Ma olyasmiről lesz szó, ami egyrészt mindenkit érdekel, másrészt viszont, mivel nem tudunk a tárgyról túl sokat, inkább a hit területéhez tartozik, tehát erős érzelmi reakciókat fog kiváltani az írás, és kevés észérv hangzik majd el a hozzászólások között, ennyi erővel Thor pörölyéről is merenghetne az ember az orosz csodafegyverek helyett.

Abból az alkalomból nyúlok a témához, hogy igen hosszú és érdekes írás jelent meg róla a Novaja Gazeta Europában, Julia Latinyina tollából, akivel nagyjából egyetértek, ha nem is mindenben, ezért az írás végén kicsit vitatkozni fogok vele.

Szóval, hogy is mondjam csak, drukkoljon az ember bármelyik félnek is ebben a mostani háborúban, abban egyet kell értenünk, hogy egy fegyver létezése nem lehet vélemény kérdése, az vagy van, vagy nincs. Harmadik megoldás, miszerint mértékkel létezik, egyszer volt, hol nem volt – csak a mesében és a kvantummechanikában fordul elő. És akkor tudjuk róla biztosan, hogy létezik, ha használják vagy legalábbis bemutatják.

„Nono!” – emeli fel az ujját a kocsmapult stratégája „és a hadititok smafu?” Rendben, lehet valami hadititok, mint a Manhattan-terv, de azt is előbb-utóbb használni kellett... és legkésőbb Hiroshimában kiderült az atombomba létezése. Lehet hinni abban, hogy „az oroszok előbb leamortizálják az ócskavasaikat, aztán jön a csúcstechnológia”, csak éppen nem logikus: az embereikkel együtt amortizálják le a mondjuk Herszon környékén a T–62-eseket? Hiszen komoly létszámhiánnyal küzdenek. Különben is, ha a harcok elején bevetettek volna valami újat, nagyot, egész estét betöltőt, annak komoly elrettentő ereje lett volna, ha igazán csodát mutatnak, lehet, mára már meg is nyerték volna a háborút, mert Ukrajna megadta volna magát. De – nem így történt.

Latinyina írásának ma még csak az első fele jelent meg, azzal tudok foglalkozni, ebben sorra veszi a beígért – és állítólag létező – technológiát, aztán elmondja, mi az, ami ehhez képest létezik és vagy működik, vagy sem, de mindenképpen van.

A mostani háború előkészítése nagyon rég kezdődhetett, de mindenképpen része volt Putyin elnök 2018. március 1-jén tartott beszéde. Ebben mutatta be számítógépes grafikákkal illusztrálva a most felsorolásra kerülő félelmetes haditechnikai eszközöket, és a világ elég rendesen meg is ijedt tőlük. Én magam másnap azt írtam, hogy elkezdődött az új hidegháború és lényegében véve igazam is volt. Mások sem néztek optimistán a ragyogó jövőbe. Akkor lássuk ezeket a csodafegyvereket és azt is, mit tudunk róluk.

1. A „Szarmat” típusú, több robbanótöltet szállítására alkalmas interkontinentális ballisztikus nehézrakéta, ami nyilván hiperszonikus is (nagyjából minden ICBM az), ami Putyin szavait idézve „Az északi és a déli póluson keresztül is képes támadni a célpontokat.” Mondjuk ezt is tudja minden ICBM, csak mégis, jól hangzott.

2. A Burevesztnyik robotrepülőgép, mely nukleáris meghajtású lenne, és Putyin állítása szerint 2017 óta már létezett. Ez részben, mint látni fogjuk, igaz is volt, valóban létezett, csak használni nem igazán lehetett. Mindenesetre az orosz elnök úgy jellemezte, hogy ez egy „alacsonyan repülő, alacsony láthatóságú, nukleáris robbanófejet hordozó cirkálórakéta, amely gyakorlatilag korlátlan hatótávolsággal, kiszámíthatatlan repülési pályával és az elfogóvonalak megkerülésének képességével sebezhetetlen mind a rakétavédelem, mind a légvédelem valamennyi meglévő és leendő rendszerével szemben”.

3. Az Avangard hiperszonikus rakétarendszer, amely Putyin akkori állítása szerint a hangsebesség 27-szeresére is képes, röppályáján váratlan kitérőkre, manőverekre képes és Sojgu hadügyminiszter szerint 2019. december 27-én elérte a műveleti készenlét állapotát. Egyelőre egy, azaz egy fotó kering róla, vagy inkább egy mobil indítórámpáról, ami nagyjából akármi lehet. És nyilvánosságra hoztak egy videót is, amin elindítanak egy valamilyen rakétát, valahonnan, valahová. Ez ám a bizonyíték!

Számítógépes animáció viszont bőven van ezekről, csak ha azokat valóságnak tekintjük, akkor bizony léteznek birodalmi csillagrombolók is. De hát honnan tudjuk, hogy nem léteznek ezek a rettentő csudák? – teszi fel a kérdést Latinyina, majd meg is válaszolja:

„Az általános megfontolások és a józan ész alapján egyszerűen feltételezhetjük, hogy a narancs nem terem meg az Északi-sarkvidéken. Hogy egy bronzkori palotagazdaságban, ahol a gazdaság minden ágazatát profitforrássá alakították, ahol a magánkezdeményezést szétverték, ahol az összes tudós elmenekült, és akik nem, azokat börtönbe zárják az osztrák kollégákkal folytatott levelezés miatt – nem lehet fejlett fegyverrendszereket létrehozni.

Nevetséges azt gondolni, hogy egy olyan országban, ahol nem tudnak iPhone-t készíteni, Garin mérnök hiperboloidját fogják gyártani.”

De annak, aki hisz bennük, ezek épp olyan valóságosak, mint másoknak az arkangyalok – mármint azoknak, akik arkangyalokban hisznek. Latinyina ezért vallásnak is tekinti az orosz kormánypropaganda elfogadását, az ő szavaival „atom-ortodoxiának”, „Sátán arkangyal tanításának”.

Itt nekem is lenne pár szavam. A Szarmat létezése ugyan nem igazán vitatott, az egészen biztos, hogy folytak és folynak kísérletek ezzel a rakétával, más kérdés, hogy eltekintve a hivatalos forrásokban előadott sikertörténetektől, nem sok biztosat tudni arról, mennyire voltak ezek sikeresek.

A Burevesztnyik már más tészta: arról annak idején valamivel többet lehetett megtudni, például a működési elvét is. Nem rakéta, torlósugár-hajtómű van rajta, a hajtómű olyan, mint a többi, csak azt a fenenagy hőt, amitől a beömlő hideg levegő kitágul és hátul nagy sebességgel kiáramlik, nem égő kerozin adja, hanem egy kis atommáglya, egy reaktor. Csak úgy pucéron, szigetelés nélkül. Nem csak annak van vége, amit ez eltalál, hanem annak is, ami fölött elrepül. Mondjuk elég kétségesnek tűnt, hogy épeszű ember ilyesmivel egyáltalán elkezdjen kísérletezni, az amerikaiak is gondoltak rá az ötvenes években, Project Pluto néven futott egy darabig a fejlesztés, aztán rájöttek, mivel játszanak, és 260 millió akkori dollár elpazarlása után sürgősen feladták. 2017-ből ismerünk egy sikertelen hajtómű-tesztet, aminek halálos áldozata is volt (ezt 2018-ban sikeresnek nevezte Putyin), a legfrissebb hír az róla, amit tegnap írt az Avia.pro, miszerint:

„Oroszország legújabb, nukleáris meghajtású Burevesztnyik cirkálórakétájának sikeres továbbfejlesztését követően Oroszország újra megkezdheti a rakéta tesztelését, amelyet különböző jelentések szerint 2027-re vehet át az orosz hadsereg.”

Akkor ebben a háborúban nem sok szerepe lesz, mert remélem, ez nem húzódik el öt évig. Az Avangard meg inkább hangzik egy aerodinamikai lehetetlenségnek, de ők tudják, mit állítanak rendszerbe...

Ezekhez csatlakozik még a Latinyina által nem említett Sahmat, ami egy hipermodern, pilóta vezette vagy pilóta nélküli vadászbombázó kéne legyen, tulajdonképpen a Szuhoj–75-ös, olyan változat is felmerült belőle, hogy egy gépet vezet pilóta, és az alakzat többi gépét is ő irányítja, szóval hasra esett tőle a világ, de leginkább a magyar kormánymédia, mikor elkezdték a Russia Today-en reklámozni tavaly november közepén. Persze, hogy hirdették, kifejezetten exportra szánják. Egy apró hibája azért van: nem repül. A hajtóműve, az Izdelije–30 még nem került sorozatgyártásba, még csak a repülési teszteket végzi. Talán két éven belül kezdődhet magának a gépnek a gyártása, addig a kiállításokon egy műanyag makettet mutogatnak, a reklámokban pedig számítógépes grafikát látunk, az igaz, hogy csodálatosat.

Ezek tehát a hit tárgyai, a szent csodák, amikben kételkedni is vétek. De mi az, ami most is létezik, milyen valóban veszélyes fegyverei vannak Oroszországnak? Nyilván a nukleáris arzenál a legfontosabb. Oroszország atomhatalom, és a START–3 szerződésnek teljes mértékben megfelelve 1420 nukleáris és termonukleáris robbanófeje van. Az USA valamivel kevesebb, 1365 telepített robbanófejjel rendelkezik. Tehát Oroszország és az USA nagyjából ugyanannyi robbanófejjel bír, amelyek együttesen a világ összes nukleáris robbanófejének több mint 90%-át teszik ki.

Rendben van, de célba juttató eszköz nélkül a robbanófejeket maximum postán lehet feladni. Az is kell hozzájuk, ami háromféle lehet: stratégiai bombázók, tengeralattjárók és interkontinentális ballisztikus rakéták, vagyis ICBM-ek.

Oroszország 2017. május 1-jén 60 Tu–95MS stratégiai bombázóval és 16 Tu–160-assal rendelkezett. Tengeralattjárói vannak, csak fekvése miatt azok könnyebben jutnak ki a Csendes-óceánra, mint az Atlantira, és azt a pár útvonalat, amin mégis atlanti vizekre juthatnának, éjjel-nappal figyelik, tehát nem sok realitása van a Szolovjov műsorvezető által terjesztett elméletnek, miszerint egy nukleáris torpedó elpusztíthatná mindenestől a brit szigeteket. Nem jutna el odáig.

Végül ott vannak az ICBM-ek. 2016. október 1-jén Oroszország 300 rakétarendszerrel rendelkezett, amelyek több mint 1000 nukleáris robbanófej hordozására képesek. Ezek között találjuk az R–36M rakétát, amit a Szarmattal akarnak majd leváltani: NATO-besorolása SS–18, más néven „Sátán”. A rakétát a dnyepropetrovszki Juzsnoje gyárban fejlesztették ki, és 1975-ben, azaz csaknem 50 évvel ezelőtt helyezték üzembe. (Mellelseg: a Juzsnoje gyárat épp tegnapról mára virradó éjjel bombázták az orosz erők). Hatótávolsága hivatalosan több mint 10 000 km, de ez csak formális. Ez a rakéta potenciálisan megkerülhetné a Földet, akár a Déli-, akár az Északi-sarkon keresztül, és a kijelölt pillanatban lecsaphatna. (Tehát nem csak a Szarmat tud ilyent, ugyebár). Más kérdés, hogy milyen állapotban vannak ezek az eszközök. Elvileg rendszeres a karbantartás, de...

„A védelmi minisztériumban tapasztalható korrupcióról szóló gigantikus adatarchívum, amelyet a közelmúltban adtak át a Gulagu.net munkatársának, Vlagyimir Osecskinnek a biztonsági erők háttérharcának részeként, azt mutatja, hogy ez nem így van. „Ezek közül a rakéták közül néhány nem fog felszállni, mások pedig fel fognak robbanni a silójukban” – mondja Osecskin.”

És írja Latinyina. Csak az a baj, hogy elég egynek is megfelelően működnie, már kész a jóvátehetetlen, elfogadhatatlan kár. Azonban ezeket a fegyvereket nem a Putyin-korszaknak köszönhetik, ezeket még a Szovjetuniótól örökölték. Putyinnak a Tu–160-asok modernizálását köszönheti az orosz légierő, amiknek az eredeti, első verziója 1981. december 18-án repült. A Szovjetunió mintegy 100 Tu–160-as gyártását tervezte, de csak 20 darabot gyártott. Ezek nagy része az államszövetség felbomlásakor Ukrajnában volt és Kijev birtokába került (bár gázért Moszkva visszavásárolta őket), két-három gép az 1990-es évben az összeszerelés végső stádiumában volt, de újat már nem nagyon tudnak készíteni, ugyanis hiányzik hozzájuk az NK–32 hajtómű, amelynek gyártását a Kuznyecov SNTK 1993-ban leállította. A vállalat 2013 óta próbálja újraindítani a termelését. 2018-ra négy motort kellett volna gyártania. Sajtóértesülések szerint ezeket csak 2020 augusztusában fejezték be. Mindemellé a Tu–160M üzemeltetése rettenetesen drága és nehézkes. Pavel Luzin, az elismert katonai szakértő szerint:

„Amikor 2018 decemberében két Tu–160-as repült Venezuelába, egy An–24-es kísérte őket pótalkatrészekkel és egy IL–62-es a javító személyzetével”

A Tu–160-as használatának költségei olyan magasak, hogy eddig még soha nem látták Ukrajna elleni háborúban, bár más stratégiai bombázók – a Tu–22M és a Tu–95-ös – folyamatosan bombázzák Ukrajnát a nagyon drága és nagyon régi H–22-es és H–101-es cirkálórakétákkal, amelyeket többek között nukleáris robbanófej hordozására terveztek.

Nos, Latinyina levonja a következtetést:

„Putyin egész stratégiája a szabad világ nukleáris elrettentésére az volt, hogy a legújabb, páratlan nukleáris fegyverekkel fenyegette meg, amelyek az USA-t és Európát radioaktív hamuvá változtatnák, mielőtt még levegőt tudnának venni. Ilyen körülmények között logikus lett volna a háború előestéjén tesztelni a Poseidont, vagy az Avangardot, vagy a Burevesztnyiket. De nem tette.”

Valószínűleg azért, mert ezek a csodafegyverek vagy nem léteznek, vagy kísérleti stádiumban vannak, vagy pedig nem úgy működnek, ahogyan az elvárható volna.

Papírtigrisektől rettegünk tehát?

Nos, ezen a ponton nem értek egyet Latinyinával. Igaz, hogy bevetésen egyetlen csodafegyvert sem láttunk, sőt, még a Tu–160M-et sem. De Burevesztnyik vagy Szarmat helyett még mindig ott van a sok (bár csak részben működőképes) SS–18 „Sátán”, ott vannak a még fel nem használt stratégiai bombázók: tehát nem azt mondom, hogy nincs semmi veszély, mert igenis van.

Csak azt mondom, hogy csodafegyverek nincsenek.

Illetve csak annyira vannak, amennyire hisznek bennük.

De ez már hit kérdése, és hitről nem lehet vitatkozni.

Szele Tamás