És még mondja bárki, hogy a magyar kormány nem tesz semmit a békéért. Épp ma segített akkorát Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak, amekkorát csak bírt ennek az energia-veszélyhelyzetnek a kihirdetésével. Viszont egyre jobban kezdenek látszani Putyin tervei: ha azok megvalósulnak, őszre ugyan nem lesz béke, de komoly változások igen.

Sajnos le kell írnom a „kormány” szót, ami miatt ma már volt egy vitám. Egy távolról sem ezzel az intézménnyel foglalkozó posztomhoz szólva egy kedves olvasó meghökkentő kéréssel állt elő:

„Kedves Tamás nagyon szépen kérlek, az írásaitokban (félrevezető módon), ne hívjátok kormánynak, a szélhámos, kókler, tehetségtelen köztörvényes maffia bandát. A folyamatok, a helyzet megértéséhez, nevén kell VÉGRE nevezni a dolgokat, a valóságot, erre kell edukálni a társadalmat, és a mellébeszélő álellenzéket is. Magyar Bálint a Maffiaálamról szóló Magyar polipban részletesen kifejti, miért is ELENGEDHETETLENÜL fontos ez. Előre is hálásan köszönöm.”

Azt én elhiszem, hogy ő nem szereti a mostani kormányt, már csak azért is, mert én sem szeretem. Csakhogy ez napisajtó, nem kisegyház, ahol a nekünk nem tetszőket szakmányban és futószalagon megátkozza az imabrigád, aztán majd jól megnézhetik magukat, mert megveri őket a Jóistenke – vagy nem veri meg. Az a helyzet, hogy lehet, másoknak nem voltak rossz tapasztalataik ilyen téren, nekem nagyon rosszak akadtak: szűnt már meg munkahelyem is ennél enyhébb kifejezések használata miatt. Ha én most elkezdem a kormányt a kívánt nevekkel illetni, akkor engem a kormány jogi képviselője rövid időn belül beperel, és mivel megvalósítottam sajtó útján a nagy nyilvánosság előtt elkövetett becsületsértés, rágalmazás cselekményét, sőt, ha jó napom van, a személyes jó hírnévhez való jogukat is megsértem, valószínűleg több ízben is, azt nekem le kell ülnöm, mert nincsenek felesleges tízmillióim a bírságra. Millióm sincs, sőt, jelenleg még százezrem sem. Értem én, hogy kellemesebb volna ezt úgy olvasni, ahogy az úr szeretné – mármint neki lenne kellemesebb – de ezt sem tőlem nem fogja megkapni, sem mástól, a kollégák sem Krőzusok. Egységes fellépésről, előírt szóhasználatról meg pláne nem beszélhetünk az amúgy is ezerfelé húzó magyar sajtóban, de ne is legyen ilyen.

Ezt elmondtam az úrnak is, aki már csak azt kérte, hogy akkor tegyem idézőjelbe a „kormány” szót, ahányszor leírom – ezt sem ígérhetem, amikor olyanok a körülmények, idézőjelben lesz, amikor nem, akkor meg nem. Félek, nem loptam be magam az illető úr szívébe, pedig értem az indulatát, csak hát a dolgok nagyon nem így működnek, arról nem is szólva, hogy írhatok én erről a kormányról amit éppen akarok, a haja szála sem fog attól meggörbülni, nevezzem bár akárminek is.

Pedig ma sem fogok szépeket írni róluk, ugyanis ez a ma meghirdetett veszélyhelyzet – amit a kata viharai közepette is lehetett finoman érezni előre már tegnap – a legtöbb hasznot Moszkvának hajtja.

Kezdjük ott, hogy pártunk, kormányunk és honfitársaink egy része mély, őszinte és olthatatlan szerelmet érez Vlagyimir Putyin és rendszere iránt. Csak szerelemnek hívhatom ezt az érzeményt, ugyanis logikus magyarázat nincs rá, szívből fakad, és a vonzalom ritka kivételektől eltekintve semmi, de semmi haszonnal nem kecsegtet. Azok a kivételek meg a kormánytagokkal esnek meg. Szóval, aki így érez, az itt hagyja abba, mert különben csúnyákat fog megtudni imádata tárgyáról.

Tehát, az Északi Áramlat most leáll tíz napra, hivatalosan karbantartás miatt, de aztán is elzárva maradhat, mert ahogy a Gazprom pár perccel ezelőtti közleményében fogalmazott:

„Nem tudják garantálni az Északi Áramlat részét képező egyik kritikus fontosságú létesítmény biztonságos működtetését, mert kétségesnek tartják, hogy Kanada tényleg visszajuttatja-e a gázvezeték karbantartás alatt álló turbinaberendezését.”

Hogy Kanada már három napja megmondta, miszerint visszaadja? Hogy azóta sem mond mást, ami ugyan nem esik jól Kijevnek, de kitart álláspontja mellett? Kezd úgy kinézni a dolog, hogy mintha nem csak Kijev szeretné, ha a turbina Montreal mellett maradna, hanem Moszkva is. Aranyat ér a Kremlnek egy kis energiahisztéria az Európai Unióban, hadd tépjük a hajunkat ebben a kánikulában és készülődjünk a fagyhalálra. A magyar kormány (akinek úgy tetszik: „kormány”) szép engedelmesen fel is ült a hisztivonatra, rajtuk nem múlik, terjedjen csak az Ukrajna-ellenes hangulat, mármint az a vélekedés, hogy azért lesz nekünk rossz, mert ők nem hajlandóak hagyni, hogy szépen kiirtsák őket. De ha hagynák, akkor bezzeg nekünk milyen jó lenne. Míg ide nem érnek a VDV, a Wagner és a Roszgvargyija alakulatai.

Úgy teszünk, mintha az egész bolygó teljes földgázkincse – nem tudok ellenállni a képnek – Putyin elnök végbelébe volna bekötve és csak azon keresztül lehetne hozzájutni. A helyzet távolról sem így áll. Oroszország egyszerűen közel van hozzánk, a többi nagy kitermelő távolabb, így az ő gazuk valóban drágább, de a földgázpiacra nincs Putyinnak világmonopóliuma. Különben is, neki tavaly óta ez az árucikk elsősorban arra jó, hogy a csapok elzárásnak lehetőségével növelje a zsarolási potenciálját.

A másik aduja az, hogy vannak nukleáris fegyverei (csak lassan nem lesz mivel célba juttassa őket, olyan iramban fogyasztják a „precíziós fegyvereket” a harci cselekmények, maximum egy-két Szarmat rakétára támaszkodhat, több nincs is kész), a harmadik aduját, a „hatalmas és ütőképes hadsereget” már jobb nem is emlegetni a kijevi visszavonulás óta. Márpedig ebből a mostani háborúból Putyinnak valahogy győztesen kell kijönni, nem veszíthet, azt ő nem bírja elképzelni – és bele is roppanna a hatalma mindenestől egy nyílt vereségbe. A rendszere meg főleg.

Tehát akkor mi Putyin elsődleges célja?

A győzelem.

Hogyan érheti el?

Természetesen úgy, hogy elfoglalja Ukrajna teljes területét. Hogy aztán, amennyiben ez sikerül, ez az ukrán nép megszüntetésével fog járni, az sajnálatos, de ha a világ hagyta, hogy elfoglalja, hagynia kell majd a népirtást is. Nem az ujjamból szopom ezt a szándékot, maga Tyimofej Szergejcev írta meg hírhedt cikkében a RIA Novosztyin, az egyik leghivatalosabb orosz sajtótermékben, ami egyenesen a Kreml alfelében él, miszerint:

„A denazifikáció elkerülhetetlenül ukrán-mentesítés lesz – a történelmi Malorosszia és Novorosszia területein élő lakosság önazonosságának, orosz etnikai összetevője nagymértékű mesterséges felhígításának elutasítása, amelyet a szovjet hatóságok kezdtek el. (…) Az ukránság egy mesterséges oroszellenes konstrukció, amelynek nincs saját civilizációs tartalma, egy idegen és jövevény civilizáció alárendelt eleme.”

Hát igen, ha egy országot mentesítünk saját népétől, akkor de facto kiirtjuk. Erre már láttunk kísérleteket Bucsában, Mariupolban, Szeverodonyeckben, Liszicsanszkban, de ez egyelőre kisipari próbálkozás, a nagy munka csak a győzelem után kezdődhet el. Mi ennek a putyini győzelemnek az alapfeltétele?

Nyilván az, hogy az ukrán hadsereg ne tudjon védekezni. Például ne legyen fegyvere, lőszere, ne kapjon az energiahisztériával megzsarolt Európából. Ezért örül a Kreml nagyon a mi veszélyhelyzetünknek is.

Azonban van itt egy másik probléma is. Be lehet vetni a „gázfegyvert” máskor is? Mint Zsoldos István kiváló írása bizonyítja: nem.

„A „gázfegyvert” egyszer lehet bevetni, olyan, mint egy nagy hitelt felvenni a jövő terhére, utána viszont mindenki máshonnan próbál majd gázt venni, akármi is történik. Az, hogy Putyin erre a húzásra hajlandónak mutatkozik, az azt mutatja, hogy szorult helyzetben van és nincs nagy bizalma arra vonatkozóan, hogy vissza lehet térni a korábbi állapotokhoz, és ebben szerintem kivételesen igaza van.”

Tehát Putyinnak alkalmatlan hadsereggel, egylövetű zsarolással kell győznie. Újból a fenti írást idézném:

„Amit az utóbbi hetekben láttunk, az szerintem egy utolsó orosz fellángolás egy „nagyvonalú” fegyverszüneti ajánlat előtt, egy látszólag még erős pozícióból.”

Egyetértek, bár nem tudom, mennyire olvassa Zsoldos úr az Unian ukrán hírügynökséget, de vélekedése összevág a GUR, az ukrán hírszerzés vezetőjének, Vadim Sibitskynek a mai nyilatkozatával:

„Oroszország stratégiai célja, amely területünk teljes megszállására vonatkozik, nem valósult meg. Másodszor, világosan látjuk és információink vannak arról, hogy az Orosz Föderáció törvényhozó testületében, valamint a kormányban és más testületekben aktívan dolgoznak az ideiglenesen megszállt területek Orosz Föderációba való lehetséges integrációjával kapcsolatos kérdéseken – politikai, gazdasági és területi szempontból. Hogy ez hogyan fog történni, azt majd az őszhöz közeledve meglátjuk.”

Tehát ha nincs nagy győzelem, nem lehet egyből elfoglalni Ukrajnát, legyen kicsi: vágjuk le belőle azt, amit már megszálltunk, aztán egy látszólagos békekötés után nagyon gyorsan készüljünk fel, szedjük össze magunkat, és a második támadással intézzük el végleg a kérdést – gondolhatja magában Putyin. Az orosz gazdaság amúgy is elég furán áll, lehet esküdözni, hogy a legerősebb a világon, de a valóságban a borecetnél is gyengébb, nagyon hosszú háborút nem bírna ki.

Putyin egy közeli és átmeneti békekötésre játszik tehát. És reméli, hogy amint felajánlja, a világ elfelejti neki a viselt dolgait, a nyakába borul aztán minden úgy lesz, mint a háború előtt. Nem lesz úgy, de ne siessünk: előbb lássuk, mikor kéne ezt a békét megkötni de legalábbis felajánlani?

Prognózisom szerint ez év szeptemberének első tíz napjában.

Azért akkor, mert szeptember 11-én tartják az Oroszországi Föderációban az önkormányzati választásokat (arrafelé az önkormányzatiság sokkal fontosabb, mint nálunk) és a donyecki meg luhanszki „népköztársaságokban” meg akkor lesz a népszavazás a csatlakozásról az Oroszországi Föderációhoz. Hogy Herszonben és Zaporrizsjában mi lesz, azt nem tudni, a legfrissebb hírek szerint azokat a területeket egyszerűen annektálni kívánja a Kreml, minden népköztársasági hókuszpókusz nélkül, de épp ezért pont ezekben a zónákban igen élénk a partizántevékenység, nem életbiztosítás orosz kollaboránsnak lenni Herszonban vagy Melitopolban.

Ha Vlagyimir Vlagyimirovics mondjuk szeptember ötödikén bejelenti békülési szándékát, azzal otthon a népszerűségi lista élére kerül, mint a Béke Angyala, a szakadár népköztársaságok pedig rémülten rohannak a védőszárnyai alá, hiszen Kijevtől nem sok jóra számíthatnak (mondjuk Moszkvától sem, de már nincs számukra visszaút).

Jó, tegyük fel, bejelent egy béketervet, közben lezajlik a választás, le a népszavazás is, és akkor béke lesz, mire a levelek lehullanak?

Most jön a meglepetés: nem lesz béke. Ahhoz ugyanis két fél kell (a háborúhoz elég, ha az egyik fél támad, a békülés sajnos már konszenzusos dolog kéne legyen). Akkor ugyanis felmerülnek a területi igények. Mi legyen Oroszországé?

Visszahúzódjon a február 24-e előtti határok mögé? Ezt talán, de csak talán elfogadná Kijev, csak akkor nem nyert semmit Putyin.

Esetleg megtartja a Donbásszt, és a többit meghagyja? Akkor elveszíti a háborúban elért egyetlen sikerét, a Krímhez vezető szárazföldi összeköttetést, a mariupoli korridort. Viszont annak orosz kézen maradását meg Kijev nem veheti tudomásul.

Akkor maradjanak ott a határok, ahol most vannak? Miért kéne ezt Kijevnek elfogadni?

A háború első heteiben még kérdések lehettek ezek, de mostanra kiderült, hogy az orosz hadsereg távolról sem verhetetlen, soha nem is volt az, tehát egyre nehezebben képes az erő pozíciójából tárgyalni. Ezek már nem kérdések, az egyetlen megoldás az orosz vereség volna, csak az Putyin számára nem opció. Neki valamilyen győzelmet kell mutatnia, különben vége.

De hát akkor milyen lesz a Putyin által valószínűleg szeptember elején felkínált béke, mégis?

Semmilyen. Szándákosan elfogadhatatlan tervet kell felajánlania, amin sokat lehet veszekedni, hogy aztán semmire se jussanak vele és folytatódhassanak a harcok. Valamelyik fél végső győzelméig. Putyin a saját csapdájába esett: győzni nem tud, a vereséget nem engedheti meg magának, a játszmából kiszállni nem lehet.

Játszik, míg csak bír.

Neki különben sem békére van szüksége, hanem fegyverszünetre.

A béke kompromisszummal járna, a kompromisszumok kötése az ő bukásával.

Szóval: lesz tehát béke, mire a levelek lehullanak?

Nem lesz.

De lesz róla szó.

Szele Tamás