Forgókínpad

Forgókínpad

A sajtótlanság felé

2022. június 26. - Szele Tamás

Ma előre jelzem, hogy nehéz dolguk lesz a trolloknak, ugyanis olyasmiről lesz szó, amire nem kaptak kiképzést: sajtóról. Bár persze ahhoz is jobban értenek, ahogy mindenhez is, mint azok, akik művelik a dolgokat – de nem féltem őket, ebbe is bele fognak kötni majd. Aztán, ha nem lesz sajtó, hiányozni fog, mert nem lesz mivel kötekedni, bár lehet, nekik akkor jön el a Kánaán.

torott_irogep1.jpg

Az viszont egész bizonyos, hogy világszerte egyre nehezebb médiával foglalkozni. Persze mindenhol másért és másképp nehéz – szeretném én mondjuk a skandináv kollégák gondjait, és szeretnék az oroszok az enyémeket! – de a közös baj az egész világon a mindenre rátelepülő, tényeket vígan megtagadó hazugsághullám és a politikai propaganda. Nálunk ez egyelőre passzív gond, ha valaki nem azt írja, amit Amálka néni vagy Arisztid bácsi szeretne olvasni, elküldik az anyjába, ha letiltja őket, akkor megsértődnek, ugyanis azt hiszik, hogy ők az ingyenes lap olvasásával megvették a trágárkodási jogot is. Pedig a sajtótörvényt bizony be kell tartani (ezért a sok tiltás: a lap felelős a kommentek tartalmának moderálásáért is, és ha kezd elfajulni a „vita”, másodpercek alatt jut el törvénysértésig, ha nem is mindig a szerző rágalmazásáig, de rágalmazzák egymást bőven a hozzászólók, és azt sem szabad hagyni), ám orosz földön most hadiállapot van, amiben a sajtóra külön vonatkozik egy csomó viszonylag új szabály: ott már az a kérdés, lehet-e egyáltalán újságot írni, hírekkel foglalkozni?

Már hogyne, csak a cárt meg a háborút nem szabad szidni” – mondanák a lelkes magyar putyinisták. Hát, ha tudnák, hogy dicsérni sem szabad... épp pár hete büntettek meg két önkormányzati képviselőt Moszkvában, mert egy nyilvánosan közvetített testületi ülésen az egyik rosszat mondott a háborúról, a másik meg jót. Igen, kérem: azt is megbüntették, aki jót mondott, valószínűleg azért, mert egyáltalán jelen volt (próbált volna nem megjelenni az ülésen), szóval hadiállapotban megbolondul a zsarnoki rendszer és kiszámíthatatlanná válik. A régi vicc jut eszembe, 1960-ban találkozik Hacsek és Sajó a Nagykörúton:

- Hol volt, Sajókám, hogy három éve nem láttam?

- Börtönben, Hacsek, börtönben, mint mindenki.

- És mit csinált, hogy bezárták?

- Én semmit.

- Kis huncut! Semmiért csak két év járt!

Most Oroszországban a semmiért jár „csak” tíz év, a „valamiért”, legyen az akármilyen kicsi, tizenötöt szoktak kiszabni. Ebben a légkörben kérdezte meg a The Insider az orosz médiaszakok első éves és végzős hallgatóit, hogy miképpen látják a saját jövőjüket és az orosz újságírás holnapját?

Annyit azonban még hozzá kell tennem, hogy az orosz nyelvű sajtónak nagyon komoly és gazdag hagyományai vannak, melyek kicsit eltérnek a miénktől, és most nem a programos, propagandisztikus írásokra gondolok. Azok minden nyelven egyformák, felejtsük is el őket. De oroszul nincs rövid írás, a mínuszos hír is egy oldal, a riport legalább nyolc-tíz, az interjú tizenöt alatt elnagyoltnak számít. Hihetetlenül alapos, minuciózus munkát végeznek, a legapróbb részletnek is utána járnak (igaz, ez inkább a nagy lapokra, jó nevű szerzőkre érvényes), a megszólított alany minden szavát közlik, legfeljebb stilizálják kicsit, ha lehet, minden szempontot bemutatnak – csak hát emiatt kissé időigényes orosz sajtót olvasni, de az eredmény rendszerint kiváló. És látszik, hogy mennyire komolyan veszik a munkájukat az orosz kollégák.

Már, amikor van, ugye. Mert most nagyon rossz a helyzet. Mint az Insider írja:

Az újságírók elleni, tavaly tavasszal kezdődött és a háború kitörése után felgyorsult kemény fellépés lehetetlenné tette a független média működését Oroszországban; a legtöbb kiadvány áthelyezte szerkesztőségét külföldre. Ugyanakkor még mindig vannak az országban olyanok, akik az orosz újságíráshoz kötik a jövőjüket. Az Insider megkérdezte az újságíróiskolák elsőéves felvételizőit és végzőseit, hogy mire számítanak pályafutásuk során, hogyan viszonyulnak a cenzúrához, és miért választották az újságírást a többi szakma közül.”

Ebben a helyzetben szólalt meg a végzős Marija:

Gyerekkorom óta az újságírásról álmodtam, szerettem írni, és úgy gondoltam, hogy ennek a szakmának fontos társadalmi küldetése van. Amikor beléptem, úgy gondoltam, hogy társadalmi és politikai témákról fogok írni valamilyen online kiadványnak. De már az első évben gyakornoki állást kaptam egy szövetségi tévécsatornánál, és nagyon lelkesedtem érte. Interjúkat készítettem, nagyon élveztem a beszélgetést. Aztán elkezdtem elemezni annak a csatornának és a többi hasonlónak a politikáját, és rájöttem, hogy ez nem felel meg a meggyőződésemnek: ha ott maradtam volna, mindenféle engedményeket kellett volna tennem. Az egyetlen tévécsatorna, a Dozhd TV, ahol dolgozhattam volna, már nem létezik, mint azt önök is jól tudják.”

Ez annyiban hasonlít a magyar helyzetre, hogy nálunk is sok az ilyen lelkiismereti alku: nem ítélem el a családos kollégát, aki megroppantja tulajdon gerincét, hogy fel tudja nevelni a gyerekeit, de nem is követem a példáját (időnként érkeznek hozzám is meglepő ajánlatok különben). Viszont akinek nincsenek gyermekei, nálunk még megengedheti magának a függetlenséget – csak hát micsoda jele ez is a társadalom betegségének!

Nem mondhatom, hogy a tantestület annyit beszélt az újságírás helyzetéről, amennyit kellett volna. Persze vannak olyan oktatók, akik nyíltan kimondják az álláspontjukat, és az óráik elég népszerűek. De az újságíró tanszék hivatalos álláspontja az, hogy kerüljük az esetleges konfliktusokat.

Februárban persze fokozódtak a szakmai jövőmet illető félelmek, rengeteg szorongó gondolatom volt. Egy kis online kiadványnak dolgozom, amely a zenéről és a kultúráról szól, de még mi is elkezdtünk félni minden egyes elhangzott szó után. Miután megvédtem a diplomámat, és a kezdeti eufória elmúlt, rájöttem, hogy aggódom a továbbiak miatt – velem és általában a szakmával kapcsolatban egyaránt. Ennek ellenére még mindig van remény. Oroszországban még mindig vannak olyan újságírók, akikre az ember fel akar nézni, akik azzal inspirálnak, hogy nem félnek kimondani az igazságot. Úgyhogy egyelőre nem vagyok hajlandó feladni az újságírói munka gondolatát. De amikor a Rosszija Szegodnya vagy az RT hírügynökségek online állásajánlatait látom, minden alkalommal elhúzom a kezem, mert rájövök, hogy ha megnyomom a „válasz” gombot, akkor a lelkiismeretemmel alkuszom meg.”

És a hölgy még csak végzős. Az ember azt hinné, évtizedek tapasztalata beszél belőle. Mit mond az elsőéves Anastasia?

Az újságíróknak ma Oroszországban nem sok munkalehetőségük van: vagy propagandát csinálnak, amit én minden etikai kódex megsértésének tartok, vagy hatalmas kockázatot vállalnak, én pedig nem vagyok ilyen ember. Körülbelül egy évvel ezelőttig politikai újságírással akartam foglalkozni, de az ismert események megváltoztatták a terveimet. Most úgy gondolom, hogy a fő munkaterületem a kultúra lesz. Gyűjtöm a Cinema Art és a Dilettante magazinok példányait, olvasom a Postnaukát, a Schrödinger macskáját. Szeretnék saját médiát indítani a művészetről.”

Míg lehet, míg nem jön egy újabb Zsdánov vagy D. Szilárd, akik osztályharcot, nemzetpolitikát képesek varázsolni akár Kandinszkijből is. Jöjjön a végzős Borisz véleménye.

Nem mondhatom, hogy a tantestület tagjai megvitatták velünk az újságírók zaklatását. Általános volt az a feltételezés, hogy a mi egyetemünk kívül áll a politikán, így a legtöbbször mindenki hallgatott, és még azok is, akik csendben írtak ilyen dolgokról a Facebookon, inkább hallgattak az órákon. A háború kitörése után, február 27-én azonban két nagy tekintélyű professzor online előadást tartott nekünk arról, hogyan éljünk az új valóságban, hogyan álljunk ellen a propagandának, és hogyan reagáljunk a különböző online manipulációs technikákra. Mindenről nagyon tisztességesen beszéltek, és válaszoltak a kérdéseinkre. Emlékszem, hogy szó szerint egy háborúellenes tüntetésre menet néztem meg ezt az előadást.

Ezzel szemben néhány osztálytársam egy csoportos chatben a háború támogatását fejezte ki, a legvadabb propagandát reprodukálva a Donbásszról, a NATO-ról és a „nacionalista zászlóaljakról”. Ők is védelmezték a cenzúrát, és például azt mondták, hogy a hatóságoknak igazuk volt, amikor Nyevzorov ellen eljárást indítottak.”

Alexander Nyevzorov volt az első ismertebb orosz újságíró, aki ellen büntetőeljárást indítottak, mert elítélte a háborút – most is letartóztatási parancs van ellene érvényben. Ezek után van kedve Borisznak újságot írni? Van.

Szerintem még érdekesebb ilyen nehéz időkben dolgozni, mert a független újságírás egyre nagyobb jelentőségre tesz szert. Én egy független kiadványnál dolgozom, és egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt a szakmát választottam. Nemrég egy barátommal beszélgettünk a tanulmányi éveinkről, és egyetértettünk abban, hogy ha más bölcsészettudományi képzést választottunk volna, amikor beiratkoztunk, akkor most rágnánk a küszöböt és panaszkodnánk, hogy ott annyi minden történik, aminek mi nem vagyunk részesei.”

Ebből a srácból még lesz valaki, annyit mondhatok... A keserű kérdést azonban egy másik végzős, Julia teszi fel:

Sokan közülük csalódottak és haszontalannak érzik magukat: minek tanultunk és szereztünk diplomát, ha szinte senki sem tud szakmai karriert befutni Oroszországban?”

Valóban nem tud, pont azért, amiért Magyarországon sem: a karrier leginkább elvtelen önfeladás útján volna lehetséges, amire nem mindenki alkalmas, de aki ezt is vállalná, azzal fog szembesülni, hogy jelenleg minden talpnyalói állás foglalt. Akad, aki minden létező nyugdíjkorhatáron túl is ragaszkodik talpnyalói székéhez, létezik ugyan valamiféle gyakornoki képzés a kormánylapoknál, de karrierre semmi garancia (bár jól fizetnek), és mostanság ezeknek a kormánymédiumoknak a megjelenése is egyre bizonytalanabb. Szűnnek meg, egyik a másik után: sovány vigasz, de legalább a lakájmédiának sem lesz utánpótlása.

Mert a függetlennek sincs. Nagyon kevés kivételtől eltekintve. Én a magam 54 évével, úgy, hogy 35 évvel ezelőtt jelent meg nyomtatásban az első írásom, fiatalnak számítok a szakmában. Vannak ugyan a független lapoknak is gyakornoki programjaik, igen kevés akad, és az is rosszul fizet, de ezt a szakmát elméletben megtanulni nem lehet, nem is okos dolog. Ehhez gyakorlat kell, vagyis inkább kéne. Igen, a komolyabb egyetemeken van médiaszak, hogyne lenne – de nem „küldhetek csatába” olyan közlegényt, aki eddig csak képen látott fegyvert... lehet, hogy elvben mindent tud, de az is lehet, hogy elvérzik az első gyakorlati nehézségen, nem találja meg az interjúalanyt, vagy kritikátlanul hisz neki, elfogad tőle valami értékes ajándékot, ami után már nem független – szóval ezeket a trükköket mind „élesben” tanulja meg az ember. És erre nincs sok lehetőség ma, sem Oroszországban, sem Magyarországon.

A magyar sajtó jövője körülbelül ugyanabban a veszélyben forog, mint az oroszé: el fog fogyni az utánpótlása. Nálunk még nincs háborús, katonai cenzúra, nem kaphat évtizedeket az ember semmiért, de ez abszolút csak törvénykezési kérdés. Azt pedig minálunk megoldják. Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország-szakértő baljós szavai jutnak eszembe, amiket a Meduzának nyilatkozott április legelején:

Azt mondanám, hogy Magyarország most olyan szinten van, mint Oroszország volt két-három évvel ezelőtt.”

Nálunk még nem törvénnyel és tömlöccel irtják a sajtót, hanem hirdetésmegvonással, alulfizetéssel, átszervezéssel, kitiltással, intrikával, hazugsággal: az a napi pár száz vagy pár ezer troll, akit mellé szabadcsapatként ráeresztenek, már tényleg csak azért van, hogy érezzük a törődést.

De azért érdekes lesz majd, ha egyáltalán nem lesz sajtó. Úgy értem: semmilyen. Kormánypárti sem.

Pedig errefelé tart ez a két ország.

Legalább a trollok is mind éhen halnak.

Az igaz: csak utánunk.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása