Ez ám a szép játék, gyerekek, az amerikai elnök fejreáll Helsinkiben, aztán hazarepül, talpára billen, közben mindenki lökdösi, mert megérdemli, valószínűleg megint lábra áll, és így fog billegni még jó ideig. Valószínűleg azért, mert kerek a talpa és nehezék van benne, bár a legutóbbi szereplése után mindennek nevezném, csak súlyos egyéniségnek nem.

Körülbelül annyit nyom a latban most már, mint egy filléres keljfeljancsi a hetivásárból. Amerika népe sok mindent látott, hallott már, mindenféle elnököktől, nekem személy szerint Clinton mondata tetszett a legjobban (I did not have sexual relations with that woman), vagyis mikor tagadta a nemi kapcsolatát Monica Lewinskyvel, de dobogós még George W. Bush aranyköpése is (Read my lips: no new taxes), ami körülbelül azt jelentette egy választási kampány részeként, hogy nem fog új adókat bevezetni, aztán persze megtette. Trump elnök mélyrepülése Helsinkiben minimum harmadik helyezett, bár szerintem megérdemelné az ezüstöt is azzal a kijelentésével, hogy

„Putyin elnök azt mondja, nem Oroszország volt. Nem látok okot arra, miért lenne így.”

De legalább egy Benedict Arnold-különdíj mindenképpen járna érte, egyezzünk meg. Mondjuk ha ezt én mondom, itt, a nyóckerben, az nem különösebben kellemetlen az amerikai elnöknek, elképzelhető, hogy talán nem lesznek pont miattam álmatlan éjszakái, de sajnos egész Amerika ezt mondja. Mármint, hogy árulás történt, az elnök árulta el az országot. És nem mellesleg: erről is van szó.

Hogy Trump a kampány alatt tudott-e az őt támogató orosz hátszélről, azt sem állítani, sem tagadni nem merném, nem is dolgom, eldönti ezt majd a Mueller-bizottság és a független amerikai bíróság. De hogy egy amerikai elnök nyíltan saját emberei és végső soron országa ellen forduljon a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt, az valóban példa nélküli – még tábornokkal is csak a fentemlített Benedict Arnold esetében fordult elő.

No, de vissza is fordult!

Más ember ilyenkor megszaggatná ruháját, lemondana, szőrcsuhát öltene és elvonulna a sivatagba vezekelni. Trump ehelyett fordult egyet. (https://444.hu/2018/07/17/trump-kozolte-elfogadja-a-hirszerzes-allitasait-de-akkor-sem-tortent-orosz-beavatkozas-az-amerikai-elnokvalasztasba)

„Kongresszusi törvényhozókkal folytatott keddi megbeszélésen jelentette ki Donald Trump: mégis elfogadja a hírszerzési szervek megállapításait a témában, történt orosz beavatkozás a 2016-os amerikai elnökválasztásokba.

A zártkörű megbeszélés elejére beengedtek pár újságírót, akik még azt is hallhatták a kijelentését azzal nyomatékosítja az elnök, hogy támogatja és továbbra is bízik az amerikai elhárításban és titkosszolgálatokban.” (444)

Ugyebár, Helsinkiben azt mondta, az egész világ előtt, hogy nem látja okát, miért ők (az oroszok) lettek volna, akik beavatkoztak, most viszont azt:

„Nem látom okát, miért ne ők lettek volna.”

És ezzel, úgy véli, minden el van intézve.

Szokás szerint. A tények nem számítanak, ez már az igazságon túli (post-truth) világ.

Hát nincs elintézve semmi. Hazaérkezése után adott interjúiban továbbra is kitart hóbortjai mellett, szerinte Oroszország még csak nem is ellenfele az Egyesült Államoknak, az Európai Uniót viszont az ország legnagyobb ellenségének nevezi. Már próbálták felhívni a figyelmét arra, miszerint annyira nem vagyunk az ellenségei, hogy a legfőbb szövetségesei vagyunk, de meg sem hallja, úgy látszik, az a célja, ami a lovagnak, aki sebhelyekkel borítva, horpadt páncélban tántorgott be a királyi udvarba.

- Hát te hol jártál, jó Sir Bedivere?

- Harcoltam királyságunk ellenségeivel északon, keleten és délen!

- Keleten nincsenek is ellenségeink!

- Már vannak.

Abban, hogy még saját pártja és leghívebb emberei is ellene fordultak, csak árulást lát, ő sosem hibázik, mindenki hülye, egyedül ők ketten helikopterek a Putyinnal. De honnét ez a mindennel szembeszálló, eltökélt önbizalom?

A Financial Times egyik elemzése kimutatta. (https://www.afr.com/opinion/the-trump-doctrine-coherent-radical-and-wrong-20180716-h12roz) Onnét, hogy Donald Trump nem tudja, mi is az amerikai elnök dolga. Magyarul is megjelent ebből egy kivonat a napi.hu-n (https://www.napi.hu/nemzetkozi_gazdasag/https://www.napi.hu/nemzetkozi_gazdasag/donalt-trump-usa-nemzetkozi-vilag-rendszer-doktrina.666261.html.666261.html), csak ajánlani tudom.

Trumpnak ugyanis az a kényszerképzete, hogy Amerikát naggyá kell tennie, és ez csakis gazdasági úton lehetséges. Tény, hogy az állam polgárai meglehetősen kedvelik, ha jól működik a gazdaság, magam sem haragudnék valami hasonlóért, de nem minden a gazdaság. Trump a fellendülés érdekében – és ne feledjük, szó nincs arról, hogy az Egyesült Államokban komoly válság lenne! - ugyanis alárendelte a külpolitikát a gazdasági elveknek, amint az különben nálunk is történt. A siker legalább akkora Amerikában, mint Magyarországon. Ugyanis a diplomáciának fontos, meghatározó eleme a gazdasági érdek, egyik fő mozgatórugója, csak éppen ha legfőbbé lép elő, abból épp olyan szörnyűségek következhetnek, mint amikor az ideológia veszi át az irányítást.

Következnek is.

Tekintsük Trump ellenségképét. Kikre haragszik?

„A szövetségeseket és az ellenségeket a gazdaság és a kereskedelem szempontjai szerint választja el, ami ellentmondásban van azzal a helyzettel, hogy az USA számos szövetségese - nem is akármilyen országok: Japán és Németország - egyben külkereskedelmi többletet ér el vele szemben. A végeredmény az, hogy az elnök rátámad országa hagyományos szövetségeseire, ahogy tette ezt például a NATO-csúcson az EU-val szemben, amelyben olyan szervezetet lát, amely támogatja országa gazdasági ellenfeleit.” (napi.hu)

Ilyenformán nyilvánvaló, hogy a Trump-doktrína szerint Amerika legkívánatosabb szövetségese Gabon, Tuvalu és a Tonga Királyság lenne, ugyanis azok gazdaságilag sosem fognak akár csak a közelébe sem kerülni. Ezt bizonyítja az is, hogy Trump birodalmakban, befolyási övezetekben gondolkodik, nem érdeklik az elvek, voltaképpen a világpolitikát egymással versengő nagyvállalatok harcának tekinti, melyben sokkal többet számít a vezérigazgatók egyénisége és a cégek gazdálkodása, mint az alkalmazottak és fogyasztók milliárdjai.

Nyilvánvaló, hogy ez az út vezethet gazdasági fellendüléshez, de csakis a konkurencia teljes betonba döngölésével. Trump arról feledkezik meg, vagy inkább azt nem is tudta soha, hogy nem az élet van az üzletért, hanem az üzlet az életért.

Hogy nem érdemes minden áron és mindenben győzni, mert nem is lehet, hogy ha a szomszédomnak, barátomnak rosszabb, mint nekem, az nekem sem jó, hogy lehet – és kell is! - együtt örülni a dolgoknak, hogy az átmeneti árulások, sanda alkalmi szövetségek ellenünk fordulhatnak és végső soron sosem éri meg elkövetni, megkötni őket.

Most azt hiszi, ügyes volt és nagy diplomata, mert egy sajtótájékoztatón azt mondta, amit a különben legkevésbé sem baráti partnere elvárt tőle, aztán, mikor hazament, vígan elrikkantotta magát: „de végig keresztben volt az ujjam!”

Elnök úr, legyen erős: a maga ujja a világon senkit sem érdekel, és nyugodtan ideérthetjük bé nejét is. Van, amit teszünk, van, amit nem. Nem hazudozunk, és nem követünk el árulást sem saját népünk, sem szövetségeseink ellen. A maga gazdaságközpontú külpolitikája a nemzetközi diplomácia tökéletes ellentéte – egy ideológiaközpontú is az volna. A diplomácia ugyanis nem annak művészete, hogyan győzzünk mindenki ellen és minden körülmények között. A diplomácia egészen egyszerűen nem erről szól.

Hanem arról, hogy a saját szempontjainkat és mások érdekeit figyelembe véve találjuk meg azt a kényes egyensúlyt államaink viszonyában, mely mindannyiunknak biztosítja a békés fejlődés és gazdasági virágzás lehetőségét.

Mindannyiunknak, kérem. Nem csak magunknak.

Épp ezért vannak halálra ítélve hosszú távon ezek az egyoldalú diplomáciai doktrínák: mivel hosszú távon szembe mennek a teljes nemzetközi közösség összes érdekével, fenntarthatatlanok és többnyire birodalomépítési kísérletekhez, aztán nagy, kiterjedt háborúkhoz vezetnek. Melyeket a nagyobb közösség ellenében az alakuló birodalmak törvényszerűen elveszítenek, hiszen egyedül vannak a világ ellen – melyre rátámadtak.

A játék akkor kezd ennél is szomorúbb lenni, mikor több ilyen birodalomkezdemény van egyszerre a porondon, mint a második világháború elején - vagy most. Senki se gondolja, hogy Putyin Oroszországa békés, demokratikus állam, mely csak szuverenitását és érdekeit védi. Kína kicsit más tészta, de azért az is birodalomkezdemény, és elnök úr, a fenének van kedve egy világégéshez csak azért, mert ön, valamint az említett államokat vezető kollégái tökéletesen hülyék a diplomáciához, de annyira, hogy azt sem tudják, mi a célja.

Ezt már az amerikai közhangulat is tükrözi. Nem lehet leerőltetni sem Washingtonban, sem Budapesten mindenki torkán, hogy az ellenségünk a barátunk, a barátunk az ellenségünk, az árulás helyes, a becsület helytelen és a fekete fehér.

A valóságon túli (post-truth) univerzum össze fog ütközni a reális világgal, és cafatokra szakad. A légvárak, ködlovagok, hétfejű mesesárkányok semmit sem érnek egyetlen szilárd tárgy ellenében sem. Elhiszem, hogy önnek nem számít, mi igaz, mi nem, hiszen az üzletben csak a sikeres végeredmény számít – de ez nem üzlet, hanem politika.

Arra nem számíthatunk, hogy megjön az esze, az nem túl valószínű, arra viszont igen, hogy ápolók jönnek előbb-utóbb és elviszik önt az esze után.

Ugyanis az Amerikai Egyesült Államok elnöke nem lehet egy keljfeljancsi.

Szele Tamás

Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, másként szólva a POTUS elindult európai tárgyalókörútjára, hogy rendezze hazája külügyi viszonyait, és egyúttal megerősítse saját tekintélyét. Nem sikerült elrendeznie a világon semmit, káoszt és zűrzavart hagyott maga után, tekintélye cafatokban lóg és – kínai kifejezéssel – elveszítette az arcát.

Mi történt az európai turnén?

Tulajdonképpen megjósolható lett volna. De ekkora fiaskósorozattól még a legpesszimistábbak sem tartottak. Elindult egy amerikai elnök Európába és most egy egocentrikus, sértett, kicsinyes, megbántott és magában fortyogó kalmár tér haza. Azt tudtuk, hogy Donald Trump nem megfontolt és bölcs döntéseiről híres, voltak még ilyen amerikai elnökök, csak azok helyett a valóban fontos határozatokat tanácsadóik és minisztereik hozták. Richard Nixonért sem mindenki rajongott, és hogy úgy mondjam, ezért sokat is tett Nixon elnök – de a külpolitika irányítását Kissingerre bízta, aki ki is navigálta az országot a vietnami háborúból, tető alá hozta a nyitást Kína felé, levezette a béketárgyalásokat a jom kippuri háború után, egyszóval lehetett Nixon akármilyen népszerűtlen, az amerikai külpolitika tökéletesen működött. Ugyanis Nixon legalább hajlandó volt megfogadni, ha jó tanácsot kapott.

Trumpnak nincs Kissingere és nem is lehetne. Trump nem kéri, hanem adja a tanácsot, ha kell, ha nem és jó tanácsot még sosem adott – de követeli, hogy tartsák be, amit mondott. A brüsszeli NATO-csúcson előadott magánszáma – a katonai kiadások növeléséről – épp annyira nem tartozott a valóság birodalmához, mint Nagy-Britannia gazdasági sarokba szorítása a szabadkereskedelmi szerződés és a hard Brexit összekötése révén. De a legnagyobb bukásnak a helsinki csúcs nevezhető.

Előre kell bocsátanunk, hogy arról, mit beszélt egymással Trump és Putyin, a legkevesebb tudomásunk sincs. Másnak sincs, a tolmácsokat kivéve, de róluk rövidesen gondoskodnak, már fő a plutóniumos tea a szamovárban. A találkozó végén még hivatalos nyilatkozatot sem adtak ki, ezt egy nemzetközi sajtótájékoztató pótolta, jobb híján ezt kell nyilatkozatnak tekintenünk. Ez különben azért is érdekes megoldás, mert még annyit sem írtak alá a tárgyaló felek, mint korábban a szingapúri csúcson: be kell érjük az adott szavukkal, mely mindkét politikus esetében vajmi sovány garancia bármire is.

A találkozó egyértelmű nyertese Putyin. Trump konstruktív párbeszédet emleget:

„Soha nem volt rosszabb az USA és Oroszország viszonya, mint most. De ennek vége. Fél órával ezelőtt ez véget ért. A diplomácia fontosabb a konfliktusnál és az ellenségeskedésnél.”

Ha valahogy belekeverte volna azt is, hogy hálás a szüleinek, biztosak lehetnénk benne, hogy ez nem tárgyalás volt, hanem egy szépségverseny díjkiosztója. Soha nem volt rosszabb a két állam viszonya? Biztos ez? Nekem mintha derengene egy karibi rakétaválság és nem lehet véletlen, hogy az amerikai sajtó is a Hruscsov-Kennedy párbeszéddel hasonlítja össze a találkozót, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy abból Kennedy győztesen jött ki – Hruscsov is, ha úgy vesszük, sőt, a világvége is elmaradt, annak dacára, hogy a tárgyaló felek nem hangsúlyozták minden második percben egymás iránti rajongásukat.

Most nincs rakétaválság, de van sok, majdnem olyan veszélyes krízis világszerte. Ezek közül melyeket vették elő? Idézzük Putyint! (https://index.hu/kulfold/2018/07/16/helsinki_sajtotajekoztato_trump_putyin/)

„Nyílt és mindent érintő beszélgetésen vagyunk túl - mondta az orosz elnök, aki szerint egyetértettek abban, hogy az atomfegyverek terjedésének továbbra is gátat kell szabni. „A regionális kríziseket megvitattuk: érdekeink nem esnek mindenütt egybe, de sok a közös pont is” - mondta Putyin.

 Szíriában a béke helyreállítása a közös munka példája lehetne, ebben az Egyesült Államok és Oroszország komoly szerepet vihet - mondta az elnök. Helyre kell állítani a tűzszünetet is Szíria és Izrael között, biztosítva utóbbi biztonságát - további konkrétumokat erről később Trump és Putyin kérdésre sem árult el.

Fokozatosan alakul a koreai félsziget helyzetének javítása is. Putyin szerint ebben nagy szerepet játszott, hogy Donald Trump személyesen tárgyalt Kim Dzsongunnal.

Ahogyan az előzetesen nem hivatalos források alapján sejthető volt, a kiberbűnözés elleni együttműködésről is tárgyaltak.

Ideje a kulturális együttműködést is újraindítani - vélte Putyin.

Hálás vagyok Trumpnak a találkozóért. Nem tudtunk mindent tisztázni, de fontos lépéseket tettünk.” (Index)

Azért nem csak ennyiről volt szó. Az alapvető konfliktusforrások, megmaradtak tűzfészeknek, köszönik szépen, csak most kicsit bekenték őket tejszínhabbal, Ukrajna és a Krím helyzete változatlan, és Putyin közölte, miszerint:

„Rendkívül negatívan reagálnánk, ha a NATO felvenné Grúziát.”

Igen, nekem is volt egy ilyen sejtésem, hogy nem ünnepelnék ezt a gesztust tűzijátékkal a Vörös Téren. És akkor hogy is lesz az a cyberbűnözés elleni fellépés?

„A kiberbűnözés elleni együttműködés is szóba került, Putyin rendszeres kapcsolat fenntartását javasolta az amerikai és orosz titkosszolgálat között.”

A kérdés már csak az, hogy Olginót helyezik a Breitbart irányítása alá, vagy marad fordítva, ahogy eddig is volt?

De a legfontosabb mozzanatnak – nyugati szempontból – mégis Trump szégyenteljes viselkedését tekinthetjük. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke elsőként szerényen közölte, miszerint „A győzelem oka, hogy a kampányban jó munkát végeztünk. Briliáns volt a kampány, ezért vagyok elnök.” Mindeközben oly mértékben bizonyított tény az orosz beavatkozás az amerikai elnökválasztási kampányba, hogy már vádat is emeltek bizonyos Maria Butina ellen, akit a Kreml „egyik magas beosztású tisztségviselője” irányított, és volt olyan elővigyázatlan, majdnem azt mondtam, amatőr, hogy írásos nyilatkozatot tett, miszerint „megpróbált létrehozni egy fekete csatornát, hogy azon kommunikálhassanak az orosz kormány képviselői” és az őt lekapcsoló FBI szerint az volt a feladata, hogy „személyes kapcsolatokkal éljen vissza olyan amerikai állampolgárok esetében, akiknek van befolyásuk az amerikai politikára, és így elősegítse az Oroszországi Föderáció érdekeit”. (Mellesleg, Mariát nem a Mueller-bizottság által végzett vizsgálat során leplezték le, ez az FBI saját akciója volt).

És itt következett Trump ámokfutása, amiből már most kezd vesszőfutás lenni. Újságírói kérdésre („Kinek hisz, Putyinnak vagy az amerikai titkosszolgálatoknak?”) Trump azt válaszolta:

„Putyin elnök azt mondja, nem Oroszország volt. Nem látok okot arra, miért lenne így.”

Tehát bizalmat szavazott a saját nemzetbiztonsági szerveivel szemben a KGB volt kelet-berlini rezidensének, aki történetesen most az Orosz Föderáció elnöke. Aki azt hiszi, hogy ezt nem lehet fokozni, azt ki kell ábrándítsam: lehet. Mert ezek után Putyin megadta a kegyelemdöfést Trump politikusi tekintélyének.

„Persze, nem szabad hinni senkinek. Nyilván mindenkinek megvan a saját érdeke. De mondjanak egy dolgot, amely az összeesküvést bizonyítja. Az orosz társadalom Trump irányába pozitív várakozást mutatott, hiszen a kapcsolatok javítását akarta. Igen, akartam, hogy ő nyerjen.”

Ez már nevezhető beismerésnek. Hogy Trump ezek után miként fog megállni az amerikai közvélemény előtt, az kétséges: olyan korábbi hívei is élesen bírálják, mint maga Newt Gingrich. Ő azt írta a Twitteren:

„Trump elnök kénytelen lesz tisztázni a Helsinkiben tett kijelentéseit a titkosszolgálatainkról és Putyinról. Ez volt elnöksége legsúlyosabb hibája, amit ki kell javítania – azonnal.”

Arnold Schwartzenegger videóüzenetben figyelmeztette a POTUS-t:

„Úgy álltál ott, mint egy tál lefőtt tészta, mint egy rajongó kisfiú. Már csak az hiányzott, hogy aláírást vagy közös fotót kérjél tőle, vagy valami ilyesmi. Te vagy az Egyesült Államok elnöke, neked nem szabadna ilyet tenned. Mi az anyám kínja van veled?”

Ennél sarkosabban nehéz volna fogalmazni. Trump elnök politikai tekintélye lent hever a sárban, legalábbis az amerikai választók előtt. Kétséges, hogy másodszor is rá szavaznak-e – ha ma tartanák a választásokat, kétségtelen volna, hogy nem tennék.

Putyin azonban még egy utolsó rossz viccet is megengedett magának miután felmosta Trumppal a padlót. Azzal, hogy „A labda most nálad pattog” átadott neki egy focilabdát.

Egy soccerlabdát.

Egy amerikainak.

Köszönöm, ez az a pont, ahonnét már nem lehet tovább fokozni a megaláztatást. Akkor összegezzünk.

A két fő világhatalom (bár ehhez Kínának is lenne pár szava) vezetői találkoztak Helsinkiben, ahol is nem született közöttük megegyezés semmiféle diplomáciai kérdésben, viszont Vlagyimir Putyin porig rombolta Trump politikai tekintélyét, a helyét felszántotta és sóval bevetette.

A találkozónak egyéb haszna vagy értelme, netán célja nem volt.

De ez tökéletesen sikerült.

Mi lesz ezek után?

Trump elveszítette az arcát, a következő választásokkal együtt. Annak örülhet, ha nem sütik meg elevenen, amint hazaér. Javasolnám is neki, hogy Washington helyett inkább az Edwards légibázison landoljon az Air Force Number One, és onnét egyenesen vonuljon a közeli sivatagba, remetének, száraz zebrafingon élni a következőkben, ugyanis még így jár jobban.

Putyin lassan szabad kezet kap az ő önzésének és gyengeségeinek köszönhetően minden nemzetközi tervében.

Egyebekben pedig a tárgyalókörút végeredménye az, hogy eddig is mindenki azt csinált, amit akart, most sikerült megegyezni abban, hogy ezentúl is így lesz.

Ennyi történt.

Amerika dühös.

És joggal haragszik.

Szele Tamás

Kérem, azt mindenki tudja, hogy a pletyka ölni képes, csak mifelénk – egyelőre – fizikai gyilkosságra nem használják. Annál inkább karaktergyilkosságra, abban nagyok vagyunk, évszázados gyakorlattal. Olyan ügyesek, hogy lefogadom, ha nálunk is megjelennek majd a gyilkos pletykák, a mi kis országunk megdönti majd lincselésben az európai rekordot.

Mert bizony van már gyilkos pletyka, öldöklő álhír. Egyelőre csak Indiában, bár a technika mai fejlettsége mellett bármikor megjelenhet nálunk is, az a csoda, hogy még nincs itt. De lássuk, miről van szó.

Arról, hogy Indiában egymilliárd mobiltelefon-előfizetés van. Mármost az igaz, hogy a szubkontinens informatikusai legendásak és nélkülük már régóta nem nagyon működne ez a mi digitális világunk, az is igaz, hogy India kultúrája hihetetlenül ősi és csodálatos, gondoljunk csak Mohenjo-Daróra, ahol alig valamivel a kőkorszak után már rendes vízvezeték- és csatornahálózat volt, idézzük emlékezetünkbe a Mahábharatát és a Ráamajanát, a csodálatos templomvárosokat és a vitatkozó filozófiai iskolákat – és ha mindent figyelembe vettünk, akkor sem idéztük fel India érdemeinek még ezredrészét sem. Csak éppen az a helyzet, hogy a mai India lakosságának kilencvenkilenc százaléka akkor sem informatikus vagy filozófus, hanem bizony kis falvakban tengődő, írástudatlan földműves.

Nekik idén áprilisban egy nacionalista politikus, bizonyos Biplab Deb, egyébiránt Tripura tartomány főminisztere azt is be tudta mesélni, hogy Indiában több ezer évvel ezelőtt volt már internet, különben hogyan értesült volna a Mahabháratában a vak Dhritarashtra király Sanjayán keresztül a több ezer kilométerre lévő kuruksétrai csatamezőn történtekről? Csak úgy, hogy volt élő stream-közvetítés. Máskor meg az oktatási (!) miniszter jegyezte meg, miszerint Indiában a Rámajana korában volt légiközlekedés, csak nem repülőgépnek hívták az eszközeit, hanem vímanának. Ja, és antigravitációs elven működött.

Ne tessenek mosolyogni, ne gondolják, hogy „primitív hinduk”, hanem tessenek csak belenézni a magyar nyelvű internetnek azokba a sarkaiba, amikben harmincezer éves magyar írásbeliségről, ugyanennyi idős Szent Koronáról, szíriuszi ősmagyarokról írnak, aztán kicsit elgondolkodni. Nem világosabb - ha kollektíven nézzük – a mi nyugati fejünk az ő keleti gondolkodásuknál, de kicsit sem, legfeljebb mások a babonáink.

Hát ezért félek én a gyilkos pletykáktól.

Történt pedig, hogy pár hete India-szerte – fontos, hogy nem csak egy vagy két szövetségi államban, hanem az egész, Európa-méretű szubkontinensen! - rémhírek kezdtek terjengeni, méghozzá a WhatsApp-on. Annak ott kétszáz millió felhasználója van. Húsz Magyarországnyi, de több tényleg nincs. Ezek a rémhírek – érdemes figyelni, ez fontos lesz – továbbítás útján terjednek, ami olyan, mint a Facebookon a megosztás. Arról szólnak, hogy különböző régiókban szervkereskedők vadásznak gyerekekre. Az emberek ezeket azonnal, ész nélkül továbbították egymásnak, egész helyi közösségeket hergelve fel, így néhol percek, órák alatt lincselésig fajult a helyzet.

Ebben szerepe van ám annak is, hogy a WhatsApp chatprogram, tehát egy megosztott hír, mint olyan, a gyakorlatlan felhasználó számára személyes üzenetnek tűnik egy ismerősétől – nem foglalkozik olyasmikkel, hogy a szóhasználat nem jellemző, a stílusjegyek idegenek a feladótól, hiszen amúgy is szó szerint húsba vágó kérdésről van szó. Továbbítja, ahogy a kezébe került, és beleolvasott, továbbítja, méghozzá minden ismerősének. Azzal sem foglalkozik, hogy a szervátültetés nem olyan, mint egy alkatrészcsere egy elektronikus készülékben, ezer és egy immunológiai és más feltételnek kell megfeleljen az a szerv, valószínűleg nem is tudja, hanem kaszára-kapára kerekedik, és indul a vadászat a gonosz szervkereskedőkre, hallali-halihó!

Vegyünk egy két hete történt esetet, érdekes módon a már említett Tripura tartományból (nagy lehet arrafelé a szellemnek az ő világossága, annyit mondhatok). (https://444.hu/2018/07/05/india-keptelen-megbirkozni-a-whatsappon-terjedo-alhirek-miatti-lincselesekkel-az-emberek-barmit-elhisznek-a-cseten)

„A rendőrség megtalálta egy 11 éves fiú holttestét, rajta vágásnyomokat is találtak. Mivel már hónapok óta keringtek - teljesen alaptalan - hírek arról, hogy a régióban gyerekszerv-kereskedők tevékenykednek, itt is azonnal elterjedt, hogy a kisfiúnak kivágták a veséjét. A feldühödött tömeg első körben úgy vezette le a feszültséget, hogy rendőrökre támadtak, hetet megsebesítve. A tartomány kormányzója másnap hiába jelentette be, hogy a boncolás tanúsága szerint a kisfiúnak megvolt minden belső szerve, ezt a hírt nem olyan lelkesen adták tovább a Whatsappon, hiszen nem volt elég vérfagyasztó. 

Mivel a kedélyek így nem csillapodtak, a régió vezetése úgy döntött, hogy direkt tájékoztató kampányba kezd, és hangosbeszélős autókat küld népesebb települések piactereire, hogy azok lenyugtassák a kedélyeket. A legutóbbi lincselés áldozata emiatt éppen egy önkormányzat által felbérelt férfi volt, aki egy sofőr és egy kormányhivatalnok társaságában Kalachara város piacterén beszélt, amikor az álhíreket jobban kedvelő tömeg rátámadt, majd téglákkal, kövekkel és törött üvegpalackokkal agyonverte. Az autó két másik utasa túlélte a támadást. A férfit azért alkalmazták a feladatra, mert szép, erős hangja volt.” (444)

Jó, ilyenkor kiszáll a karhatalom, és lecsuknak minden résztvevőt. De a hisztéria nem csillapul, tegnap is öltek embert ilyen hamis vérvád (igen, a szervkereskedelem-pletyka a középkori vérvád egyenes ági leszármazottja) alapján! (https://444.hu/2018/07/15/tobb-tucat-falusi-lincselt-meg-egy-indiai-ferfit-mert-elhittek-az-alhireket)

„A 32 éves szoftverfejlesztő Mohammad Azam pénteken vesztette életét, amikor a közép-indiai Haidarábádba utazott vissza egy piknikezésről. Vesztét az okozta, hogy úton hazafelé Azam és négy barátja megállt egy faluban, és egyikőjük csokoládéval kínált meg gyerekeket. A falusiak azonban gyanakodni kezdtek rájuk, hogy gyerekrablók, és rövid időn belül tömeg gyűlt össze körülöttük. Azam és barátai ijedtükben elhajtottak a településről, de a következő faluban balesetet szenvedtek, gépkocsijuk árokba borult. E falu lakosai azonban már értesültek róluk a WhatsAppon terjedő álhírekből - magyarázta a rendőrség. 

Azamot és barátait ismét körbevette egy tömeg, amely elől már nem tudtak elmenekülni, majd a falusiak rájuk támadtak. Azam a helyszínen belehalt sebesüléseibe, legalább egy barátját pedig válságos állapotban szállították kórházba. A lincselés helyszínére ugyan kiérkeztek a rendfenntartók, de a falusiak túlerőben voltak, két rendőrtiszt is megsebesült, miközben megpróbálták megakadályozni az önkényes igazságszolgáltatást. 

32 nőt és férfit vettek őrizetbe.” (444)

És hogy állunk áldozatokkal a pletykahadjárat kezdete óta? Az üzenetek hatására kialakult közhangulat miatt az idén legalább 25, gyerekrablónak nézett ember halt meg, és több mint 60, lincseléssel végződött támadást követtek el az ország különböző részein. Az áldozatok gyakran olyan kívülállók, akik eltérő külsejük vagy a nyelvi különbségek miatt válnak célponttá. Tehát turisták, vagy India más vidékeiről származó emberek – ne feledjük, hatalmas az ország, egy rádzsput épp olyan „idegen” egy pandzsábinak vagy telugunak, mint egy francia egy magyarnak. Igen „az idegent” ölik, a „mást” - hiszen a helyi népesség között csak nem lehetnek gyilkosok, azok mindig „máshonnan” jönnek. Nem ismerős?

Az indiai parlament természetesen azonnal felszólította a WhatsAppot, hogy tegyen valamit, csak hát kétszázmillió felhasználó emberi moderálásához igen sok moderátor kéne, azért ezek az oldalak, alkalmazások abból indulnak ki, hogy a felhasználóik legalább valamennyire felnőtt, felelős emberek. Aztán persze rájönnek, hogy erről tömegek esetében szó sincs. A WhatsApp most azzal próbálkozik, hogy látható jelölést helyez el minden továbbított üzeneten, abban bízva, hogy így maguk a felhasználók is képesek lesznek kiszűrni a gyanús tartalmakat. Hát képesek is volnának, akár megjelölés nélkül is, ha akarnák – de nem is akarják.

Ők hinni akarnak.

Véres, harcos legendákban, gonosz idegenekben, akiket le lehet győzni és utána minden jó lesz.

Boszorkányhisztéria ez, a javából, és éppúgy nem a modern technika tehet róla, ahogy a könyvnyomtatás sem tehet az európai boszorkányüldözésről. Ha nem nyomtatják ki a Malleus maleficarumot, a hírhedt Boszorkányok pörölyét, akkor is égtek volna a máglyák, amint égtek Gutenberg előtt is.

Ne mondjuk, hogy ez Kelet, mert bizony ez Nyugat is.

Ne mondjuk, hogy ez nálunk elképzelhetetlen, pont nálunk nem az, ahol rendőrt hívnak a falusi temetőben Halottak Napján világító tömegre vagy a fodrásztól kendőben kilépő hölgyre, mert hátha migráns.

Igen, Európa közepén is megeshet ez bármikor, ma, holnap, holnapután, nem csak Tripura vagy Haidarabád (Hyderabad) tartományokban.

A célpont lehet bárki, aki valamiben eltér a környezetétől, megfogalmazás kérdése, és bárkire bármit rá lehet fogni, bárkit célkeresztbe lehet venni, a szakállasoktól a szőkékig, kisebbségi sem kell legyen az illető csoport.

Nálunk nem a WhatsApp az elterjedt kommunikációs alkalmazás, hanem a Facebook és a vele összekötött Messenger, de egyik kutya, másik eb.

Így tessenek vérfagyasztó szenzációkat osztogatni az álhír-oldalakról, főleg olvasatlanul, csupán a cím és némi szimpátia alapján: bármelyik viceházmesterné vagy nyugalmazott édesvízi búvár elindíthat egy lincseléshullámot, pogromot, ha van egy álhírlapja. És sokaknak van. Terem, mint eső után a bolondgomba.

Emberek, gondoljuk meg, mit osztunk.

A szónak súlya van: a rossz szó bárkit agyonnyomhat, agyonüthet.

Repül a nehéz szó, ki tudja hol áll meg, ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg.

Szele Tamás

Az pusztán egy momentum, legyen bármennyire is pikáns vagy érdekes, de mégiscsak elég jelentéktelen mozzanata a nemzetközi diplomáciának, hogy most, mikor ezeket a sorokat írom, Orbán Viktor magyar miniszterelnök egy szőnyeg szélén áll a Kremlben és erősen izzad. A valóban fontos randit holnap bonyolítja Putyin elnök, Helsinkiben.

Természetesen Donald Trumppal. Az amerikai elnök épp legrosszabb formáját futja, hogy sportnyelven fejezzem ki magam, már, ha a szingapúri meccs után még lehet rosszabbról beszélni – de hát lehet. Kell is. A mostani tárgyalókörútja nyugodtan nevezhető tökéletesen eredménytelennek, a NATO-csúcson sikerült megállapodnia abban, hogy nem állapodott meg semmiben a katonai költségvetésekről, és ezt a tárgyalást utólag ahányan ott voltak, annyiféleképpen kommunikálták – nem értelmezték, bár értelmezték volna, az azt jelentené, hogy van miről beszélni, született egy konszenzus, de erről szó sincs. Erősen valószínűsíthető, hogy semmiben nem sikerült megegyezni, ami az anyagiakat illeti, minden marad a régiben, ám az összes érdekelt fél szidni fogja egymást. Ami azért egy katonai szövetségen belül ha nem is végzetes, de mindenképpen szerencsétlen állapot.

Az angliai látogatás még nagyobb kudarc. Első sorban említhetjük, hogy Trump meggyőződhetett általános népszerűtlenségéről a szigetországban, ugyanis tegnap legalább kétszázötvenezren tüntettek ellene London utcáin, márpedig azt tudjuk, hogy Londonban van hely, és számos utca. Viselkedése is egyértelmű ellenszenvet váltott ki, a királynő jelenlétében meg sem próbált alkalmazkodni a protokollhoz – hogy is mondjam csak, ha megpróbálja, csak nem sikerül, biztos elnézik neki, de ő meg sem próbált udvarias lenni. Mindenképpen, talán ő az első ember, akinek sikerült megváratnia a királynőt. De mondjuk nem is ennek van komoly diplomáciai jelentősége, hanem annak, hogy olyan tervvel érkezett, ami a sarkaiból forgatta volna ki az Egyesült Királyságot. Jelesül: azt követelte, hogy a szigetország lépjen ki az európai vámunióból (a hard brexit szellemében) az Egyesült Államokkal kötendő szabadkereskedelmi egyezmény kedvéért. Ha ki nem lép, nincs egyezmény, és az Egyesült Államok gazdasági ügyekről az Unióval tárgyal majd. Ha meg kilép, annak olyan kereskedelmi, és nyugodtan mondhatjuk, politikai következményei lesznek – például vámhatárok felállítása az Ír-szigeten vagy Anglia és Skócia között – ami helyben és azonnal okozna felbecsülhetetlen károkat. Itt egy jó megoldás kínálkozna Anglia számára, éspedig az, ha az Egyesült Államokkal is megköthetné a szerződést, de a vámunióban is bent maradhatna: ezt tette lehetetlenné Trump a Blenheim-kastélyban zajló tárgyalásokon. Egyszerűen arra kívánja kényszeríteni az Egyesült Királyságot, hogy két rossz közül válasszon.

Volt már hasonló helyzet a történelemben, mikor is a Blenheim-kastély akkori ura, Sir Winston Churchill azt mondta: „Angliának választania kellett a becstelenség és a háború között. A becstelenséget választotta. Háborút fog kapni.” Igaz, ezt a müncheni konferencia után mondta, Neville Chamberlainnek, a későbbi események pedig ismeretesek. Bizonyos második világháborúra gondolok – a helyzet nem analóg, ugyanis most nincs szó fegyveres konfliktusról, csak gazdasági háborúról, melyet Trump elnök vív a világ többi része ellen, mely nem Trump elnök, az Egyesült Királyság most nem világbirodalom, hanem egy közepes méretű és gazdaságú európai ország, ha nem is „kontinentális” - de a mondat helytálló a maga módján.

És akkor most továbblovagol a cowboy Helsinkibe. Finnország történelmének ismeretében elmondhatjuk, hogy Trumpért sem rajonganak a finnek, de ez eltörpül amellett, mennyire utálják tárgyalópartnerét, akitől nem kicsit tartanak is. Vlagyimir Putyin lehet körülbelül a legkevésbé szívesen látott vendég arrafelé. És most következik a legfontosabb kérdés: miről fognak tárgyalni?

Már, ha egyáltalán fognak. Abban az értelemben vonom kétségbe ennek a találkozónak a tárgyalás mivoltát, hogy a tárgyalás célja többnyire az, hogy adott kérdésben vagy kérdésekben közös döntés szülessen. Itt viszont a világpolitika jelen állapotában bizonyos kérdéseknek már a felvetése is konfliktusforrás. Nem lesz okos felemlegetni a Krím státusát, Ukrajna helyzetét, Szíriát és Asszadot, a salisbury mérgezéseket, Észak-Koreát (amely válság megoldásából látszólag az USA focizta ki Oroszországot, bár valójában Kína ejtette ki őket a pikszisből), nem bölcs előszedni az amerikai választásokba történt orosz beavatkozás kérdését... és még sorolhatnám.

Egyáltalán, miről fognak ezek beszélni?

A kérdés azért is fontos, mert tudjuk, hogy sem Trump, sem Putyin nem vádolható azzal, hogy a hagyományos, egymás tiszteletére alapuló diplomácia híve volna. Ezek most vagy össze fognak veszni általánosságokon, vagy nagyon egyet fognak érteni pár kérdésben, és azokat a kérdéseket meg, amelyekben nem értenek egyet, elő sem veszik.

Trump most nem engedhet semmiben Putyinnak, ugyanis ez esetben demokrata ellenfelei az engedékenységet egyértelműen az orosz befolyás bizonyítékaként használnák fel, és Trump szeretne még egyszer elnök lenni. Putyin sem fog engedni Trumpnak, mert ő meg nem olyan alkat, aki bármiben, bármikor, bárkinek is engedne, tehát vagy komoly összecsattanás lesz a találkozó vége, vagy hosszas beszélgetés a sportról, a nőkről és a vodkáról. Mert egyéb konfliktusmentes témájuk nem nagyon van.

Pedig lenne olyan ügy, amit közösen kéne eldönteniük, méghozzá minél hamarabb, éspedig az iráni nukleáris zsarolás kérdése, amiben mindkét nagyhatalom egyformán sáros – Oroszország burkolt támogatása nyilvánvaló, de azt kevesen tudják, hogy az iráni atomprogramot az ötvenes években amerikai szakértők indították el. No igen, akkor még Irán a sah uralma alatt élő, nyugatos ország volt, és tökéletesen illett Eisenhover elnök „Atoms for peace” tervébe, melynek lényege az volt, hogy az el nem kötelezett országokat jobb amerikai reaktorokkal felszerelni, és ezzel a NATO-hoz kötni, mint megengedni, hogy a Szovjetunió lássa el őket az erőművekkel, és így a Varsói Szerződés uszályába keveredjenek. Khomeinivel akkor még senki sem számolt, így kapott Irán amerikai nukleáris fejlesztési programot és egész reaktorokat is.

Ezt azért letárgyalhatnák, de nem fogják. Ugyanis ez is komoly konfliktusforrás két egocentrikus és kompromisszumképtelen ember számára.

És még valami miatt nem fogják.

Egyikük sem diplomata.

Sőt.

Putyin cselekszik, nem beszél, Trump pedig, mióta saját irányítása alá vonta az Egyesült Államok külpolitikáját, gyakorlatilag hibát hibára halmoz.

Elment Szingapúrba, válságot megoldani, aláírt négy, általánosságokat tartalmazó pontot, azóta sem történt semmi, illetve annyi mégis, hogy leszerelték Panmindzsonban a hangszórókat a határállomáson. Ezt nem nevezném diplomáciai áttörésnek.

Kínával a végletekig elmérgesítette a viszonyt, annyira, hogy évtizedekbe telne már most helyreállítani azt.

Az Európai Uniót tűrhetetlen védővámokkal sújtotta, melyre válaszul az Egyesült Államok áruit is védővámokkal sújtjuk, némi joggal. A válaszlépések akár a mi esetünkben, akár Kína esetében lehetnek jogosak és/vagy megérdemeltek, csak éppen nem szolgálják a világkereskedelem és általában a világgazdaság fellendülését.

Az Egyesült Királyságnak kisebb csodára lesz szüksége ahhoz, hogy kiheverje az amerikai elnök jóindulatát.

A szíriai konfliktus megoldása Amerika számára teljes kudarc, Oroszország számára győzelem. Az Egyesült Államok sorra hagyja cserben a korábban érte és érdekeiért harcoló helyi szövetségeseit. Független Kurdisztánról már álmodni sem lehet. Szegény kurdok most megtanulták, mit jelent a nemzetközi diplomáciában a „Balfour-nyilatkozat”, mint fogalom.

Törökország Amerika szövetségeseként vígan harcol amerikai katonák ellen, és nem szabad emlegetni ezt a tényt hivatalosan, ugyanis szükség van a törökországi támaszpontokra.

Trump elnök külpolitikája – diplomáciának nem nevezhető – egyetlen jelentős vagy jelentéktelen konfliktust sem oldott meg, még annak örülhetünk, ha valamelyikről megfeledkezett, mert az legalább nem veszítette el. Ellenben az elvesztett konfliktusok újabb és súlyosabb feszültségeket fognak generálni.

Biztos, hogy Donald Trump kiváló üzletember és dúsgazdag vállalkozó, de valaki elmagyarázhatná neki, hogy a diplomácia ugyan nagyban gazdaság, de nem teljesen az. Valamint, hogy ebben a művészetben (ha jól csinálják, lehet az) a döntéseknek évszázadokra kiható következményei lehetnek.

Mondjuk ugyanezt ajánlanám tárgyalópartnere figyelmébe is, bár szerintem Putyin ezt tudja, csak őt nem érdekli.

Tehát, összegezve: mire számíthatunk Helsinkiben?

Valószínűleg semmilyen érdemi megegyezés nem születik majd, csak egy üres szólamokkal teli nyilatkozat. Még annak örülhetünk, ha nem tárgyalnak, mert ha megteszik, akkor abból nagy baj lehet.

De Trump így is megy oda. Mit is mondott csütörtökön, Brüsszelben egy finn újságíró kérdésére, aki a találkozó végső célja felől érdeklődött?

„Hát, nem tudom mi volna a végső célom. Mi lenne a végső cél? Lássuk csak: ne legyenek atomfegyverek sehol a világon, ez lehetne a végső cél, ugye? Ne legyenek többé háborúk, ne legyenek problémák, ne legyenek konfliktusok. Legyen gyógymód az emberiség összes betegségére, a férfiakéra és a nőkére is. Ez volna a végső célom, jó? Ebből fogunk kiindulni.”

Tessék?

Világbéke, esőerdők megmentése?

Donald, veled nagy baj van.

Ha már te sem tudod, mi a célod...

Szele Tamás

 - No, Igor, mi van mára?

- Vlagyimir Vlagyimirovics, itt vár valami Viktor Győzövics, azt mondja, iderendelted messzi földről, ezer versztáról, elvásott a vasbocskora, megevett három pud érett túrót, míg ideért. Mokány, belevaló muzsiknak nézem.

- Viktor Győzövics? Az meg ki a Kazányi Szent Vízkő? Mikor hívtam?

- Azt mondja, Vengrijából jött.

- Ja, az a Viktor Győzövics! Engedd be, galambocskám, csak szóljál rá, hogy törölje meg azt az elvásott bocskorát.

- Áldás járjon veled, cár atyuska, Éhező Szent Nyikifor vezesse lépteid, üzentél értem, itt vagyok, szolgálatodra! Ha te hívsz, örömest igyekszünk.

- Hát, itt vagy megint, te híres. Állj fel a padlóról, ne térdelj, legfeljebb majd később, ne koszold be azt a szép márványt!

- Tiszta vagyok én, atyuska, most jöttem a fürdőből, nyírfavesszővel végigverettem magam hetvenhétszer.

- Akkor se görnyyedj, nem térdelni jársz te ide. Vagyis néha igen, de most nem. Beszédem vagyon veled. Ott az asztal, rajta vodkácska, uborkácska, füstölt halacska, igyál egy kortyot, aztán hadd beszélek a fejeddel.

- Finom ez a cári vodka, atyuska.

- Legyen is, ha az én belemnek szánják, Viktor Győzövics. Hanem miket hallok én felőled, galambocskám? Te félsz tőlem?

- Dehogy félek, cár atyuska, hatalmas goszudar. Mit is félnék, adsz te nekem vodkácskát is, uborkácskát is, cservonyeceket gurítasz úri kedvedben szegény fejemnek.

- Micsoda? Tán nem is félsz?

- Dehogynem, rettegjük haragodat mindahányan!

- Akkor most félsz vagy nem félsz?

- Cár atyuska, ha parancsolod, félek, ha úgy parancsolod, nem félek: már magam sem tudom, mit érzek, mondd meg te.

- Azt mondom én, hogy összevissza beszélsz, mint félszemű sztárec a mensevinszki vásárban, édes fiam. Hát mit mondtál te a harsonásodnak, Kamuduma Emtéinek?

- Mondok én mindent, atyuska, beszélek én összevissza néha, belé a vakvilágba, mit mondtam?

- Megállj, te pártütő kutya, mert feljegyezték az ohranások. Olyanok ők, mint a kétfejű sasmadár, nincs, ami elkerülje a figyelmüket, egyik fejük ügyel Napnyugatra, másik ügyel Napkeletre, fenekük meg a Kreml szent tornyain kotlik! Onnét tojnak az egész világra. Jártál te a napnyugati népeknél mostanság?

- Jártam bizony, cár atyuska, magad küldtél, én is írtam neked jelentést, három példányban, iktatva, pecsételve, még a pópa is megfüstölte, ördög belé ne bújjon, hiszen a te szent kezedhez veszed.

- No, galambocskám, legalább nem tagadod. Hanem miket beszéltél te a Szent Oroszhonról? „A keleti és a déli veszély természetrajza jelentősen különbözik, a keletit azt úgy hívjuk, hogy Oroszország, a délit pedig úgy, hogy terrorizmus.” Ne is tagadd, írva vagyon, árkus papíron, monitoron!

- Kijev-barlangi remete szent Prokhorosz, irgalmazz árva fejemnek, te mondtad, hogy beszéljek a szájuk íze szerint, bízzanak meg bennem...

- Mondtam én, mondtam, de azt már nem mondtam, hogy fegyverkezz, acsarogj ellenem! Mi vagy te, Viktor Győzövics, tán Pugacsovnak képzeled magad? Aztán miből fogod kifizetni az ármádiádat?

- Gondoltam, megfizeted te, végtelen bőkezűségedben.

- Bolondnak nézed tán a cárt, hogy maga ellen fegyverkezne?

- Atyuska, te elküldtél engem Brüsszelbe, hogy legyek a füled, szemed, egyek-igyak azokkal a hamis nyugati bojárokkal. Kössek velük szövetséget, ha kell.

- Küldtelek, az már igaz.

- Lépjek velük egyezségre, húsos pirog lesz a vége, felkötöttem bocskoromat, minden gondom otthon maradt, ettem, ittam bojárokkal, mulatoztam pogányokkal, összes tervük mind kitudtam, a fejem is majd eldurran, pergamenen néked küldtem, még amikor velük ültem, kezeidbe adtam őket, jutalomra vártam tőled, fényes színed elé hívtál, ha már ezzel is megbíztál, számon kérsz most fegyverekért, könyörgök szegény fejemért!

- Ejha, Viktor Győzövics, igencsak a nadrágodban lehet a kurázsid, ha már versben válaszolsz, ha majd kimész, keress magadnak egy lírai bilinát, kucorodj rá bátran. Hát küldtelek én, küldtelek, eb, ki szavát megmásítja, hanem honnét tudjam, mikor hamis a szavad – itt-é, avagy Brüsszelországban?

- Atyuska, hát hazudtam én neked valaha is? Tiszta az én szívem teelőtted, igaz az én szavam.

- Ej, nem vagy te zürjén véletlenül, Viktor Győzövics?

- Nem biza, venger volt nekem minden atyafiságom.

- Pedig mintha vagy zürjén lennél, vagy zavarján, ahogy a szavakat forgatod. No, mindegy. Ha már mégsem ütöttél pártot ellenem, igyál még szto gram vodkácskát. Ne abból! Az a cián, azt a kollégáknak készítettem oda!

- Hálám határtalan, atyuska.

- Leszel még te hálásabb is, mert ajándékot kapsz. Mi most üzletet kötünk.

- Üzletet? Abban mi az ajándék?

- Az, hogy velem kötheted, te nyomorult muzsik! Na, szóval van most nálunk ez a cirkusz. Ez a futball-világbajnokság. Már én is csak a legfinomabb cári vodkácskával bírom, szerencsére mindjárt vége. Építettünk mi ehhez mindenféle stadionokat, Kazánytól Kalinyingrádig, de utána nem kellenek már nekünk semmire. Megveheted tőlem, olcsón adom őket. Te úgyis szereted az ilyesmit.

- De Atyuska, Szent Felsőbbség, mit csináljak én Budapesten egy kazányi arénával, pláne egy kalinyingrádival?

- Hát tudom én azt? Amit a többivel. Egymás tetejébe rakod őket, lesz belőlük bábeltorony. Építhetsz belőlük atomerőművet is. Vagy felőlem itt is hagyhatod az egészet, csak kifizesd.

- Köszönöm, atyuska, bőkezű ajándékodat, mennyiért számítod meg nekem? Gyenge évem volt, nem terem a tarhonya, a szotyolát hiába vetettük, ki sem kelt. Rosszul kolhoznak a narodnyikok is, ördög bújt beléjük.

- Próbált hívem vagy te nékem, Viktor Győzövics. Nagy a te hűséged. Épp ezért csak alig kétszer annyit kérek a stadionokért, mint amennyibe kerültek. Kifelé megkapod a számlákat, aztán ülj le otthon, számolgass, míg belé nem feketedsz.

- Nagy a te kegyelmed, atyuska, megszolgálom!

- Na, mars haza, otthon meg készítsd össze a vékákat.

- A vékákat? Minek?

- Az aranynak, Viktor Győzövics, az aranynak, Hát miben küldenéd majd el nekem, ha nem sok-sok vékában?

- Örömest igyekszem!

- Na, akkor menj is, kifelé még igyál egyet. Mondtam, hogy ne abból! A vodkából!

Szele Tamás

Mint ismeretes, lapunkat tegnap hatalmas veszteség érte. Ennek tényétől függetlenül: ez egy napilap, egy hírlap, így munkánkat tovább folytatjuk, ha roskadozva is a csapástól. Ugyanis ha nem jelenünk meg, akkor nem vagyunk mi semmi sem, nem, hogy sajtótermék. És ilyen időkben, mint a mostaniak, meg kell jelennünk – különben ki adná hírül, hogy Trump elnök teljesen megbolondult?

Persze az amerikai elnököt eddig sem mély, letisztult bölcsességéért szerette, aki szerette: de a tegnapi napon csúcsot futott ámokban, ezer méteren. Kezdjük a brüsszeli versenyszámmal.

Ugyebár, a NATO-csúcstalálkozó egyik központi kérdése – voltaképpen a központi kérdése – az volt, hogy a tagállamok emeljék-e meg katonai költségvetésüket GDP-jük bizonyos százalékáig. A vita azon folyt, hogy mennyi is legyen ez az arány: Trump elnök négy százalékot követelt, Jens Stoltenberg és Emmanuel Macron két százalékot véltek elérhetőnek, azt is 2024-ig. Hogy kicsit tisztábban lássunk az ügyben, nézzük meg a jelenlegi helyzetet. A két százalékot jelenleg az Egyesült Államok teljesíti (3,6 százalék), Görögország (2,4 százalék, bár ebben benne van a görög gazdaság bezuhanása is), Nagy-Britannia (2,2 százalék) és Észtország (2,1 százalék) haladja meg – Lettország, Litvánia és Románia és Lengyelország pedig már jövőre teljesítheti a 2 százalékot. Németország 1,2 százalékon áll, Magyarország 1,1 százalékon.

Mielőtt elkezdünk hápogni, hogy Magyarországnak négyszeresére kell emelnie katonai kiadásait, jusson eszünkbe: a költségvetésből. Tehát az a pénz amúgy sem maradna a polgároknál, legfeljebb másra költenék el, és célszerű pénzköltésben nálunk nincs hiány, sőt, olyant is láttunk már, hogy egy összeg elvesztette közpénz jellegét – tehát ez direkt módon nem növeli terheinket, legfeljebb okosabban is be lehetne fektetni, kórházba, iskolába, no, de arra most sem költünk, egyszóval anyagilag mindegy az adófizetőnek, legfeljebb erkölcsi kifogásokat emelhet, aki úgy gondolja.

De mondjuk mi annyira vagyunk fontosak a NATO számára, mint az 1939-es naptáron a légyszar. Németország fontosabb, Trump követelése leginkább nekik is szólt. No, de elfogadták ezt az ultimátumot az amerikai elnöktől, aki visszautasítás esetén sok csúnya dologra képes?

El is, nem is.

Tudjuk és nem tudjuk.

Minden forrás mást mond. Egyes információk szerint Donald Trump amerikai elnök az Egyesült Államoknak a szövetségből való kiléptetésével fenyegetett volna, amennyiben a tagországok záros határidőn belül nem emelik meg védelmi költségvetésüket a kívánt mértékben. Az AP úgy tudja, hogy a NATO válságtanácskozást hívott össze a kijelentésre. A Reuters szerint azonban a kemény szavak ellenére Trump nem fenyegetőzött kilépéssel a katonai szövetségből, amelynek fő ereje az Egyesült Államok védelmi erején alapszik. Ezek után tartotta meg Donald Trump rendkívüli sajtótájékoztatóját, melyen a korábbi állításaival szemben kijelentette, miszerint a NATO-tagok elismerik a védelmi kiadások emelésének fontosságát, sőt, készek két százalék fölé menni, így a katonai ráfordítások 33 milliárd dollárnyi növelését érte el a szervezet többi tagjánál. Szerinte ezt a NATO főtitkára is támogatta. (Jens Stoltenberg szerdán nem ezt mondta, hanem hogy a két százalék elérése a célkitűzés továbbra is, mert valóban indokolt a nagyobb katonai költségvetés.) Elkerülte a választ arról, valóban felvetette-e a kilépést: szerinte az Egyesült Államok nagyon nem örülne, ha a tagok nem tartanák be ígéreteiket. Végül hozzátette: a kilépést elrendelhetné akár a Kongresszus hozzájárulása nélkül is, de nem hiszi, hogy ez felvetődne. Külön kérdésre elmondta: nem ismeri közelről Putyint. A Helsinkiben hétfőn tartandó közös találkozójuk szerinte vagy vezet valahová, vagy nem.

Ezt speciel talán nélküle is megállapíthattuk volna.

És a rendkívüli sajtótájékoztató után Emmanuel Macron francia elnök azonnal megcáfolta Trump kijelentéseit: szerinte ugyanis csak annyiban egyeztek meg a tagállamok képviselői, hogy 2024-re a GDP-jük két százalékát érik majd el katonai kiadásaik.

Hogy mekkora a zűrzavar Trump elnök kijelentései körül, azt illusztrálja az Index egy rövid félmondata, mely az egész csúcs mottója lehetne:

„...az erről szóló névtelen forrásokat később névtelen források visszautasították.”

Jó ennyire bizonyosat tudni a saját sorsunkról és jövőnkről. De aki azt hiszi, hogy Trump beérte tegnap ennyi zűrzavarral, nem ismeri a POTUS-t.

Ugyanis Brüsszelből Londonba utazott, a „hard Brexit-soft Brexit” vita kellős közepébe. Az Egyesült Királyságban – mely nem is biztos, hogy sokáig lesz egyesült, ha így mennek tovább a dolgok – állandó a kormányválság, már három miniszter mondott le, a tory párt kilépő vezetőségi tagjait nem is számolom, mert nincs értelme, mire kész a névsor, már bővül, Theresa May széke inog – ami persze nem zavarta a brit miniszterelnököt abban, hogy felálljon a billegő sámliról, és vendégül lássa az amerikai elnököt, ráadásul sajnos az oxfordshirei Blenheim kastélyban, ami eredetileg Sir Winston Churchill szülőhelye és rezidenciája volt. Ez magyarázhatja a környéket megrázó négyes erősségű földlökéseket, melyeket az oxfordi szeizmológiai intézet mért: a halott államférfi forogni kezdhetett a sírjában, mivel a kastély kertjében van eltemetve.

Tudnunk kell, hogy a két ország kölcsönösen egymás legnagyobb külföldi befektetője, a kétoldalú befektetői tőkeállomány értéke meghaladja az ezermilliárd dollárt. A brit üzleti szektor hússzor annyi befektetést eszközölt az amerikai gazdaságban, mint Kína, többet, mint Németország és Franciaország együtt, és jelenleg egymillió amerikai dolgozik az Egyesült Államokban megtelepedett brit érdekeltségű vállalatoknál – mint azt Theresa May felszólalásában ki is emelte. Ez azért fontos, mert May miniszterelnök szerint:

„Nagy-Britannia kilépése az Európai Unióból példátlan lehetőséget teremt a még szélesebb gazdasági együttműködésre; e lehetőségek között van a kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodás is.” (444)

És ez a szabadkereskedelmi megállapodás nagyon kéne az Egyesült Királyságnak, hogy valamiféle módon talpra állítsa a gazdaságát, mely meg fogja sínyleni a kilépést az európai vámunióból – már, persze, ha kilépnek belőle egyáltalán. Elvileg ez a „hard Brexit” változat lenne, amivel szemben May miniszterelnök a „soft Brexitet” támogatja, mely szerint benne maradnának az európai piacban és a vámunióban egyaránt. Ennek a lágyabb Brexitnek a támogatása miatt mondott le Boris Johnson külügyminiszter is a minap. Ezek szerint hiába tette?

Bizony, lehet, hogy hiába. Ugyanis a fékezhetetlen agyvelejű Trump mester interjút adott a Sunnak, melyben leszögezte (https://444.hu/2018/07/13/theresa-may-szabadkereskedelmi-megallapodast-szeretne-az-usa-val-de-trump-erre-csak-akkor-hajlando-ha-london-nem-allapodik-meg-az-eu-val):

„Ha Nagy-Britannia olyan jellegű megállapodásra jut az EU-val, amilyen a brit kormány legújabb javaslatcsomagjában szerepel, akkor az Egyesült Államok inkább az Európai Unióval tárgyal, és ebben az esetben valószínűleg nem lesz brit-amerikai kereskedelmi egyezmény.

Az Európai Bizottság számára kidolgozott brit kormányzati indítvány egyik legsarkalatosabb eleme az, hogy London közös szabadkereskedelmi térség létrehozását javasolja az EU-nak a fizikai áruk forgalmának szabályozására, biztosítva a súrlódásmentes kereskedelmet Nagy-Britannia és az EU között a Brexit után is.

A brit kormány indítványa szerint London és az EU fokozatosan kialakítana egy olyan vámszabályozási rendszert is, amelyben szükségtelen lenne a vámellenőrzés a kétoldalú kereskedelemben, olyan módon, mintha Nagy-Britannia és az Európai Unió „kombinált vámtérséget” alkotna.

Trump a The Sunnak adott interjúban kijelentette: ez a javaslatcsomag bizonyosan hatással lenne az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelemre, „sajnos negatív értelemben”. Az amerikai elnök hozzátette: megmondta Theresa Maynek, hogy „hogyan kellene ezt csinálni”, de a brit kormányfő nem értett vele egyet, nem hallgatott rá, más utat választott.” (444)

Akkor fordítsuk le magyarra: Nagy-Britannia vagy az Unióval alakít szabadkereskedelmi térséget, vagy az Egyesült Államokkal köt szabadkereskedelmi egyezményt. Tessék választani, vagy-vagy, harmadik megoldást nem enged Trump elnök – és amennyiben Európát választják, ugyanúgy lecsap a büntetővámokkal a szigetországra, mint az Unióra.

Leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatnánk, hogy Trump elnök ajánlatot tett May miniszterelnöknek Britannia gyarmatosítására. Remélhetőleg a teakereskedelmet nem kívánják magas vámokkal sújtani, mert az esetben könnyen sor kerülhetne a glasgowi teadélutánra, melynek során a Szabadság Fiai majd a tengerbe hajigálják a teabálákat az amerikai hajók fedélzetéről.

Trump elnök megoldhatatlan dilemma elé állította tehát az Egyesült Királyságot, valódi illiberális módon: esélyt sem adva a kompromisszumra, arra kényszeríti Britanniát, hogy két rossz közül válasszon.

Jó választása pedig nincs.

Épelméjű államférfi, de egyáltalán politikus nem szorítaná ennyire a sarokba még az ellenfelét sem, nem, hogy a barátját, szövetségesét – de Trump megtette. Ez volt a POTUS ámokfutásának a második állomása a brüsszeli halandzsázás után.

Kíváncsian várjuk, Helsinkiben mire lesz képes Putyin elnökkel tartott tárgyalásain.

Vagy talán nem is kíváncsian.

Inkább aggodalommal.

„Rá kell csukni az ajtót, hogy ne játssza a bolondot máshol, mint saját házában.” (Hamlet)

Szele Tamás

Pedig olyan biztos voltam benne, hogy túlélsz engem.

Te voltál mindig a megfontoltabb, okosabb, tapasztaltabb. Te akartál mindig segíteni, változtatni a dolgokon, te találtad ki a legjobb ötleteket.

És a legvadabbakat is.

Egyszer kiplakátoltuk a teljes ötödik kerületet „Itt rövidesen lófasz sem nyílik” matricákkal. A Nemzeti Dohányboltok nyitása idején.

És még most sem hiszem el.

Egy darabig nem is fogom. Nem bizonyos, mióta ismertük egymást, mindketten másképp emlékeztünk, de hogy a kilencvenes évek eleje óta, az hétszentség. És minimum ezer évre terveztük a lapot, mármint rossz olvasottság esetén.

És akkor meghalsz nekem. A francba, micsoda közhely, a lapból kivágtad volna. Hogy néz ez ki? „Török Monika 1965-2018”? Mintha hallanám is a hangodat: „Szele kolléga, ez lap, nem sírköves!”

És mégis le kell írjam.

Le, ezekkel az átkozott betűkkel, mert igaz.

Lapunk főszerkesztője, Török Monika a mai nap folyamán elhunyt.

Itt süket csend következik, és meredés a semmibe.

Hát, ahogy a saját blogod címe mondta, nem ebben állapodtunk meg.

Nagyon nem.

Te sem, a világgal.

Valahogy így alakult. És most már így marad minden, most már nem lehet javítani az anyagon, ez már kiment és nincs meg a Nagy Admin jelszava, nem tudunk belekorrektúrázni.

Hányszor beszéltünk majdnem reggelig, hányszor terveztünk lehetetlen vállalkozásokat! A lehetetlenek sikerültek is, a lehetségesek néha zátonyra futottak. Amit te nem tudtál a sajtószakmáról, azt nem is érdemes tudni, az lábjegyzet Gutenberg konyhai kiadásainak piszkozatáról, bár szerintem azt is ismerted, csak feleslegesnek tartottad megjegyezni.

Nem lehet összeszámolni sem, hány nyomorgó, gyakran éhező kolléga kapott anyagi segítséget, közlési lehetőséget tőled és a Huppától. Volt, aki megköszönte, volt, aki nem, volt, aki maradt, volt, aki ment. Elküldeni nagyon keveset kellett.

Hogy a munkásságod mennyit jelentett a föld alá, a társadalom réseibe szorult, bujkáló független magyar sajtónak, azt nehéz is volna elmondani, de remélem, az utókor majd megteszi.

Illetve, a fene egye meg, már én is utókor vagyok.

A kisujjadban volt az írás, és négy kisujjad is volt. A semmiből teremtettél olyan lapot, amit valamikor, egyszer, majd tankönyvekben fognak emlegetni, mint a szakma egyik csúcsát, a lehetetlen körülmények dacára.

Szíved, füled, erszényed mindig nyitva volt – és a szád is, amit sosem fogtál be.

A Huppa most gyászol. De gyászolhatna a fél magyar sajtó, annyi lap köszönhetett neked kiváló anyagokat, a Magyar Narancstól a 168 óráig, a Szabad Földtől a Népszabadságig és tovább, messze tovább.

A valódi magyar sajtó egy darabja ment el ma veled véglegesen.

Megtaláltam az egyik utolsó beszélgetésünket. Megdicsérted az Aczél Endre-nekrológomat. Azt írtad: „De tényleg nagyon szépet írtál. Elsírtam magam.”

Hát most én sírok.

Nem gondoltam volna, hogy egy héten belül a tiédet írom.

De szívesen írnék inkább valami mást, akár olyant is, amin összeveszünk és nem mehet ki (csak egyszer volt ilyen...).

De ezt kell írnom. Tegyük kötelességünket.

A lapnak mennie kell.

Tudod... most írom a nekrológodat, nehezen is megy, szinte semmi sem fér bele abból, ami te voltál, és folyamatosan cseng a telefon. Pittyeg a gép. Legalább nyolcvanan írtak már rám, hogy ne hülyéskedjünk. Hogy ez nem igaz.

Nem könnyű úgy temetni valakit, hogy ásás közben tömegek lökdösik az ember könyökét.

Te valamit nagyon jól csináltál, mert nem hiszik el.

Sajnos pedig igaz.

Mondjuk én is szívesebben vágnám le a jobb kezemet, minthogy ezt megírjam, de meg kell tennem.

A francba.

Pedig olyan biztos voltam benne, hogy túlélsz engem.

Szele Tamás

Kérem, minden jel arra mutat, hogy rövidesen megalakul a Megéneklünk Magyarország Mozgalom. Az alkotói kör végre méltóképpen kifejezi majd a mindannyiunkból gejzírként felbuzgó hazafias érzelmek Niagaráját, az most mindegy is, hogy a gejzír felfelé folyik, a Niagara meg lefelé. Ne fanyalogjunk, az a régi kulturális mérce világa, új rablói vannak a Nyárnak.

És speciel tényleg rablók. Az igaz, hogy még nem látom, nem látom az új magyar csodákat, de én amúgy is szemüveges vagyok és destruktív, egy valóságos Trockij Leó, mármint kulturálisan. De tényleg, mi folyik most a magyar kultúra világában? Mármint túl azon, hogy a kormánylírikusok „Fűzfa” brigádja álcázott támadásokat folytat a Rettenetes Ballib Kánon ellen, és tűzzel, valamint vassal harcolnak a démonok hadaival?

Semmi jó. Lám, mit bírt mondani Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója a Klubrádiónak?

„Nem az Esterházy vagy Jancsó képviselte kulturális mércére van szüksége az új Magyarországnak, a sztenderdeket a plebejusabb értékek alapján kell kijelölni, amelyek összhangban vannak a Fidesz-szavazó VIII. kerületiek világával is. A rendszerváltás után a korszakváltást is végre kell hajtani, új konzervatív kulturális korszakot kell teremteni Magyarországon. Efelé az első lépés az hogy a jobboldali, populista, nemzeti konzervatív közegnek dekolonizálnia kell a saját gondolkozását, és attól a sablontól, hogy az Esterházy a jó író, a liberális közegnek kell megfelelnie, az a fontos, amit a Magyar Narancs ír, meg kell szabadulnia”

Vonalas Békés mester, mint az elemista irka, mást nem mondhatunk róla, illetve rögtön az elején tisztáznunk kell egy nagyon lényeges dolgot: a nyolcadik kerület nem szavazott a Fideszre, illetve csak lakosságának mintegy ötöde tette. A minapi önkormányzati választáson annak volt köszönhető a kormánypárti jelölt győzelme, hogy az ellenzékre sem szavazott a kerület, szóval, mint helyi lakos, kikérem magamnak a beskatulyázást jobbról, amint kikérném balról is. De ennyit a fjordokról, térjünk vissza a kultúra virányokkal ékes berkeibe és ligeteibe.

Ezek a ligetek, berkek és pagonyok mostanság kaktuszvirágokkal ékesek és kellőképpen tövisesek is: jövő héten, ha a hírszerzés jelentése nem csal, el is aknásítják őket. Zajlik a kultúrkampf, zajlik az ár 1990 óta, de most a legélesebb. Mit nekünk első, második médiaháború, az piknik volt Árkádiában a mostanihoz képest: bömbölnek a kormány mozsarai, tüzet okádnak a csatakígyók, már az obsitosokat is behívták a kemencesutból, de még a tartalék tartalékja is harcol.

A célpont a sosemvolt balliberális kultúrhegemónia. Sajnos van némi zavar a hadvezetés terén, ugyanis a tüzérség pillanatnyilag a saját hadtesteket lövi, baráti pergőtűz alatt állnak a kormány kultúrintézményei – idézzük a stílus és forma avatott mesterét, Pilhál Tamást a Pesti Srácokból (https://pestisracok.hu/tisztelt-allam-meddig-tomik-meg-milliardokkal-a-diktaturazo-libsiket/):

„Tehát: olyan figurákat töm ki milliárdokkal a kormányzat, akik olykor tevőleges erőszakra, forradalomra buzdítanak ugyanezen kormány ellen. S míg ők szépen híznak-pufisodnak az általuk gyalázott állam emlőin, sok kiváló konzervatív alkotó napi megélhetési gondokkal küzd, nekik ugyanis nem osztanak lapot a balliberálisok kifizetőhelyein, a PIM-ben vagy például a Balassi Intézetben. A konzervatív művészek háttérbe szorításában kulcsszerepe van a kormány által kinevezett, csigagerincű Prőhle-féléknek. A „Nyúl Béláknak”, akik összecsinálják magukat, ha a libsik és médiaterroristáik rosszat mondanak-írnak róluk – ezért inkább hajbókolnak előttük, s ballib kifizetőhellyé alakítják az adóforintokból működő közintézményeket. Hát mi folyik itt? És hogy került szar a palacsintába?”

Külön felhívnám a figyelmet az idézett bekezdés elegáns, kissé franciás nüanszaira, valóságos presziőz finomsággal nyúl a szerző a témához, de ugyanakkor nem kíméli magát, könyékig megmártózik benne. Ugyan hiányolom az életszagú riportokat a napi megélhetési gondokkal küszködő kiváló konzervatív alkotókkal, igazán meg tudnának hatni, akár a könnyekig is, de hát ilyen – még – nem jelent meg, vannak még hibák, elvtársak. Azonban lám csak, kire lő a Nép Hangja (kezdek büszke lenni a képzavaraimra, szándékosak!) rettentő fustélyával? Bizony, a Petőfi Irodalmi Múzeumra és a Balassi Intézetre! Azonnal menjen ki egy lovasfutár és szóljon pihegve Pilhál tábornoknak, hogy szüntessen tüzet, ezek barátok, sőt, közvetlenül a Parancsnokság alá tartoznak.

Ja, hogy a Parancsnokság löveti őket? Akkor viszont érdekes a helyzet.

Miért támadják a kormányerők saját magukat?

Nagy oka van annak, rögtön mondok kettőt is. Az első az, miszerint nincs ellenség. Az a bizonyos „ballib kultúrkánon”, „kultúrhegemónia” ami ellen a hont kivont karddal óvják, sosem létezett. Létezett stílusbéli, mentalitásbéli, képességbéli különbség a két politikai oldal között, az elkötelezett „nemzetiek” ugyanis nagyon ritkán tudtak felmutatni igényesen vagy akár csak teljesen érthetően fogalmazó írót, a szabadelvű oldal pedig ösztönösen borzadt a politikai szélsőségektől mindig is – nos, ezt a borzadást a magát manapság konzervatívnak nevező szélsőjobb szintén szélsőségnek tekinti, ahogy minden mást is, ami nem ő maga. De szerepe van ebben a mostani kultúrkampfban a „mellőzött”, bár tegyük hozzá, többnyire alapos okkal mellőzött Költőcske Mihályok, Hazafi Veray Jánosok irigységének is. Ez az emberfajta hemzseg a másik oldalon is, az elmúlt évekből még olyan példát is mondhatnék, nem egyet, hogy átálltak, akár többször is, de az alapvető motivációjuk a sikertelenség. Nem értik és főleg nem bocsátják meg, hogy más képes megélni abból, amit tőlük még le sem lehet közölni, olyan pocsék. Pár éve egy viharos nyáréjszakán üzenetben megtalált egy ilyenféle, bár nem jobboldali titán. Nem kímélt, nekem szegezte a kérdést:

- Te hogy csinálod, hogy néha kapsz honoráriumot az írásaidért? Kit kell ehhez leszopni?

- Öcsém, én először megtanultam helyesen írni...

Azóta ellenségem, ha baloldali kormányunk lenne, tekintve törekvő természetét, valószínűleg már minimum államtitkár lenne, én meg akkor is itt koptatnám a betűt, csak én nem irigyelném tőle a posztját. A legény egyszerűen nem volt képes felfogni, mi a különbség a jó és a rossz írás között. Ezt hívjuk dilettánsnak. De térjünk vissza a jobboldali dilettánsokhoz.

Ők a mostani politikai pillanatot látják elérkezettnek, hogy „helyzetbe hozzák” magukat, aladárkodjanak, ahogy Márai mondaná, intézmények vezetésébe kerüljenek, most jött el az ideje a versenytársak legyilkolásának, most kerül háttérbe a képzettség, tehetség, hozzáértés. A nagyobb baj az, hogy a kormány partner ebben: ők „olcsóbb”, „népibb”, „érthetőbb” kultúrát szeretnének, olyant, ami talán Rákosi Viktor vagy Tormay Cécile szintjén mozog, kap naponta háromszor párizsit meg zsömlét és be van fogva a pofája, ugyanakkor patrióta remekműveket alkot, amint azt Zsdánov elvtárs jelszóban kiadta.

Az ám, csak ahhoz, hogy ez a paszomántos tulipánt kultúra legyen, az kell, hogy ne legyen semmiféle más kultúra.

Intézményesen nincs is: azért lövik a dilettánsok a kormányintézményeket, mert más kultúrintézmények, intézményes formában nincsenek is.

Ez a második ok.

Azonban a rendszer természetéből fakad a permanens forradalom, lőni kell, lőni jó és hasznos, tehát most a párton belüli tisztogatások zajlanak, mert a forradalom sosem állhat meg. Kivéve majd akkor, hogy Rejtőt kicsit elferdítsem, ha majd egyetlen emberből sem áll, mert mindenkit lelepleztek, mint liberális elhajlót.

És amikor eljön ez a nagy, ünnepélyes pillanat, végre ránk köszönt a Dilettánsok Hajnala. Megalakul a Megéneklünk Magyarország Mozgalom, felvirágzik a konzervatív-patrióta-dilettáns művészet. A mozgalom nevét különben illusztris forrástól kölcsönöztem: Nicolae Ceausescutól, ő a maga idejében végigjátszotta ezt a partit, az ő vezérdilettánsai a Megéneklünk, Románia mozgalomban tömörültek.

Akkor összegezzünk.

A kormány hajdúi lázadoznak, mert nem kapnak kapitányi zsoldot.

Árulással vádolják a kapitányaikat, mert azt hiszik, majd megkapják az ő járandóságukat is.

Mindeközben, míg dúlnak a belharcok, mellékesen lebontják azt a keveset is, ami a magyar kultúra intézményrendszeréből megmaradt.

A végén majd egymást is le fogják gyilkolni, de addig is monopolizálni akarják nem csak egyszerűen a kultúrát, de még a tudományt és a sajtót is.

A végén meg az utolsó eloltja a villanyt.

És lesz sötétség.

Nagy, fekete, magyar sötétség mindenfelé.

Hát erről szól ez a kis kultúrkampf.

Szele Tamás

Hát sikerült a mentés a Tham Luang barlangrendszerből, megmenekült mindenki, happy end van és lehet rizses csirkét enni, csak egyelőre még a kimentett srácok nem kaphatnak, mert nekik még egy darabig ellenőrzik az étrendjüket, orvosi megfigyelés és kezelés alatt állnak. Akkor most levonhatjuk a tanulságokat és elemezhetjük a kísérő jelenségeket: eddig nem lett volna ildomos.

Az első tanulság rögtön az, hogy az emberek általában véve örülnek a mentőakció sikerének (de sok ész kellett ahhoz, hogy ezt meglássam), csak nem örülnek felhőtlenül. Itt és most a magyar közönség reakcióival fogok foglalkozni, hiszen azzal találkozom: más országokban bizonyára tapasztalhatóak eltérések. Nálunk most nagy az öröm, bár néhányan az edző felelősségre vonását követelik – mondjuk még szerencse, hogy a thai hatóságokat nem lehet Budapestről, a Külső-Lótüdő utca negyvenkettő per bé magasföldszintjéről utasítgatni, pedig sokan megtennék, ha módjukban állna. Ezek az emberek többnyire ugyanazok, akik minden másba is beleszólnak, a hírlap tartalmától a köztisztasági hivatal munkaidejéig.

Most az a fő érvük, hogy „minek vitte abba a veszélyes barlangba az edző a csapatot”? Kérem: a barlang önmagában nem egy veszélyes dolog, ha – tudja az ember, mivel kell vigyázni. Edzőnk nem tudta, de azt sem, hogy egyáltalán kéne valamivel vigyázni, neki az csak egy hosszú járat a hegyben, lévén végzettsége szerint buddhista szerzetes, de tegyük szívünkre a kezünket: a felelősségre vonását követelők nagy része sem tudna sokat elmondani a barlangok természetéről. Nekik is csak egy luk az a hegyoldalban, és elvárják, hogy legyen benne villanyvilágítás, lépcső meg járda. Én történetesen olyan vidéken születtem, nőttem fel, ahol közel voltak a hegyek, barlangok, kamaszkoromban jó pár kiépítetlen barlangot bejártam, nem is volt tilos – de az alapvető óvintézkedéseket betartottuk, ha esőre állt, nem mentünk barlangba, mindig maradt egy-két ember a bejáratnál, hogy ha baj van, tudjanak segítséget hozni, tartalék elem, tartalék lámpa, megfelelő ruházat, vagyis gumicsizma, overall, sisak volt velünk. No, persze, mi tudtuk, amit tudnunk kellett. Szegény edző nem tudta, de mikor már megvolt a baj, olyan eréllyel, ésszel, ügyességgel tartotta egyben a csapatot, hogy bízvást mondhatjuk: nagyban neki köszönhetik az életüket a srácok.

A másik megdöbbentő reakció a mentés alatt az volt, hogy „bezzeg a Földközi-tengerbe fulladó gyermekeket nem mentik”.

Nem egy helyen láttam ezt a felvetést, nem is csak a saját ismeretségi körömben fordult elő. Majdnem minden, ezzel foglalkozó írás alatt előkerült.

A menekülő gyermekek halála borzalmas szégyene az emberiségnek, amit évszázadok alatt sem fogunk lemosni. Ez tény. És a legvétkesebbek benne az európai kormányok.

De mi ez a „vagy-vagy” kérdésfeltétel? Azért nem mentik a menekülőket, mert Thaiföldön mentenek másokat? Nyilvánvalóan nem. Világos, hogy az egyik esetből a világot vezető nyomorult hatalomkufárok politikai kérdést csináltak, a másikból meg nem is lehet: az egyszerű, szerencsétlen véletlen. És igenis, mentsenek mindenkit, aki bajba került – nincs „vagy-vagy”. „Is-is” van. De egyik mentés nem áll szemben a másikkal.

Ez a jelenség viszont a jó magyar emberek vagylagos gondolkodására világít rá. Persze, saját környezetünkben ez jobban érvényesül: nap, mint nap tapasztalhatjuk, hogy ha valakinek van valamije, arról mindenki úgy gondolja, hogy azért van neki, mert mástól, érdemesebbtől vette el. Az fel sem merül, hogy esetleg megdolgozott érte. Ha a szomszédnak van lapos tévéje, nekem meg nincs, abból nem az a tanulság, hogy jobban kéne keressek, és vehetnék én is (persze, a jobb kereset már bonyolultabb, társadalmi-politikai kérdés), hanem az, hogy a szomszédtól el kell venni a lapos tévét és nekem adni. Így nekem, aki biztosan megérdemlem, lesz, és a következő fordulatnál majd a szomszéd visszaveheti tőlem, ha fölém kerekedik.

Ha egy színész sikeres, akkor nem attól sikeres, hogy tehetséges és rengeteget dolgozik a szerepein, ha egy írónak fogynak a könyvei, egy újságírót olvasnak, az sem tehetség és munka következménye: azt is biztosan érdemesebbektől vették el, jobbakat intrikáltak ki a helyükről. Legalábbis a magyar közvélemény szerint: így lett például a hatodrangú Wass Albert mintegy „kompenzációképpen” az utóbbi időben legtöbbször kiadott és köztéri szoborként is megjelenített magyar – hm, micsoda is? Mert írónak nem mondanám.

A rendszerváltás tájékán sóvárogva várta a nagyközönség azokat a remekműveket, amelyek a korábbi politikai elnyomás miatt a fiókban hevertek addig – és a remekművek nem kerültek elő. Főként azért, mert nem is voltak. Meg sem írták őket, semmit sem helyettük adtak ki. Nem voltak és kész. Tehát ha valamink nincs – hogy fordítsuk visszájára a zsákutcás magyar okoskodást – nem okvetlenül azért nincs, mert elvették tőlünk. Lehet, hogy azért nincs, mert sosem volt vagy nem is lehet.

De ezt hiába lehet elmagyarázni érthetően, magát az elvet soha nem fogjuk kiverni az emberek fejéből. Körülbelül ezért is tartunk a középkor óta ott, ahol tartunk: a közösség nem tűri a kiugró teljesítményeket, ha azokat nem védik fegyverrel vagy erővel, elnyírja a magasra nőtt facsemetét, ha meg már védik, sosem lesz egészséges.

Elmondom még egyszer, kedves honfitársak: a thai focicsapatot nem mások helyett mentették ki, hanem azért, mert bajban voltak. Örök szégyen, hogy a Földközi-tengeren nem mentenek tisztességesen, sőt, inkább ártanak a menekülők hajóinak. De sem az egyik, sem a másik nem a mi érdemünk vagy szégyenünk: a honi közvélemény egyszerűen csak úgy viselkedett egy ázsiai kérdésben, mintha az Magyarországé volna.

Persze, ha már itt tartunk, vegyük csak elő alig három éves emlékeinket!

Ugyebár, néhány ezer menekülő zátonyra futott - leginkább a hatóságok rosszindulatának következtében - Budapesten, a Baross téren. Én ezen a téren lakom, tehát el sem kerülhettem volna őket: fegyelem vagy tisztaság szempontjából egészen pontosan úgy viselkedtek, mint egy átlagos rockfesztivál átlagos, európai közönsége. Nem szemeteltek többet, hangosabbak sem voltak. De a feszültség nőtt, ugyanis nem volt mit egyenek, igyanak, nem volt hová lehajtsák a fejüket. A kormány terve az is lehetett, hogy robbanjon már ki valami felfordulás, fosztogatás Budapest közepén, lehessen karhatalmat bevetni, rendkívüli állapotot bevezetni. Ez csakis azért nem történt meg, mert megérkezett elég sok civil önkéntes, akik megszervezték az ellátást.

A vagylagos magyarok azonnal nekik estek, lebérencezték őket – ez máig tart – és azzal érveltek, hogy „bezzeg a magyar hajléktalanoknak nem segítenek”. Meg dehogynem: a civilek többsége ugyanis pont azoktól a szervezetektől érkezett, amelyeknek már volt gyakorlata a hajléktalanok támogatásában, étel- és ruhaosztásban. A Baross téren és más pályaudvarokon csak arra kellett ügyelniük, hogy a kiosztott ételben ne legyen disznóhús – és persze, hogy kapott ételt is, ruhát is mindenki, aki kért, nem csak a menekülők.

Ez azonban már valós tény volt, és így nem is érdekelt senkit. Azonban, ha ma osztana valaki ételt, ruhát a kifejezetten honi hajléktalanoknak, a vagylagos hazafiak megint beleszólnának: csak ne etesse őket senki, mert alaptörvényileg tilos. Három évvel ezelőtt még elesett, földönfutó honfitársaknak nevezték őket, akiktől a külföldiek elveszik a segélyt, most ugyanazokat bűnözőknek nevezik.

Ugyanazért a sajnálatra méltó állapotukért, amit három éve még elismertek.

Ilyen szép eredményekre vezet a vagylagos gondolkodás jobbról-balról, ami hol úgy állítja fel a tételt, hogy „vagy hajléktalanok, vagy menekülők”, hol úgy, hogy „vagy barlangi mentés, vagy tengeri mentés”, végső soron pedig mindig hibásan. Hiszen, mint láthattuk, a hajléktalanokat nagyjából azok támogatják, akik a menekülőket is – és ugyanazok drukkoltak a thaiföldi srácoknak is. Ugyanilyen emberek mentek el önkéntesen menteni a barlangba.

A többiek pedig, akik senkit sem támogattak és nem is igazán szurkolnak senkinek, állandóan beüvöltöznek a lelátóról, mindenféle válogatott szamárságokat, és azt várják, hogy a bölcsességük miatt kinevezik őket bírónak.

Magyarország államformája azonban mégsem futballmeccs, ugyanis a meccsen az egyik vagy másik csapat győzelmén kívül elképzelhető a döntetlen is – Magyarországon ez kizárt.

Itt a Csák Máté FC küzd állandóan a Kán László SE-vel, utolsó vérig és revansig. Birtokért, várért, de akár csak virtusért is.

Ez a vagy-vagy országa.

És amíg így marad, nem is változik meg semmi nálunk.

Szele Tamás

Kérem, menekülnek a politikusok a brit kormányból, futnak, mint a nyúl és a felületes szemlélő ebből különös, elhamarkodott következtetéseket von le. Azonban, ha érett megfontolással szemléljük és elemezzük a helyzetet, még sokkal különösebb következtetésekre jutunk az elmúlt nap eseményei, különösen Boris Johnson külügyminiszter lemondása kapcsán.

Szóval, érdemes átgondolni a történteket, mert sokkal izgalmasabb a helyzet annál is, mint amilyennek látszik. Ugye, nemrég ünnepeltük a Brexit-népszavazás második évfordulóját, illetve ünnepelte a fene, csak tényleg két éve volt. Akkor az egész világot megrázta az angol szavazók megalapozatlan döntése, melynek következményeit csak a szavazás másnapján kezdték mérlegelni. (http://huppa.hu/szele-tamas-ostobak-forradalma/) Bizony, ugyanis már akkor kiderült.

„A Google Trends Twitter-oldalán ugyanis egy érdekes információ jelent meg: 250 százalékos növekedést, igazi csúcsot tapasztaltak abban a keresésben, hogy „mi történik, ha elhagyjuk az EU-t?”. A kérdés persze nem meglepő, sőt igencsak jogos, feltéve, hogy időben teszik fel. A keresési csúcsot azonban – és ez az igazán fura – a népszavazás lezárása után tapasztalták. De olyan kérdés is hasított (Birminghamben), hogy mi az EU-népszavazás, és ismét csak a voksolás után.”

Egyszóval, senki sem gondolta át, mit tesz, aki a kilépésre szavazott, de már nem lehetett semmissé tenni a népszavazás eredményét: főként Nigel Farage és Boris Johnson ragaszkodtak minden áron a Brexithez és annak legitimációjához. Papíron és közjogilag törvényes is volt a határozat, hiszen egy demokrácia alapvetően feltételezi polgárairól, hogy nagykorúak és döntőképesek, csak hát a gyakorlat mást mutatott.

Mindegy, ez a tej már kiömlött, kár belesírni, nekiláttak a Brexit megvalósításának. Ami azonban nagyobb feladat, mint Héraklész összes munkája együtt, mivel kismillió egyezményt és szerződést kell felbontani hozzá, helyettük újakat kötni, és míg a régi szerződésrendszer egy koherens vezérelv mentén született – Anglia az Unióval kívánt harmonikusan együttműködni – addig az elszakadás folyamatában kevés koherenciát vagy vezérelvet lehet felfedezni.

A gazdasági következmények már érezhetőek, és csak erősödni fognak, a politikaiak úgyszintén, bár az a tánc még csak most kezdődik igazán. És ebben a helyzetben történik az a különös eseménysorozat, miszerint huszonnégy órán belül az angol kormány három minisztere is lemond. Elsőként David Davis brexitügyi miniszter mondta be az unalmast, aztán helyettese, Steve Baker brexitügyi államtitkár, aki a címet örökölte pár órára, végül pedig Boris Johnson, Őfelsége külügyminisztere is felállt.

Mielőtt azt hinnénk, hogy ezek hárman leültek valahol egy bódhi-fa alá, és megvilágosodtak, rájöttek arra, mekkora marhaság a Brexit és most háborgó lelkiismeretük késztette őket a lemondásra, nyugodjunk meg: szó sincs erről. Amint arról sem, hogy bánnának bármit is, vagy vezeklésképpen hátralévő életüket mezítlábas, kolduló szerzetesként töltenék. Nem az volt a bajuk a Brexittel, hogy rossz lépés volt – hanem az, hogy jelen formájában nem elég rossz!

Így már mindjárt más a leányzó fekvése. Hogy is van ez? Hát úgy, hogy Theresa May miniszterelnök most kutyaszorítóban van. Az eredetileg szorgalmazott, teljes és radikális „hard Brexit” ugyanis számos olyan eredménnyel járna, ami nem csupán a gazdaságot kényszerítené legalábbis fél térdre (és nem oly módon, hogy lovaggá ütnék közben), de a diplomáciai következményei is nagyon súlyosak volnának. A Konzervatív Párton belüli harcok pedig azzal fenyegetnek, hogy a kormány működésképtelenné válik. Mint az Index írja (https://index.hu/kulfold/2018/07/09/lemondott_boris_johnson_brit_kulugyminiszter/):

„A kemény kilépést támogató toryk a távozó brexitügyi miniszterrel és államtitkárral együtt több véleményvezért maguk mögött tudhatnak a pártban, ezért akár hatalmi harc is megindulhat a Konzervatív Párton belül. 

Az is kérdéses, hogy May brexitstratégiája milyen támogatottságra számíthat a parlamenti szavazáson. Az ellenzéki Munkáspárt máris azzal érvelt, hogy Johnson és a brexitügyi tárgyalók távozása miatt Maynek semmilyen valódi befolyása nem maradt. A Labour teljes káoszról beszélt, szerintük az országot megbénítja egy megosztott kormány.”

Jó, az világos, hogy a Labour nem fogja hájjal kenegetni a torykat, nem természetük az nekik, de mik is ezek a következmények? Arról van szó, hogy az Egyesült Királyságnak 2019. március 29-én el kell hagynia az Európai Uniót, de az egymással szembenálló tory érdekcsoportok között nincs egyetértés számos kérdésben. A hard Brexit hívei azon az állásponton vannak, hogy Nagy-Britannia (hm, vigyáznék ezzel a politikai fogalommal, később majd elmondom, miért) élvezze a legteljesebb gazdasági szabadságot a világpiacon, ne kelljen más szempontokat figyelembe vegyen, csak a sajátjait, ehhez azonban az szükséges, hogy lépjenek ki az európai vámunióból.

Ezt követelték a most kilépett hármak.

Azonban nem ilyen egyszerű a dolog. Írországnak és Skóciának esze ágában sincs kilépni az Unióból, így aztán ír és skót vámhatárt kellene felállítani. Ezt viszont a legszigorúbban tiltják az érvényes szerződések, és ami ennél is többet számít, tiltja a brit politikai hagyomány is. Írország és az Egyesült Királyság között az Ír-szigeten nem lehet semmilyen fizikai határ. Megoldás lehetne, hogy a vámhatárt az Ír-sziget és Nagy-Britannia között húzzák meg, de ez azt jelentené, London sok tekintetben lemond a piaci felügyeletről Észak-Írországban. Ebbe a Konzervatív Párt jó része nem egyezik bele, és különösen az északír brit lojalisták ellenzik. Skócia is az Unió elkötelezett híve és a mostani helyzet különben is illik évszázados függetlenségi törekvéseibe – egy prosperáló Nagy-Britanniának ugyan része kívánt maradni a 2014-es népszavazáson, de egy elszegényedő, válságba süllyedő Anglia mellett őrültség volna kitartania.

Tehát a hard Brexit voltaképpen a brit korona országainak elszakadását válthatná ki.

Ezért támogatja Theresa May a soft Brexitet, a puha kilépést, ez azzal járna, hogy az Egyesült Királyság (már, amíg még egyesült, mint a melléklet ábra mutatta) maradjon bent úgy, ahogy van az európai piacban, de a vámunióban mindenképpen. May miniszterelnök megoldása tehát egy kompromisszum: csak félig nevezhető kilépésnek, a piacot érintetlenül hagyná, és – May szavaival – biztosítaná London és az Unió között a „súrlódásmentes” kereskedelmet. Látjuk tehát: elvek ütköznek a gyakorlattal, politika a realitásokkal. Mint már annyiszor.

Az Európai Unió nem szól semmit az angol kormányválsághoz, mint Margaritisz Szkínász szóvivő közölte, valójában tökéletesen mindegy, kivel tárgyalnak a már meghozott döntésekről: azok meg vannak hozva és kész.

Kicsit a perzsa sah álláspontjára emlékeztet az Unió véleménye. Reza Pahlavi ugyanis uralkodása kezdetén utazgatott egy kicsit Európában, és mikor Britanniában járt, meghívták az epsomi derbyre is. Természetesen a királyi páholyba, ahogy az egy uralkodóhoz illik, főleg, ha az illető perzsa sah és a Pávatrón ura. Ennél a meghívásnál előkelőbb dolog már csak az lehet, ha valaki előkelően visszautasítja. Reza Pahlavi a következőket üzente:

„- Nem megyek. Ugyanis tudom, hogy egyik ló gyorsabban fut, mint a másik, és egy kicsit sem érdekel, melyik az egyik és melyik a másik.”

Hát így vagyunk most mi a britekkel: az Unió tudja, hogy egyik angol politikus másképp tárgyal mint a másik, de nem érdekli, melyik az egyik és melyik a másik.

Az angol kormányválságnak azonban jó vége nem lesz, nem is lehet.

Isten óvja Britanniát!

Szele Tamás