Mi a teendő, ha defektes az államgépezet? Nyilván ki kell javítani, vagy ha nem lehet, sürgősen ki kell belőle szállni, főleg, ha a fékje vagy az ellensúlya romlott el. Akármelyik országban is romlik el az állam mechanizmusa, akármennyire is jelentéktelennek tűnik a hiba: törvényszerűen tragédiák sorához fog vezetni, inkább előbb, mint utóbb.

Ez Andrej Kolesznyikov mai cikkéről jutott eszembe, mely a Novaja Gazeta Europában jelent meg és jóllehet kifejezetten az Oroszországi Föderáció viszonyairól szól, van egy olyan érzésem, hogy nekünk is volna mit tanulni a szerző gondolataiból. Én most nem fordítanám le a teljes írást, mert igen hosszú lenne, és sok lábjegyzetet is kívánna – a magyar olvasó pár orosz fogalmat, például a „Memorial” nevű civil szervezetet vagy a szőrmekereskedelem fontosságát – kevésbé ismer, a hangsúlyok is kicsit máshol vannak nálunk, de mégis, igazából a magyar és az orosz állam nem sokban különbözik egymástól, mindkettőt leírja a szerző szabatos meghatározása:

„Egy olyan politikai rendszerben, amelyben az állam teljes mértékben jelen van a politikában, a gazdaságban és a kultúrában, a társadalom az állam gyarmatává válik. Az állam nem egyszerűen ráerőlteti a társadalomra az eszméket és véleményeket, hanem kialakítja a követendő hivatalos diskurzust.”

És már nyakig is vagyunk az írásban, amelynek mottójául egyetlen sorát választhatnánk ki:

„Ez nem klinikai őrület. Ez klinikai ideológia.”

Jobban mondva az őrült helyzet, amibe vezetőink hozták magukat, olyan ideológiát hozott létre, ami szerint normálisnak tűnik, és így lesz egyre tébolyultabb. Mit láttunk még nem is olyan régen, pár éve Oroszországban is, Magyarországon is? Kétségtelenül korrupt állami hatalmat, ami a gazdaságot is a markában tartotta és egy olyan ki nem mondott „társadalmi szerződést”, mely szerint aki mély csendben marad és békén hagyja főként a korrupciós ügyeket, azt hagyják megélni úgy, ahogy tud, sőt, ha besegít képességei szerint az államosított korrupcióba, kaphat pár morzsát is az urak asztaláról. Ez egy apolitikusnak tűnő álfeudális rendszer volt mindkét országban, melynek alapvető hibája volt, hogy örök időkre tervezték, ugyanis akinek jó volt, az nem lázadt ellene, akinek meg nem volt jó, az nem volt képes lázadni.

Igen ám, csak ez az önfenntartó szisztéma mégsem létezhetett kizárólag saját határain belül, ugyanis a létezését és a viszonylagosan elfogadható életszínvonalat garantáló bevétel mindkét ország esetében a külvilágból származott: az oroszok a fosszilis energiahordozók árának elsikkasztásából tartották fenn a status quot, mi meg az uniós források elmutyizásából. Nem kell nagy ész ahhoz, hogy belássuk: csak addig működhet az ilyen mechanizmus, míg nem csak a belső, de a külső feltételek is változatlanok. Ha a források elapadnak, kész a baj. És tavaly apadni kezdtek a világméretű gazdasági- és élelemválság miatt.

Ilyenkor kerül elő a bezárkózásra amúgy is vágyakozó rendszerekben a „gonosz külvilág” legendája és a „hagyományos értékek” kultusza: márpedig a bebetonozott hatalmi rendnél hagyományosabb valami nincs. Ahogyan Kolesznyikov írja, bár ő „csak” Oroszországról beszél:

„Ami azt illeti, az oroszországi hatalmi rotáció 2020-ban rögzített eltörlése nem pusztán politikai vagy technikai, hanem ideológiai eszköz a hatalom megőrzésére. Egyszerűen azért, mert a hatalomváltás lehetősége minden liberális és demokratikus ideológia alapja. A hatalom elvvé emelt elmozdíthatatlansága az ultrakonzervatív és tudatosan archaikus ideológia kategóriája.”

Nálunk ehhez képest csak annyi a különbség, hogy nem rögzíti törvény a hatalmi rotáció eltörlését, ellenben nyom nélkül eltűnt, tizenkét éve uralkodik rajtunk nem pusztán ugyanaz a párt, hanem ugyanaz a néhány oligarcha, sőt, ugyanaz az ember, aki ilyenformán valóságos tükörképét hozta létre mifelénk a putyini rezsimnek. Ne tessék magyarázgatni, miért választják meg újra és újra, nem politikai okból történik, hanem azért, mert ez egy ilyen játék, így írták át a szabályait: nálunk a hamiskártyázás vált legálissá, és hiába tudjuk, hogy nem nyerhetünk, minden negyedik évben leülünk kártyázni a csalókkal.

Mindenesetre ott tartunk, hogy a sikkasztás-mutyizás bejáratott módszerei kezdenek nem olyan jól jövedelmezni, mint eddig, miért is a gonosz külvilágot hibáztatja mindkét rezsim. Mert olyan nincs, hogy tíz-tizenkét évig ugyanúgy lehetett lopni és most nem lehet. Kifejezett pofátlanság a világtól, hogy nem kizárólag a mi kedvünkért létezik. Nos, elő kell venni a megszorításokat, és ami ideológiát őseink ránk hagytak, mert baj lesz.

Itt látszólag különválik a két rendszer, ugyanis az oroszoknak megvan még a ládafiában a birodalmi ideológia, mi viszont ragaszthatunk akárhány Nagy-Magyarországos matricát a kocsikra, ennél többre nem vagyunk képesek (különben még jó, mert magunkra rántanánk egész Európát egyébként). De így is marad közös a két ideológiában: a mániás geopolitizálás.

Ez az a jellegzetesen ultrakonzervatív eszmerendszer, ami – mert nem képes saját hibáiból egyet sem beismerni – a „gonosz külvilág” elvéhez egész gondolati iskolát gyárt (nem tévesztendő össze a valódi geopolitikával) és a világot „befolyási övezetekre”, „zónákra” és „érdekszférákra” osztja, melyet titokzatos „körök” irányítanak (mondjuk gyíkemberek, pedofilok, más rettentő csudák) – na, szóval onnan is legyártja az ellenséget, ahol annak nyoma sincs. Saját maguk és a híveik előtt tökéletes felmentést nyernek azok a politikusok, akik ehhez folyamodnak, csak mindenki mással lesz bajuk. Nyugaton érthetetlennek találják Orbán Viktor kényszeres radikalizálódását – ő pedig képtelen abbahagyni, hiszen ez az egyetlen, bár egyre őrültebb logika, amely szerint ő tévedhetetlen és mindig, tehát most is igaza van – Putyin pedig, akinek nagyobb és erősebb eszközei vannak, már nem csak az eszmei, de a fizikai harcot is vállalta a tulajdon abszolút hatalma érdekében.

Igen, itt a baj: mindkét rendszer ott romlott el, hogy a vezetőik nem érték be a szimpla hatalommal, nekik abszolút hatalom kellett. És meg is szerezték: de mivel nem mindenhatóak, rosszul kezelik a mindenben való illetékességüket. Meg hát képességei sincsenek senki emberfiának az abszolút hatalom gyakorlására. És ha a képességek nélküli fickó a vélt lehetőségeit ráadásul arra használja, hogy a világot, a valóságot hajlítsa a maga elgondolása szerint, abból semmi jó nem sül ki.

Putyin alaptételeiből logikusan következik a mostani háború kitörése, gyakorlatilag bármikor megindíthatta volna, mióta regnál, azért csak most tette, mert most látott lehetőséget valamennyi sikerre, és mert most van válság. Mik ezek a tételek?

1. Sajnos a marxizmus-leninizmus már nem játszik, arra nem lehet hivatkozni, helyette az „évezredes orosz történelem” nevű valamit kell ideológiának használni, teljesen mindegyik, egyiket se vette senki komolyan a gyakorlatban, a másikat sem veszik.

2. Ukrajna nem létezik, mert nem szeretjük és mert tartozott már a cári birodalomhoz is, velük épp jó lesz háborúzni, hátha megadják magukat (nem így történt).

3. És különben is orosz befolyási övezet. Minden orosz befolyási övezet, ami szomszédos velünk vagy a befolyási övezetünkkel, tehát az egész bolygó is az.

4. Mi soha senkit nem támadunk meg, de mindenkit úgy felszabadítunk, hogy arról koldul.

5. Mivel az ukrán nép nem örvendezik túlzottan a megszállásnak, a lehetőségekhez képest felszabadítjuk tőle Ukrajnát.

6. Az egész világ vagy az ellenségünk, vagy az lesz. Legjobban a barátainkkal kell vigyázni, ugyanis ellenségből még lehet barát, de barátból már csak ellenség válhat.

7. Van belső ellenség és külső ellenség, de akármelyikről van szó, mindenképpen nekünk kell előbb megtámadni őket, nehogy meglepjenek. Ha nem akartak támadni vagy nem is ellenségek, az se baj: így jártak.

8. A fenyegetés minden politikai hatalom alapja. Ha nincs: kreáljunk!

9. Az ideológia a maga külső megnyilvánulásaiban nem lehet bonyolult – tanulságosnak kell lennie, mint egy példázatnak, egyszerűnek, mint egy faék, egy jelre redukálva, amelynek még verbális töltete vagy magyarázata sincs, de érzelmi jelentése mindenki számára világos: a nemzeti kollektív tudattalan a „Z” jelre redukálódhat, meg se kell magyarázni, mi az és miért pont „Z”, ahogy azt sem, miért piros a paradicsom és nem sárga. A győzelem mindent igazol, ha nem győztünk, akkor is győztünk, mindig győzünk és kész!

Sorolhatnám még napestig, csak oda lyukadnék ki, hogy ezek a beteg, önigazolásukban bármire képes rendszerek (magyar célra csak az „évezredes orosz történelmet” tessék kicserélni a „történelmi Magyarország és szent hagyományai” kifejezéssel, meg nekünk nincs fizikailag megtámadható Ukrajnánk, csak „belső árulóink”) az elején romlottak el, a mostani állapotuk már annak köszönhető, hogy meg sem lehetett próbálkozni a kijavításukkal.

És ez az ősbűn az abszolút hatalomra törekvés volt, ami aztán minden későbbi bűnt megindokolt, ezeket kell most egyre őrültebb és őrültebb eszmerendszerekkel igazolni – meg a jövőben elkövetendő vétkeket is.

Kolesznyikov óvatosan optimista:

„A totalitarizmus kánonelmélete szerint az autoritárius és a totalitárius uralom között az a különbség, hogy az autoritárius uralkodók csak megtiltanak valamit, míg a totalitáriusok kötelesek azt megtenni, amire parancsot kapnak. Még a mai Oroszországban sincs ilyen abszolút totalitás, ezért nevezzük az érett Putyin rendszerét hibrid totalitarizmusnak, vagy neototalitarizmusnak.”

Nos, valóban: itt sem kötelező még együtt üvölteni a falkával, de már erősen ajánlatos. Sőt, tegnap-tegnapelőtt is ajánlatos, mi több, jövedelmező volt. Manapság már anyagi haszon nincs rajta, szóval kötelezővé fogják tenni.

És ez az egész beteg struktúra arra az egyetlen hamis tételre alapul, hogy az egész világ ellenünk van, mert mi vagyunk a legszebbek, legjobbak, legokosabbak. Vagy azért, mert mindenki más velejéig gonosz.

Ezt hívjuk negatív identitásnak.

De nevezhetjük egyszerűbben paranoiának is.

Nagy, lényeges következtetésekhez jutott el Kolesznyikov, és az ő nyomán tán én is jutottam valamire: egész pontosan arra, hogy államaink ideológiája valóban klinikai eset.

Országnagy bolondokházákban élünk.

Vessünk véget a tébolynak, mert ha nem sikerül, egymásnak fogunk véget vetni.

Szele Tamás