegyzőkönyvét.

Néha nem kellemes, ha egy régebbi írást folytatni kell – de ha egyszer valamivel elkezdett az ember foglalkozni, illik tudósítani a fejleményeiről is. Márpedig vannak fejlemények Alekszej Gorinov moszkvai önkormányzati képviselő ügyében, ugyanis mától ő a legelső ember a történelemben, akit egy gyermekrajz- és táncverseny elmaradása miatt hét év fegyházra ítéltek.

Nincs mit szépíteni a dolgon, Liszicsanszk elesett, Szeverodonyeck még előtte elesett. Nincs mit ünnepelni sem ezeken az eseményeken, kivéve, ha valaki megrögzött putyinita, de akkor minden nap van oka az örömre, csak elég álhírt kell hozzá olvasson. Az meg akad bőven, úgyhogy az ilyen embernek mostanság egy véget nem érő dínom-dánom lehet az élete.

Brutális leszek: habár tíz éve hadakozom az álhírekkel, és azt hittem, mindent láttam már, mint Utnapistim, „égen, földön, föld alatt” de ma olyannal találkoztam, ami minden álhírek állatorvosi lova, ami mindegyik betegségben szenved, amiben hír csak szenvedhet, nem elég, hogy még az ellenkezője sem igaz, de úgy terjed most is magyarul, mint Mariupolban a kolera.

Addig kérdeztem, mi a csoda lehet ennek a háborúnak a célja, és ki kezdte, meg főleg minek, hogy a végén választ kaptam rá. Persze nem nekem szánták, hanem az Egységes Oroszország (Putyin pártja) jelölteinek – de egyfajta válasz ez is. Rossz válasz, kétségtelenül hamis, de legalább látjuk, mit mondanak az orosz választópolgároknak ezekről a kérdésekről.