Úgy hozta a sors, hogy csupa sajtóval kapcsolatos hír került elém az elmúlt napban, tehát érdemes ezzel a témával foglalkozni – ha már mindenki más is ezt teszi. Azért is jó téma a magyar sajtó, mert olyan, mint az ukrajnai háború: kvantumfizikustól nyugalmazott útkaparóig kivétel nélkül mindenki ért, sőt, jobban ért hozzá – mármint azoknál jobban, akik csinálják.

Annyi bizonyos, hogy ha a magyar sajtó bableves volna, sosem készülne el.

Történt ugyanis egyszer, hogy én bablevest főztem. Szeretem is, sikerülni is szokott, legalábbis eddig kevesen szidták a főztömet. Azonban gyenge pillanatomban nem tudtam eldönteni, tegyek-e belé babérlevelet vagy sem? Nyilván nem kőbe vésett szabály, hogy jár belé, az sincs pecsétes cári ukázban kihirdetve, hogy tilos azzal fűszerezni: csak nekem nem jutott abban a pillanatban eszembe, szoktam-e használni. Elkövettem azt a kapitális hibát, hogy tanácsot kértem a Facebookon az ügyben.

Több ezer hozzászólás érkezett. A két alapvető párt – mármint a babérleveles és a babértilalmas – már az első percekben kialakult, de ezek nem csak egymásnak estek, hanem gyorsan frakciókra is hullottak, a „tejföllel vagy anélkül” repedés mentén, mely mintegy keresztbe vágta a kialakult frontot, a helyzetet tovább bonyolította a „füstölt hús vagy kolbász” kérdése, majd megjelentek a vegánok, és titáni harc kezdődött. A nokedli, magyarosan csipetke problémája elvi kérdéssé vált, melyért százak rohantak csatakiáltással ajkukon az ütközetbe, a pirospaprika minősége miatt házasságok mentek tönkre és viszonyok születtek, szóval kitört az Istenek Alkonya, a wagneri Götterdämmerung. Egy hétig dühöngött a testvérháború, míg végre lenyugodtak a kedélyek, aztán eltemettük a halottakat, kaptak pár plecsnit a sebesültek és megpróbáltunk tovább élni, mintha a régi lenne a világ. Persze, ugyanolyan már sohasem lesz, mint előtte volt.

Azt speciel senki sem kérdezte meg a hős daliák közül, hogy végül is tettem-e babérlevelet a levesbe, ugyanis az igazából senkit sem érdekelt. Jól is tették, mert már rég nem volt emlék sem az a bableves, mikor ők még mindig ontották egymás vérét a Facebookon.

Na, ilyesmi a magyar sajtó is. Mindenkinek van róla sarkos, markáns, kifejezetten rossz véleménye – 1987 óta nem hallottam senkitől jó szót a honi sajtószakmáról, de már Mikszáth idejében is csak szidták – mindenki tudja, milyent akar, és akinek másmilyen tetszene, az minimum vérnősző barom, aki üres óráiban hazaárulással múlatja az időt, mármint amikor nem kisdedeket eszik elevenen. Az, hogy tízmillió igényt ugyanabban a lapban, sőt, ugyanabban az írásban nem lehet kielégíteni, senkit sem érdekel: mindenki azt akarja, hogy csak neki írjon az ember, oldjuk meg, ahogy tudjuk, azért kapjuk azt a rengeteg pénzt.

A mit? Hiszen a legtöbben egy vasat sem adnak azért a sajtóért, amit tele szájjal szidnak!

Nos, makacsul tartja magát a legenda, miszerint a sajtóban vasvillával forgatjuk a pénzt, hogy ne penészedjen, annyi van, mint a pelyva. Olyant is írt már nekem olvasó, hogy ő tudja: minden médiumnak súlyos milliókat fizet az állam, azért lehetnek ingyenesek.

Hát nem, nem fizet az állam, illetve akiknek mégis, azok a KESMA-hoz, Mediaworkshöz tartoznak, nekünk, szegény függetleneknek (igenis van ilyen, majd szó is lesz erről!) úgy áll a szénánk, hogy én négy munkahellyel keresek valamivel kevesebbet, mint az átlagbér. Mármint jó hónapban, mert rosszban sokkal kevesebb jön össze. El vannak maguk tévedve, kedves olvasók, ingyen kapják a nem kevés munkával írt, szerkesztett lapot, és még követelőznek is.

No, de ne csak az én véleményemet lássuk, nézzük azt is, miket írtak a sajtóról a lapok mostanság. Itt van rögtön a Telex tegnapi cikke, mely több szempontból is érdekes, ezt még az ismerőseim is küldözgették nekem, azzal, hogy „milyen igaz!” – igaz is, nem mondhatok mást. Éspedig azért kell egyetértenem az írással, mert én magam is megírtam ugyanezt, csak épp ez év június elsején, ezeken a hasábokon. Legyünk jóhiszeműek és mondjuk azt, hogy a telexes kollegina nem olvasta, ellenben mivel logikus a következtetés, ő is ugyanarra juott, mint én korábban. Más kérdés, hogy aki ebben a mi szakmánkban jóhiszemű, azt két perc alatt eszik meg a kacagó hiénák, de mi azért csak maradjunk meg ennél az álláspontnál. Tehát, miről is van szó?

A kormánymédiában zajló leépítésekről. Egész lapok tűnnek el a süllyesztőben, az a placc, ahol tucatnyi éven át aranybánya volt strichelni, most egyre kisebb és kisebb. Az átlagolvasó ilyenkor legyint és mondja azt, hogy hülye vagyok, mármint én, hiszen „lementek a választások, nincs már szükség rájuk” – csak éppen 2010, 2014 és 2018 folyamán is lementek a választások, mégsem szüntettek meg kormánymédiumokat. „Ja, akkor nem volt válság” – mondja erre a Mindentudó Olvasó és máris én vagyok a hülye, ugyanis szerintem ennek semmi köze a válsághoz. Az történhetett, amit a Telex úgy fogalmaz, hogy a Fidesz rájött:

„Online sokkal több emberhez el lehet érni kevesebb pénzből, mint hagyományos médiával sokkal több pénzből”

én meg azt írtam ugyanerről, az online propagandára és kósza kormánypárti influencer-hordákra utalva:

„Mivel azonban most épp nincs kampány (illetve van, a Fidesznél egy kampány mindig akkor kezdődik, amikor az előző véget ér, csak most nem intenzív), a felpimpelt celebkoszorúra is kevesebbet költenek, nem fognak azok nagyon messzire elkóborolni, előjönnek majd, ha hívják őket.

Tehát a kormánymédia átalakulásának ez lehet a gazdasági oka. Új üzleti modellt találtak, ami sikeresnek tűnik. A régit meg elfelejtik, leépítik. Hogy aztán ez részleteiben hogyan fog kinézni, arról sejtésem sincs, talán tessék megkérdezni a delphoi jósdát, de hogy most a „klasszikus” – azért az idézőjel, mert a valóban klasszikus a nyomtatott volna – kormánymédia nem fog dúskálni a pénzben, az biztos.”

Hej, régi szép idők, mikor még a szinglik jártak hordában az Andrássy úton a kereszténydemokraták legnagyobb megbotránkozására és nem az influencerek... No, mindegy, de azt leszögezhetjük, hogy a magyar sajtó vesztének igen nagy részben a kormány az oka: először megvette a javát, aztán tönkretette, most meg kidobja.

És mi lesz a függetlenekkel? Elég belenézni a mai Magyar Nemzetbe, hogy lássuk: mi vagyunk a patás ördög. Olyan rágalomáriát rittyentett bizonyos Tóth Erik, az Alapjogokért Központ kutatási igazgatóhelyettese mirólunk

„Független vagy aktivista újságírás?”

címmel, hogy én mindjárt cipőt húzok és indulok az Andrássy útra. Nem szinglinek, nem is influencernek, hanem lógni, a lámpavason, mert ezek után minden független sajtómunkást oda fognak húzni a haza- és atyafiak. Azt mondja a nagy eszű úr – onnét veszem, miszerint nagy esze van, hogy ismerem a mondást: „Akinek az Isten hivatalt adott, észt is adott annak hozzá”, márpedig ennek hivatal jutott, tehát bizonyára bölcsességet is osztottak melléje – miszerint:

„A modern politikai környezetben felértékelődött az új típusú média szerepe és létrejött az aktivista újságírás műfaja. Ennek egyik sajnálatos következménye, hogy bizonyos sajtóorgánumok átveszik a pártok szerepét és közéleti véleményformálókként lépnek fel, különösen akkor, amikor a hagyományos politikai csoportosulások inkompetensek és tehetetlenek legalábbis a tekintetben, hogy a közvéleményre érdemi hatást gyakoroljanak. Emiatt a média alapvető funkciója is megváltozik: hírközlés helyett hírgyártás jellemzi – álcivil szervezetekkel karöltve, amely egyre gyakrabban nélkülöz bármiféle valóságalapot, teret engedve a fake news elterjedésének.

Magyarországon a helyzetet nehezíti az, hogy az 1990-es rendszerváltoztatás után a posztkommunista struktúrák továbbélése miatt a konzervatív, jobboldali hangok megjelenésének komoly korlátja volt.”

Óh, ti szegény elnyomottak, Pesti Hírlaptól Ringig, Új Magyarországtól Napi Maón át Szent Koronáig, Szittyakürtig, Magyar Fórumig, és tovább... a kutatási igazgatóhelyettes úr vagy tudatosan nem mond igazat, vagy igen fiatal, ugyanis a felsorolt orgánumok – és még vagy négyszer ennyi – mind a kilencvenes években megjelenő, jobboldali-konzervatív lapok voltak. Nem korlátozta azokat sem rendőrség, sem katonaság, legkevésbé meg a jó ízlés. De ha már így, igazmondással kezdte, viszi a lendület:

„Évek óta hallgatjuk, hogy az objektív újságírás csak baloldali (értsd: független) lehet. Ezt a mítoszt a balliberális oldal szereplői előszeretettel hirdetik. Szerintük a minőségi szellemi termékek előállítása, így a művészet, a humor, a filmgyártás és az újságírás is természetszerűleg baloldali műfaj. Ezen narratíva zászlóvivői a liberális újságírók, akik nemzetközi „civil” szervezetekkel karöltve az elmúlt négy évtizedben kialakították azt a képet, hogy kétféle újságírás létezik. A jobboldali, mely a hozzá tartozó politikai oldalt szervilisen képviseli, valamint vele szemben a független (azaz baloldali), amelyik az egyetemes emberi jogokat és európai értékeket vallja magáénak.”

Uram, magának lövése sincs a sajtóról sem, a függetlenség fogalmáról sem. Egyrészt a „baloldali” és a „független” nem szinonimák, mert például a Zhenmin Zhibao, a Kínai Kommunista Párt lapja baloldali (próbálna csak más lenni!) de kicsit sem független. A Huppa például független, de ha elkötelezetten baloldali lapot akar olvasni, ajánlom a Mércét, az olyan, ráadásul egész olvasható is, mikor nem szalad el velük a ló. De már maga a függetlenség is olyasmi a sajtóban, amit inkébb egy példával tudok érzékeltetni.

Tegyük fel, hogy az ukránok miszlikbe lövik Herszon mellett az Antonivszkij hidat, ez ma már félig-meddig le is zajlott. Ha ezt a hírt én írom meg, független újságíró független lapba, akkor egyszerű a dolgom: leírom, hány találat érte (kilenc) és milyen fegyverből (HIMARS) aztán kész, meg is vagyunk. De ha ugyanezt egy kormánylap kéne megírja és sehogy sem bírják kikerülni, nekik figyelembe kell venni

• a magyar kormány aktuális viszonyát Moszkvához

• Kijevhez

• Washingtonhoz, hiszen a HIMARS amerikai

• Orbán Viktor és Szijjártó Péter közelgő külföldi útjait és tárgyalásait

• a napos szerkesztőjük politikai szimpátiáit

• és azt, hogy mit reggelizett a miniszterelnök, milyen étvággyal.

Ez egy függő, mégpedig párt- és kormányfüggő lapnál mind-mind szempont. Ne játsszuk azt, hogy a független sajtó titokzatos összeesküvések hálózata, melyek mind a magyar nép ellen irányulnak, ez az élet, nem egy kémfilm. Ha nagyon akar összeesküvést és ármányt, kormánykörökben keresse, talál ott többet is, mint amennyi magának egészséges volna. Szóval: igenis van függetlenség, csak épp ezen én párttól és kormánytól való függetlenséget értek.

„Az aktivista sajtó létezése könnyen tetten érhető. A sajtómunkások politikai aktorokká lépnek elő, és egyre inkább átveszik a politizálást a baloldali pártoktól. Ez a folyamat hazánkban hatványozottan igaz, hiszen a liberális térfél a 2010-es veresége után összeomlott és azóta is képtelen átütő társadalmi támogatottságot szervezni aktuális ügyei mögé, az ennek érdekében megkötött kommunista–szélsőjobbos frigy csak hab a tortán. Ez a fajta aktivizmus jelentős volt a rendszerváltozás utáni években is, mikor – bár még nem volt online média – a baloldali pártok meggyengültek, viszont a hagyományos sajtópiac posztkommunista kézben maradt.”

Igazgatóhelyettes uram, maga nem tudom, mit kutat, de annak nem sok köze lehet a valósághoz. Ha a magyar sajtónak, éspedig a bármiféle magyar sajtónak 1990 óta valaha is lett volna reális befolyása a hazai belpolitikára, akkor az működne. A sajtómunkás pontosan tudja, hogy a nyomdát és a lapzártát semmiféle kifogás nem érdekli, annak a lapnak el kell készülnie, kerül, amibe kerül, ha az Ég a Földdel egybeszakad, akkor is. Ha ezt a csődtömeget, amit maguk hoztak össze, ilyen emberek vezetnék, legalább időnként lennének sikerei is.

De nincsenek.

Az írása végén nehezményezi, hogy Sztella Kiriakídisz uniós egészségügyi biztos botrányáról „sokáig egyáltalán nem számoltak be a balliberális médiumok”, ami egészen új szempontot hoz a rágalmak világába: ugyanis eddig csak azért lehetett büntetni az újságírót, amit írt, amit nem írt, azért nem lehetett felelősségre vonni. Az ember ír naponta két-három dologról, ezekért vagy meg lehet támadni, vagy sem, és nem ír az összes többi százmilliárdnyiról – mennyivel inkább lehetne büntetni százmilliárd témáért, amikkel mind nem foglalkozott!

Különben világos, mi akart lenni a nagyhivatalú úr epeömlése: válasz és bosszú a Telex tegnapi anyaga miatt. Üzenet, ami azt mondja: „Nekünk lehet, hogy végünk, de mielőtt kiszenvedünk, végzünk veletek!”

Ennek jegyében üzent hadat a független sajtónak ez a szegény, elnyomott kutatási igazgatóhelyettes.

Még van azonban hír, ami megoldást kínál, akad még balzsam Gileádban!

Mit is ír az Átlátszó?

„Évi 30 millió forintért keres tapsoló közönséget a közmédia”

Igen, ezek azok az emberek, akik pár ezer forintért tapsolnak és nevetnek a stúdióban, a műsorok felvételén. Ennek a kerete évi harminc millió.

Akkor viszont itt a megoldás. Mégsem szűnik meg a magyar sajtó. Mert mi volt eddig?

• A kormány megvette a lapokat, amiket sokan olvastak.

• A kormány tönkretette a lapokat, ezért aztán nem olvasta őket senki.

• A kormány kihajigálta a lapokat az ablakon, mert nem olvasták őket elegen.

Most jön Kolumbusz tojása: ha eddig meg lehetett fizetni a sok elkötelezett lakájt, hogy tegyen úgy, mintha újságot írna, akkor most tessenek megfizetni a közönséget is, hogy tegyenek úgy, mintha olvasnák, néznék a produkciót! Ez csak pénzkérdés.

Aki lapot vett, vegyen hozzá olvasót is.

Annak, ami ebből kerekedik, nem sok köze lesz a sajtóhoz, médiához, de a megszólalásig hasonlítani fog rá, és az épp elég is.

Míg lesz rá pénz.

Ja, most kapom a hírt, hogy nem lesz. Már nincs.

Akkor viszont sajtó sem lesz. Legalábbis ilyen imitált nem, ezt meg kell fizetni.

A valódi meg?

Az majd csak elevickél valahogy, ha szét nem verik.

Ha meg szétverik, akkor nem lesz semmiféle magyar sajtó.

Akkor tessék majd szidni, amikor nem lesz mit!

Szele Tamás