Túlzás nélkül állíthatom, hogy az évtized, ha nem az évszázad kémbotránya pattant ki, aminek nagyon komoly következményei lesznek: az a legkevesebb, hogy az abszolút nulla fokra hűl majd az orosz–amerikai viszony, de azon se lehetne csodálkozni, ha meg is szakadnának a diplomáciai kapcsolatok a két állam között.

A hír rövid és nagyon rossz: nem véletlen, hogy laptársaink is alig pár sorban tudták le. Arról van szó – túl sokat nem is lehet tudni az ügyről – hogy Budapest több pontján is olyan plakátok jelentek meg a Mazsihisz logójával, amelyeken a „Csak két faj van, zsidó és gój” felirat szerepel. A Mazsihisz tiltakozik és elhatárolódik, hiszen semmi köze ehhez az őrültséghez.

Úgy hozta a sors, hogy csupa sajtóval kapcsolatos hír került elém az elmúlt napban, tehát érdemes ezzel a témával foglalkozni – ha már mindenki más is ezt teszi. Azért is jó téma a magyar sajtó, mert olyan, mint az ukrajnai háború: kvantumfizikustól nyugalmazott útkaparóig kivétel nélkül mindenki ért, sőt, jobban ért hozzá – mármint azoknál jobban, akik csinálják.

Mi a teendő, ha defektes az államgépezet? Nyilván ki kell javítani, vagy ha nem lehet, sürgősen ki kell belőle szállni, főleg, ha a fékje vagy az ellensúlya romlott el. Akármelyik országban is romlik el az állam mechanizmusa, akármennyire is jelentéktelennek tűnik a hiba: törvényszerűen tragédiák sorához fog vezetni, inkább előbb, mint utóbb.

Mielőtt belekezdenék, tartozom egy vallomással: az elmúlt tizenkét évben mindig görcsbe rándul a gyomrom, ha a magyar kormányfőt meglátom egy külföldi lap címlapján. Abból még jó nem származott, mondja tucatnyi év tapasztalata, és sajnos nem téved, bár a mai dömping minden korábbit felülmúl.

Rég tettem ilyent, de ma szükség lesz rá – ugyanazon a napon kétszer is írok ugyanarról, mivel menet közben erősen megváltozott a helyzet. Mindenesetre most akkora felfordulás lehet a Lubjanka téren, mint Berija halála óta még soha, a mostani kavarodáshoz képest Beszeda tábornok letartóztatása teadélután volt, szalonzenekarral, csipketerítővel.

Visszatértem rövid, sajnos csak pár napos szabadságomról, és rögtön nagy fába is vágom a fejszémet: utánajártam néhány orosz álhírnek. Az összesnek képtelenség volna, annyi van belőlük, mint égen a csillag, nincs a világon annyi tényellenőr, amennyi elbánna velük, de a célom nem is az összesnek a cáfolata volt, hanem annak bemutatása, hogyan működik a propaganda.

Ma olyasmiről lesz szó, ami egyrészt mindenkit érdekel, másrészt viszont, mivel nem tudunk a tárgyról túl sokat, inkább a hit területéhez tartozik, tehát erős érzelmi reakciókat fog kiváltani az írás, és kevés észérv hangzik majd el a hozzászólások között, ennyi erővel Thor pörölyéről is merenghetne az ember az orosz csodafegyverek helyett.

A terjedő népmesékre – és egy igen érdekes tanulmányra – való tekintettel megint előveszem (pár hónapos szünet után) az orosz–kínai viszonyt, ugyanis egyfelől a kormánymédia és az egyszerűbb lelkek már egész legendakört építettek abból, amit e tárgyban hinni szeretnének, másfelől rá kell világítanom, hogy a közvélekedésnek még az ellenkezője sem igaz.

Tudom én azt, hogy nem mindenkinek tetszik, ha az orosz ellenzékről írok, nem is azért teszem, hogy sikert arassak vele. Még azt is megértem, ha zavarba hozok ezekkel a hírekkel egy-két embert, mert nem tudják hova tenni, amit megtudtak – már persze, ha egyáltalán elolvassák. Aztán az egyszerűbb lelkek vakarhatják a fejüket, hogy ez most mi volt.