Akkor most próbáljuk tisztázni, mi a csoda történhetett Brüsszelben, míg teljesen el nem süllyedünk a kémregények és konteók mocsarában, meg ránk nem nő az alufóliasapka. A kormánysajtó némi hezitálás után megkaphatta az eligazítást és most már – Földi Lászlóval a főszerepben – a „Szájer, a magyar Jason Bourne” című kémfilmet adja minden csatornán.

Rossz idők járnak manapság a Fideszre, meglehetősen rosszak, egymás után pukkannak szét a hatalmasra fújt, rettentőnek hazudott léghajóik. Szombat a Harag Napja volt a magyar sajtóban, Demeter Szilárd miatt, hétfő már a Röhej Napja, Szájer József brüsszeli kalandjának okából. Amin nem lehet nem vigyorogni – elég csak elképzelni a jelenetet.

(Képünk mém, illusztráció, nem a helyszínen készült)

Újfent le kell szögezünk, miszerint Meseországban élünk, ahol véletlenszerűen történik minden, ha az ember tesz valami rosszat, rendszerint nagy baja nem esik, ha jót tesz, azt még megbánhatja, körülbelül ilyen világ lehetett annak idején, mikor a régi kínaiak kitalálták a „wei wu wei” elvét, miszerint az a jó, ha nem teszünk semmit, abból még nagy baj sosem lett.

A naiv polgár azt hinné, vége a Demeter-ügynek, pedig még csak most kezdődik el. Igaz: az Origo levette, a szerző visszavonta az illető förmedvényt, de így is messze több kérdőjel maradt, mint ahány mondat végére pontot lehetett tenni. Nem tudjuk a dolgok miértjét és hogyanját, és nem lehet elintézni a történteket azzal, hogy „ezek ilyenek”. Akárkiket is értsünk „ezeken”,

Sajnos, nem lehet megkerülni. Sajnos ez foglalkoztat boldog-boldogtalant, illetve csakis a boldogtalanokat, ugyanis ilyen szempontból boldogok nincsenek a Kárpátok alatt, én sem örvendek – de higgye el nekem mindenki, hogy nekem (és még néhány sorstársamnak) egészen pontosan kétszer olyan kellemetlen Demeter Szilárd, mint bárki másnak.

Nem igazán tudja az ember, hogy sírjon vagy nevessen, esetleg inkább kiszaladjon a világból, ha belenéz a ma reggeli lapokba. Persze, leginkább kormánylapokba: Béláim most már annyira túltolták, hogy arra sem volt könnyű egyből rájönni, mit toltak túl, ahhoz is kutatni kellett kicsit, úgy háborgott a szittya fergeteg, úgy harsogtak az átkok. Persze, oka van ennek is, mint mindennek.

Ha tárgyilagosak akarunk lenni, azt mondjuk: nem lehet biztosan tudni, mi történt 2016. július 15-én Törökországban, ugyanis Recep Tayyip Erdoğan állítása, miszerint Fetullah Gülen hívei államcsínyt kíséreltek meg ellene, enyhén szólva sem hihető, ellenben valamiféle harci cselekmények mégis zajlottak: én a magam részéről annyit mondok csak, hogy jól jött ez Erdoğannak.

(Fotó: a Héttorony)

Megoldottam a kérdést: a propaganda szempontjából egy dél-amerikai szappanoperában élünk. José Almeida szerelemes Juanitába, Juanita viszont Carlos Pedrót szereti, aki ellenben Carmencitáért rajong, de Carmencita ideálja Manuel José, akinek azonban José Almeida tetszene, mindeközben rendületlenül irtják az őserdőt és árad az Amazonas.

Én ezzel az üggyel nem akartam foglalkozni, éspedig elvből nem, de mivel ma reggel arra ébredtem, hogy egy előttem ismeretlen zenész meg akar verni, sajnos kénytelen vagyok rá. Mondjuk ezzel a szándékával már felhagyott szerencsére, bár most sem tudom, sírjak vagy nevessek, leginkább nekem is hasonlók jutnak eszembe...

Akkor, kérem, most jöjjön egy kis jogértelmezés, mielőtt megint témát adunk egy hétre a kormánysajtónak, ugyanis mélyen és szeretve tisztelt kormányunk (nem kívánt rész, esetleg az összes is törlendő), nem igazán képes úgy megfogalmazni egy rendeletet, hogy azt első olvasatra értsék a jogalanyok vagyis az állampolgárok is.