Forgókínpad

Forgókínpad

Évezredek rabláncon

2020. november 27. - Szele Tamás

Ha tárgyilagosak akarunk lenni, azt mondjuk: nem lehet biztosan tudni, mi történt 2016. július 15-én Törökországban, ugyanis Recep Tayyip Erdoğan állítása, miszerint Fetullah Gülen hívei államcsínyt kíséreltek meg ellene, enyhén szólva sem hihető, ellenben valamiféle harci cselekmények mégis zajlottak: én a magam részéről annyit mondok csak, hogy jól jött ez Erdoğannak.

hettorony.jpg

(Fotó: a Héttorony)

Mármint nem a harci cselekmények, hanem a bosszú, amit utána állhatott boldog-boldogtalant megvádolva azzal, hogy részt vett az ellene szőtt összeesküvésben. Az események után két évvel, 2018-ban tartottunk ott, hogy addigra már 159 ezer embert vettek őrizetbe, 48 ezren kerültek előzetes letartóztatásba és 586-an kaptak szigorított életfogytiglant, csak, mert a puccsal kapcsolatban gyanúba keveredtek. Keveredtek, mert keverték őket. Ha ennyien lettek volna a puccsisták, lehet, fegyver sem kellett volna nekik: belefújhatták volna Erdogant a szájukkal is a Boszporuszba. Azóta letartóztattak még egy kisebb tömeget, és több mint 100 ezer közalkalmazottat, köztük tanárokat és bírákat menesztettek vagy függesztettek fel állásából, mert azzal gyanúsították őket, hogy kapcsolatban álltak Gülen mozgalmával. Tegnapig több mint 2800 embert börtönöztek be életfogytig, és a bíróságok 4500 vádlottat ítéltek el 2016 júliusa óta a törökországi perekben.

De hát miért, mégis, mit akartak a lázadó katonák (akik azonban könnyen meglehet, hogy provokátorok hatására lázadtak fel)? Mikor elfoglalták az állami televízió stúdióját, azt mondták közleményükben, hogy ők vissza akarják állítani a demokratikus értékrendet és a szekularizált hatalom hívei. A török hadseregnek már jó száz éves hagyománya a szekularizált, világi állam melletti kiállás és a modernitás pártolása – Kemál Atatürk óta mindenképpen az, bár ez a habitus nagyon markáns török nacionalizmussal párosul. Ezért nincs is értelme annak, hogy Erdogan „gülenista árulásról”, „párhuzamos struktúrákról” beszélt, hiszen Fethullah Gülen, akire utalt, és aki korábban a híve volt, bár szembefordult vele, maga is mohamedán hitszónok, igaz, a mérséklet iszlám híve, de akkor is vallási vezető. Szóval, nem egyszerű a dolog, főleg, hogy Gülen – akire első közelítésben kétezer év szigorított életfogytiglant kért a török ügyészség – kézzel-lábbal tagadja, hogy köze lett volna az eseményekhez. Viszont Gülen nevében, engedélye vagy tudta nélkül bárki szervezhetett „gülenista” puccsot, csak arra kellett vigyáznia, hogy ne sikerüljön. És ez a bárki könnyen lehetett Erdoğan is.

Mire lett volna jó Erdoğannak egy önpuccs?

Arra, hogy leszámoljon a saját nyugatos, Európai Unióba vágyó ellenzékével. A török uniós tagságnak akkor is, most is egy fő akadálya van, Erdoğan maga. Törökország egyébként egyáltalán nem fejletlen vagy nyomorgó állam, voltaképpen ha nem egy populista zsarnok vezetné, aki most már véres kezű is és aki nyíltan beszél az Ottomán Birodalom területi visszaállításáról, már rég tagállam lehetne az Unióban, nem olyan vad álom ez a csatlakozás. Csak ahhoz Törökországban demokrácia kéne legyen, hogy le lehessen váltani ezt a diktátort, arról pedig, míg Erdoğan él, szó sem lehet. Így hát összeesküdhetett önmaga ellen, hogy aztán jól leverje a rebelliót és leverjen mindenki mást is, aki szólt ellene egy szót is életében. Azt tetszik mondani, ilyen csak Törökországban fordulhat elő? Nono: gondoljunk a Martinovics-összeesküvésre, ami miatt sokszor több embert börtönöztek be, mint ahány egyáltalán részt vehetett volna benne – és ne feledjük azt sem, hogy Martinovics sem volt makulátlan jellem.

Száz szónak is egy a vége, 2016. július 15-én kitört a valami, heves lövöldözés és légitámadások kíséretében, majd másnap reggelre vége is lett. És megindult a leszámolás kérlelhetetlen gőzhengere.

Egyáltalán azért veszem most elő az akkori eseményeket, mert tegnap újabb tömeges ítélethirdetést tartottak Ankarában egy monstre per lezárásaként, mely a négy évvel ezelőtti események állítólagos felelősei ellen indult. Akkor lássuk, de kérem, kössék be magukat, mert ilyen ítéleteket maguk még nem láttak. Előre szólok: Törökországban 2004-ben eltörölték a halálbüntetést, mikor még pályáztak az uniós tagságra, ezt helyettesíti a „súlyosbított életfogytiglan” ami a török börtönviszonyok ismeretében kínzással tarkított, örökös rabságot jelent. Akkor nézzük, hogyan ítéltek a bölcs kádik, mit mond erről az MTI?

Összesen 291 súlyosbított, legalább egyszeres életfogytiglani börtönbüntetésről szóló ítéletet hozott csütörtökön egy ankarai bíróság abban a perben, amelyben a 2016. júliusi törökországi puccskísérlet 475 résztvevőjét vádolták – jelentette az Anadolu török állami hírügynökség.”

És mindezt egyetlen bírói tanács hozta. Még mondják, hogy a jogban nincs sztahanovi műszak.

Csütörtökön a puccskísérlet irányításáért okolt négy civil vádlottra, Kemal Batmazra, Hakan Cicekre, Harun Binisre és Nurettin Orucra súlyosbított, 79-szeres életfogytiglani szabadságvesztést szabott ki a törvényszék. Összesen 19 emberre rótták ki ugyanezt a büntetést, köztük a parlament épületét bombázó pilótákra, Hasan Hüsnü Balikcira és Hüseyin Türkre is. Más bűntettekért még fejenként további 3901 börtönévvel is sújtották őket.”

Pontosítsunk. Fejenként kaptak 79 életfogytot és még 3901 évet, szintén fejenként.

„Rajtuk kívül 272 ember kapott súlyosbított, legalább egyszeres életfogytiglanit. Hagyományos életfogytiglani szabadságvesztésre 46 vádlottat ítéltek. Hatvan emberre rövidebb börtönbüntetéseket szabtak ki, 70-et felmentettek, két vádlott esetében pedig nem hoztak ítéletet, mert egy másik bíróság előzőleg már kirótt rájuk büntetést.”

Ez a tegnapi termés, de ennél sokkal, sokkal nagyobb a baj Törökországban. A sajtó már nincs végveszélyben, hanem szinte ki is pusztult, mármint a kormánymédia kivételével, kevés független műhely tartja magát, azok is félig-meddig illegálisan működnek (vagy emigrációból), a Cumhuriyet munkatársainak perében például – melyet két éve cinikusan a szabad török sajtó napján kezdtek meg – az összes szerkesztő és a teljes vezetőség bíróság elé került, de még a teafőző fiút is lecsukták, mert azt mondta, nem adna egy csészével sem Erdoğannak. Ez elég volt az „elnök megsértésének” vádjához.

Képzelem, mivel vádolnák, ha azt mondta volna, adna – és nem sajnálná belőle a ciánt.

És nincs jobb helyzetben a közoktatás sem, ugyanis Erdoğan szentül hisz abban az ostobaságban, hogy minden tanár Gülen embere, éspedig minél képzettebb, annál inkább gülenista. Ebből következően alig működőképesek az iskolák, hiszen rengeteg tanerő legalábbis előzetesbe került, de inkább kapott pár évet vagy egy életfogytiglant.

A gülenizmussal megvádolt bírák fölött sem lehet akármilyen feladat az erdoğanista bíráknak – elég egy haragos, és másnap ők ülnek a vádlottak padján.

Mindeközben Törökország fegyverkezik, hadakozik, és ami a legundorítóbb: idén áprilisban a világjárvány és a börtönök sokszoros túlzsúfoltsága miatt általános amnesztiát hirdetett.

Mely amnesztia több tízezer rabra vonatkozott, szervezett bűnözőktől mezei gyilkosokig mindenkire – kivéve a politikai foglyokat.

Sőt, az amnesztia szövege arra is kitér, hogy valamikori újságíró rabot még akkor sem lehet benne részesíteni, ha köztörvényes ügyért ítélték el!

Hát ilyenek a török börtönök.

És ilyen ember kis hazánk nagy barátja, Recep Tayyip Erdoğan.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása