Kérem, hatalmas felfedezés rázta meg a paleoantropológiát: magyar kutatók ugyanis új emberfajtára bukkantak, csak épp nem a távoli ősidőkben, hanem egyenesen a közelmúltban! A piltdowni hamisítás óta nem volt ekkora botrány az ősembertanban, és hát, amint a piltowni koponya, úgy a „homo sorosensus” is egyszerű hamisítvány. Méghozzá politikai.

A hírt a kormánymédia röpítette világgá, méghozzá annyira egy időben, hogy képtelenség megtalálni az ősforrását – talán a Hirado.hu lehet, de ezt nem állíthatjuk biztosan. (https://www.hirado.hu/kulfold/kulpolitika/cikk/2018/02/16/soros-embertipust-kell-letrehozni-az-et-emberi-jogi-biztosa-szerint/#) Azt mondják, hogy végveszélyben az emberi faj, mert Soros új emberfajtát akar kitenyészteni. Hogy mondják? Így:

„A „homo sorosensus”, azaz a Soros embertípus létrehozásának szükségességéről értekezik Nils Muiznieks, az Európa Tanács emberi jogi biztosa egy 2009-es dokumentumban. Úgy fogalmaz: ez az új ember hivatott felváltani a Homo sovieticust, amely lassan elbomlik a történelem szemétdombján. Muiznieks többször is bírálta a magyar kormányt, legutóbb a Stop Soros törvénycsomag miatt.

A Nyílt társadalom emberének születése címmel publikált tanulmányt 2009-ben az Európa Tanács emberi jogi biztosa, amelyben egy új embertípus, a „homo sorosensus” létrehozásának szükségességéről értekezik. Az Open Society című nemzetközi Soros-hírlevélben úgy fogalmaz: „sokan közülünk azt feltételezték, hogy két évtizeden belül létre tudjuk hozni az új nyílt társadalom emberét. Ez az új ember – a homo sorosensus – hivatott felváltani a Homo sovieticust, amely lassan elbomlik a történelem szemétdombján.”

A dokumentumban Nils Muiznieks részletesen ismerteti a Soros embertípus személyiségjegyeit. Azt írja: a „homo sorosensus” a Közép-európai Egyetemen (a CEU-n) vagy nyugaton (Angliában vagy az Egyesült Államokban) tanul, aktívan részt vesz a megreformált közép- és kelet-európai gazdasági és politikai életben, mi több, egy átmeneti időszakot követően a Soros embertípus nemzedéke megszerzi a legtöbb politikai, gazdasági és kulturális hatalmi pozíciót.” (Hirado.hu)

Tulajdonképpen nem hazudnak a tanulmányt illetően, csak éppen igazat sem mondanak. Miről is van szó? Arról, hogy a derék Muiznieks tanulmányában, mely ITT (https://www.opensocietyfoundations.org/sites/default/files/opensocietynews_11052009.pdf) olvasható teljes valójában (ne tessenek megijedni, alig négy gépelt oldal lehet, nem kimerítő) leginkább a posztszovjet, de még inkább a lettországi viszonyokat sérelmezi. Ő a „homo sorosensust” latin nyelvtani hibával, mert „sorosensis” kéne legyen, a „homo sovieticus” leváltójaként értelmezné, ami megint nem szovjet embert jelent, hanem szovjet apparatcsikot. Azt meg is hiszem, hogy Lettországban, de akár bármely más posztszovjet köztársaságban a régi, de pozícióban maradt apparatcsikok a nyugatos fejlődés legnagyobb kerékkötői – és hát a Baltikum valóban minden erejével kapaszkodik a Nyugatba, amihez igazából tartozik is, nyilván szükség lenne egy új hivatalnoki-középvezetői gárdára, amelyet vagy Nyugaton vagy legalább a CEU-n képeztek és már nem tudja fejből a Putyilov-gyári sztrájk évfordulóját, viszont nem is kell pelenkát cseréljen egy számítógép vagy egy emberi jogi törvényjavaslat láttán.

Ez akarna lenni Muiznieks „homo sorosensusa”, gyenge szójáték a „homo sovieticus”-szal, nem genetikai vagy politikai kísérlet. Egyszerű javaslat vagy inkább kérelem, azt illetően, hogy kádereket kéne cserélni, mert a régiek kissé alkalmatlanok.

És Lettországra vonatkozik.

Ráadásul 2009-ben jelent meg, mikor még Szíria nyugodt, bár már mozgolódó állam volt, a menekülthullámról azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák, szóval teljes elmebaj az, amit a magyar kormánymédia az ügyben feltálal a nagyérdeműnek. Persze, az a nagyérdemű, amely csak a címeket olvassa, esetleg a felvezető szöveget, szaknyelven leadet, és azokból informálódik, meg is érdemli, amit kap.

Azt még értem, hogy miért a támadás. Muiznieks mester hangot adott véleményének, méghozzá egy közleményben, miszerint nem tetszik neki a „Stop Soros” törvénycsomag. Nekem sem tetszik, és én is nyilvánosan adok hangot ezen véleményemnek, csakhogy én nem Brüsszelben mondom, hanem Pesten, és mivel közelebb vagyok, kevesebb kormánytényező olvas. Kiadhatták a parancsot a média zsebrákjainak, hogy Muizniekset le kell mosni a színpadról, azok elengedték a háború kutyáit, egyenesen rá a Google-ra, és nem találtak szinte semmi terhelőt, csak ezt a szösszenetet.

Akkor nekiestek ennek, húzták, vonták, csonkították, beleírtak, csak már legyen használható valamire. Szerintem köbgyököt is vontak belőle, bár ezt bizonyítani nem tudom. Amúgy érthető valahol a sértődöttség: a homo sovieticus haragszik a kormányban, ugyanis Magyarországnak Rákosi Mátyás óta nem volt ennyire szovjet típusú vezetése, mi az, hogy nyugatos alapokon le kéne váltani?

No, akkor azt kiderítettük, hogy a kormánymédiában dolgozó homo neanderthalensisek felfedezték a homo sorosensust. De hogy néz ki? Kérem, más forrásból, de kiderül. Ugyanis a pécsi Emberség Erejével Alapítványt a minap Pécs város közgyűlése Soros-féle migrációszervező- és kampányközpontnak nyilvánította. Ha valahol képzik a homo sorosensust, akkor ott képzik. Hát lássuk, miket támogatnak?

„ - szemétgyűjtéssel foglalkozó alapítványt,

- gasztronómiai, kulturális fesztivált,

- tanodák kispályás labdarúgókupáját,

- gyerekeknek, diákoknak szánt közösségépítő tevékenységeket, programokat,

- természetjárást,

- cserkészkedést,

- futóközösség kialakításán, egyéb sportprogramokat,

- esetenként csak pár tucat vagy párszáz fős falu hagyományőrzését,

- tanulási nehézséggel küzdő gyerekek, pszichiátriai, mentális problémákkal küzdő emberek segítését,

- kortárs magyar zenét, könyvtári programot,

- kórházban fekvő gyerekeknek meseolvasását segítőket,

- horgászati lehetőségek fejlesztését,

- LMBTQ-s naptárok kiadását” (Forrás: HVG)

Hát ez ördögien ravasz. Ez, kérem, maga az Ármány és a Fortély. Ezentúl gyanús mindenki, aki nem szemetel, járja a természetet, hagyományt őriz vagy horgászik. Az mind homo sorosensus.

Kivéve Áder Jánost, habár az ő környezetében is valósággal hemzsgenek a volt Soros-ösztöndíjasok. Név szerint: Orbán Viktor, Szájer József, Schmidt Mária, Kövér László, Németh Zsolt, Deutsch Tamás de még Kovács Zoltán kormányszóvivő is.

Szegény Áder, akit körbezárt az ellenség gyűrűje.

Most már nem is horgászhat nyugodtan, az is sorosi métely lett.

Kérem, így lesz bolha az elefántból, kampány egy rossz fordításból és vaskarika a fából.

Éberség, elvtársak, éberség.

Szele Tamás

Valami mozog Ankarában, valami fortyog, fő Erdogan konyháján, nem lennénk meglepve, ha néhány napon, maximum héten belül újabb zsarolással lepné meg a világot ez a teljhatalmú padisah: ha körülnézünk Törökországban és környékén, minden arra utal, hogy akár régi, akár új ügyről van szó, kicsit más szempontok érvényesülnek mostanság, mint korábban.

De a kíméletlenség változatlan.

Persze, Törökország megértéséhez sutba kell vágnunk az arisztotelészi logikát, más mederben jár ott az élet (bár ezt Tyutcsev Oroszországról írta, de ide is érvényes). Mert az, ugyebár, közismert, hogy Erdogan mostani egyik fő tevékenysége az, hogy népirtást folytasson minden kurd ellen, méghozzá nem csak az ország határain belül, de azon túl is, például Afrin körzetében. Konkrétan, harminc kilométeres „biztonsági” zónát akar kialakítani a határai mentén, melyet ő ellenőrizne, és melybe gyakorlatilag a teljes, szinte kizárólag kurdok lakta Afrin és Manbidzs tartományok is beletartoznának. Most folyik a támadás Afrin ellen, melyet keleti irányban terjesztenek ki Manbidzs irányába – ámde Manbidzsban a kurdok mellett amerikai erők is állomásoznak. Nyilván ehhez a kurdoknak is van pár szava, a múlt héten lőtték le a török hadsereg egyik ultramodern harci helikopterét is – de a körzet légi bombázása zavartalanul folyik török részről, a civil lakosság menekül, bár aki Törökország felé indul, azt a határőrök kivégzik, szóval kimondhatjuk: ez népirtás.

Nem kis cinizmus kellett ahhoz, hogy Erdogan ezt a mocskos háborút „Olajág-hadműveletnek” nevezze el. A török hadsereg és az általa támogatott szíriai szunnita arab, valamint turkomán milíciák most akarják megszüntetni - nem az esetleges kurd állam magját, hanem magukat a kurdokat, mint népet. És hát bizony érdekes eredményekkel járna, ha a Törökországgal szövetséges Egyesült Államok ottani támaszpontjait támadnák: Rex Tillerson és Erdogan között a harci cselekmények kezdete óta zajlik egy kemény hangú nyilatkozatháború. A kérdés voltaképpen az, hogy fontosabb-e Törökországnak a NATO-tagság, mint egy népirtás, illetve fontosabb-e az Egyesült Államoknak a formálódó, nyugatos kurd demokrácia, mint a törökországi támaszpontok?

Nem lehetünk optimisták. A támaszpontok valószínűleg fontosabbak lesznek.

Az ám. Csakhogy az Olajág-hadművelet melléktermékeként elindult Törökhonban az újabb letartóztatási és ítélkezési hullám. Például őrizetbe vették két hete a török orvosi szövetség (TTB) 11 vezetőségi tagját, amiért közleményükben tiltakoztak az Afrinban január 20-án indított török hadműveletek miatt. Ezt a Hürriyet című török napilap jelentette az internetes oldalán. Az előállítottak között van a TTB elnöke, Rasit Tükel is. A TTB múlt heti közleményében azt írta: „orvosokként arra figyelmeztetünk, hogy a háború olyan, ember okozta népegészségügyi probléma, amely a környezetben és a lakosokban pusztítást okozva fenyegeti a társadalmi életet. Minden összecsapást és háborút emberi dráma kísér, helyrehozhatatlan problémákhoz vezet fizikai, lelki, társadalmi és környezet-egészségügyi szempontból. Nemet a háborúra, azonnali békét!” – fogalmaztak.

Sajtómunkásból most is körülbelül százötven ül török börtönben, és nem sok jóra számíthatnak.

Ha tehát a körülmények és a háttér ismeretében vizsgáljuk a tegnapi nap két hírét – úgymint Deniz Yücel szabadlábra helyezését és három más kolléga életfogytiglani börtönre ítélését – mindjárt más fényben tűnnek fel az események.

Egyfelől, Deniz Yücel fogvatartása tökéletesen illegális volt, még a török törvényeket is sértette. A nemzetközi diplomácia szabályairól nem szólva, hiszen török részről próbálkozás sem történt a német állampolgárságú kolléga ügyének konzuli úton történő rendezésére, sőt, a kapcsolatfelvételi kísérleteket is elutasították.

Yücel ugyan meglehetősen ellentmondásos, csúnyán finomkodó kifejezéssel élve „megosztó” figurája a nemzetközi sajtónak (így mondjuk ha valakivel nem lehet mindenben egyetérteni, sőt nagyon sok dologban nem lehet), példának okáért négy évvel ezelőtt kisebb vihart kavart Magyarországon is, mikor egy publicisztikájában javasolta kis honunk kizárását az Európai Unióból, ám az idő megmutatta, hogy ezt ő nem gondolta komolyan. Ez egy cikksorozat része volt, melyben Belgiumtól az akkori Britanniáig minden uniós tagállamról kimutatta, hogy nem volna helye ezért vagy azért az államszövetségben. Miért tette? Akkoriban ugyanis Törökország uniós tagságáért kampányolt, és ezt az abszurd módszert választotta. Ilyen neki a humora. Mi kicsit megsértődtünk, de amint kitűnik a későbbiekből (Magyarország a harmadik volt a megkritizált tagállamok sorában, és még sok követte), egyszerűen csak bekerültünk a lővonalba, kaptunk a szórásból, nothing personal, semmi személyes ellenszenv. Más kérdés, hogy Yücel ez irányú akkori törekvése éppenséggel egybevágott Erdogan korabeli követeléseivel: tehát nem voltak ők mindig haragban.

Aztán meg a puccs után haragosok lettek, Erdogan azt nyilatkozta róla, hogy a férfi a Kurdisztáni Munkáspárt terrorszervezet képviselőjeként, német ügynökként bujkált az országban. Az ám, de az ügyében soha nem történt még vádemelés sem – ez minden törvénykezést sért, a Magna Charta óta.

Igen, a törököt is.

Most elengedik, és meg fogjuk ünnepelni – meg is kell, meg is érdemli, elvégre a sajtószabadságért ült, kilátástalan helyzetben, azt sem tudta, meddig lesz börtönben vagy mikor végzik ki, ami arrafelé könnyen megy – de a nagy örömködésben ne felejtsük el: ezzel a szabadlábra helyezéssel Erdogan üzen nekünk, nyugatiaknak.

Ahogy a három török kolléga, Nazli Ilicak, Ahmet Altan és testvére, Mehmet Altan életfogytiglanra ítélése is ennek az üzenetnek a része. (http://huppa.hu/ujsagirokat-iteltek-eletfogytiglani-bortonre-torokorszagban/) Nem lehet nem ide idézni a nevetséges, abszurd vádat, mely szerint „Ilicak és az Altan testvérek a július 15-ei puccskísérlet előtti napon egy közös televíziós műsorban állítólag “tudatalatti” üzeneteket küldtek a nézőknek, utalásokat tettek a küszöbönálló puccskísérletre.” Annyi történt a valóságban, hogy a most elítélt kollégák mindannyian részt vettek egy stúdióbeszélgetésben jólius 14-én és nem rajongtak Erdoganért. Aki pedig tudatalatti üzeneteket képes küldeni, az nem újságíró, hanem hipnotizőr, Szvengáli, Mario varázslója vagy egyenesen Mefisztofelész, de nem a valóságban létezik, az is biztos.

Ennyi erővel azzal is vádolhatták volna őket, hogy dzsinnek.

Tehát vonjunk mérleget: Yücel kollégát elengedték, másik három kollégát életfogytig fogva tartják, értékelhető vád egyikük ellen sem merült fel. Mit üzen a költő, esetünkben Erdogan ebben a művében?

A költő azt üzeni, hogy „Figyelj, hülye Nyugat. Ha már nektek olyan nagyon fontos a sajtó – én legszívesebben eltörölném az egészet, de ha ti sokra tartjátok, én bizony ezt kihasználom – akkor megkapjátok az egyik foglyomat, aki még nyugati is, gondosan rosszul bántunk vele, hogy elmesélhesse a borzalmakat, a többi százötvenet meg megtartom és időről időre fogjuk őket életfogytiglanra ítélni, ha csak nem tesztek engedményeket, mert azzal kiválthatjátok őket. De ha engedményeket tesztek, hagyjátok kiirtani a kurdokat vagy kivonjátok a jenkiket Manbidzsból, még a Héttoronyból is van kiút. Sok a túszom, úgy készüljetek – ha tárgyalni akartok, én itt vagyok.”

Hát ezt üzeni a padisah az egymásnak látszólag ellentmondó intézkedéseivel.

Kollégák, olvasók: ne feledkezzünk meg arról a százötven túszról a török börtönökben.

És ne feledkezzünk meg a több millió kurdról sem a Közel-Keleten.

Fel van adva a lecke: ha választunk közöttük, pont azt tesszük, amit a padisah elvár tőlünk.

Fortélyos, az igaz – de ne táncoljunk úgy, ahogy ő fütyül, ne menjünk bele egy kényszerkompromisszumba.

Ravasz ez a padisah, legyünk mi is azok.

Szele Tamás

Történt pedig, ó, igazhitűek, hogy ma nékem dolgom akadt a messzi Jókai utcában. Feltarisnyáltam hát magamat derék módon rúpiákkal sovány ládáimból, magamra öltöttem marhabőr ruhámat, melyet idegen földön viselek, utazásaim idején, vámot fizettem a karavánszerájban trolijegyre és jó androidos amulettemet megmarkolván útra keltem.

A karaván, mely trolinak is neveztetik, lassan haladt, és nékem szomszédaim ketten valának, kínai emberek, férfi és leány – igen kedvesek, mint minden kínai. Ezt onnét is tudom, hogy értem én az ő nyelvüket, hiszen én vagyok a Messzeutazó, akit másként Szindbádnak is ösmértek. Annyira nem értem, hogy a sanghajit is beszéljem, de annyira értették ők a pekingit, hogy ha köszöntek valamit, vagy szépnek találták, értsem és én is lehessek udvarias.

Közben a kerület hajója, a troli rótta útját a Nefelejcs utcán át, a messzi ormok felé... a legszebbnek a Fasori református templomot találták. De tetszett nekik minden. Jó volt látni, ahogy imádják ezt a mi városunkat, mindent lefotóznak, ahogy tetszik nekik az is, ami mellett mi mindennap elmegyünk. Mosolyogva szálltam le a karavánról.

Mintha Európában jártam volna.

De, ó, igazhitűek, történt ma más is.Történt pedig, hogy Kormányinfót tartottak volt a Hazugság Házában, szám szerint a százkilencediket. Ezen az eseményen – melyet jóérzésű magyar kolléga már rég nem látogat – a Guardian tudósítója, Daniel Nolan kérdezni akart.

Hiszen ez végül is egy sajtótájékoztató.

Ott kérdezni szokás.

Kivették a kezéből a mikrofont és kitették a teremből a biztonságiak, mert azt mondták, ott és akkor csak magyarul szabad kérdezni.

Szégyellem magam, szégyellem a jelenlévő kollégák miatt is, akik nem álltak fel és nem mentek el, de a percen.

És szégyellem ezt a helyzetet is. Dolgoztam gyakran nyugati kollégákkal, általában az volt a jellemző, hogy a maximális szakmai szolidaritást tanúsították minden helyzetben. Mikor mr. Nick Thorpe társaságában vártunk pár órát néhány éve egy obskurus sajtótájékoztatóra, és közölték, hogy elmehetünk, csak a BBC kap nyilatkozatot, mr. Thorpe közölte, hogy ez nem így megy. Vagy mindenki kap egy kérdést, vagy a BBC Őfelsége nevében nem érdeklődik a továbbiakban ez iránt a kérdés iránt.

Európában így csinálják.

De mondjuk, az utcán kérdeznek tőlem valamit angolul – válaszolok. Azért angolul illik tudni. Vagy magyarul, legalább annyit, hogy „bocsánat, nem értem, tudna valaki fordítani?” Vagy kérjen az a sóbálvány a szószéken egy tolmácsot.

De ez nem London és nem is Peking.

Még csak nem is Nukuʻalofa. Angolul ott is tudnak.

Újabb lépést tettünk, ó igazhitűek, felebarátaim és félig sem barátaim afelé, hogy végleg és örök időkre az egész ország egy nagy, lábszagú Mucsává változzon, az alvégen malomaljával, fokossal és ugarral.

Hát hogy diplomázott le az a sóbálvány a szószéken, ha egy idegen nyelvet sem beszél?

Érdekes: én még kínaiul is meg tudok tanulni, mert szeretem és érdekel, ők angolul sem hajlandóak.

Érteni sem.

Itt csak magyarul szabad kérdezni.

Itt csak magyarul tudnak hazudni.

Itt lassan már nem beszélünk semmiféle nyelvet.

Szindbád most szomorú. És reménytelennek érzi a helyzetet.

Szégyellem magamat.

Szeretnék bocsánatot kérni.

De, igazhitűek: miért én?

Mert annak, akinek kéne, eszébe sem jut. És valakinek meg kell.

Ős, buja földön dudva, muhar.

Szele Tamás

Háromszor is veselkedjék neki az, aki meg akarja érteni ezt a mi mostani kémügyünket, főleg azért, mert akármilyen tüzetesen is keresi az ember, nincsen benne kémkedés. Hogy ezzel szemben akkor mi van benne, azt nehéz kihüvelyezni: talán bosszú lehet a pakliban, talán üzleti érdek, de az sincs kizárva, hogy egészen más. Azonban kémkedés nincs.

A történet 2015 decemberében kezdődött, mikor őrizetbe vették Bukta Bélát és Maxin Norbertet, azzal vádolván őket, hogy egy „Birodalom” nevű kémszervezetet üzemeltetnek, mely az Egyesült Államoknak, az IMF-nek és – ne tessék nagyon röhögni - bizonyos szempontból Svájcnak dolgozik. Pontosabban az amerikaiaknak rendszeresen, a Svájci Alapnak alkalmanként, az IMF magyarországi képviselőjének, Irina Ivascsenkónak pedig egyszer szereztek volna hírt. Ehhez kellett volna a Birodalom, melynek létszáma húsz fő volt (ha ennyien lakják a Birodalmat, hányan lakhatják az Alapítványt?), ámde, és itt jön a csavar, ezt a húszfős csapatot egy szintén körülbelül húsz cégből álló hálózat finanszírozta volna gazdaságilag, mely cégeket természetesen a birodalmiak irányították.

Tehát értsük meg: ez egy maszek kémhálózat lett volna, mely önfenntartó, gazdaságilag független megbízóitól, és csak alkalmanként hírszerez, egyébként tisztes üzlettel keresi a mindennapi betevőt.

De akkor mi a fenének kémkedne? Azzal csak a baj meg a macera van.

Ezt sem mi, sem a bíróság nem tudjuk, így tegnap, három éves hercehurca után fel is mentették Bukta és Maxin urakat, éspedig, az indoklás szerint azért, mert a vád tárgyává tett magatartás pedig nem alkalmas kémkedésre. A Birodalom pedig nem volna más, mint egy baráti kör.

De kicsoda például Bukta úr? Idézzük az Indexet: „Bukta az első Orbán-kormány alatt a Miniszterelnökségen dolgozott, később az Országgyűlés gazdasági bizottságának a tanácsadója lett, 2007-től három éven át volt Maxin cégénél, ezután visszakerült a kormányzatba: a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium munkatársa lett, majd 2014 után a Magyar Nemzeti Kereskedőháznál tanácsadó. De korábban dolgozott a Világbanknak is.” (Index)

Kétségtelen, hogy ezek bizalmi állások, közel vannak mindenféle tűzhöz, hozzáférhetett emberünk sok mindenhez (hozzá is fért), de azért kém nem nagyon volt. A kém ugyanis használható titkokkal kereskedik, nem nyilvános adatokkal.

A vád szerint például az Egyesült Államok számára a Magyar Honvédség tízéves stratégiai tervét adták volna el, mely hatalmas bűn lenne, egy a hazaárulással, ha ezt a tervet nem adná át hivatalból Magyarország minden katonai szövetségesének, méghozzá ingyen és kötelező módon. Ők is átadják nekünk a magukét. És mivel hazánk tagja a NATO-nak, ez a terv elég sok helyre elkerült hivatalos úton. Nehezen gondolnám, hogy az amerikai követség pénzt adott volna valamiért, ami már megvolt nekik ingyen is.

Az IMF-nek pedig a központi és a fővárosi költségvetésben rejlő kockázatokról adtak át egy anyagot 2010-ben, a kormányváltás után – hát, olyan nagyon sok ész nem kell hozzá, hogy az ember tudja, a magyar költségvetések mindig kockázatosak. Nem néha vagy gyakran, hanem mindig, Meotisz óta. Mellesleg ebben az anyagban sem volt semmi a világon, ami ne lett volna benne a kor napilapjaiban.

Egyszóval, eladták a gonosz külföldi hatalmaknak a Pitagorász-tételt és Arkhimédész törvényét, amiket mindenki ismert, kisangyalom. A vádak ennyire komolyak, de a nyomozati eljárás sem különb. Újfent az Indexet kell idéznem (https://index.hu/belfold/2018/02/14/kemper/), ugyanis én képtelen lennék leírni röhögőgörcs nélkül a következő bekezdést.

„A vád fő tárgyi bizonyítéka egy olyan külső merevlemez, amit még 2015. március 16-án foglalt le eléggé vitatható módon a rendőrség Bukta szigetszentmiklósi lakásán. Már önmagában ez különös volt, ugyanis ekkor még szó sem volt semmilyen kémügyről. Bukta lakásán a Nemzeti Nyomozó Iroda (NNI) műkincsvédelemmel foglalkozó rendőrei tartottak házkutatást, de nem műkincsvédelmi, hanem rágalmazási ügyben. Buktát ugyanis azzal gyanúsították meg, hogy ő állt egy Vályi-Nagy Vilmos egykori informatikai államtitkárt rágalmazó, interneten megjelent írás mögött. Eközben azonban Bukta szerint már a házkutatás alatt beszélt a nyomozó arról, hogy feltételezésük szerint ő amerikai kém volna. (Ezzel kapcsolatban Bukta panaszt is tett, amit érdemben nem vizsgáltak ki a hatóságok. Kémkedési ügyben viszont csak fél évvel később, 2015 októberében indult nyomozás, így felvetődik a tisztességes eljáráshoz való alkotmányos jog sérelme.)” (Index)

Akkor most gondolkodjunk. Adott egy rágalmazási ügy, melyben a NNI nyomoz. Ez még elképzelhető. Ebben az ügyben házkutatást tartanak, ami már izgalmasabb, mert én speciel nehezen tudnám elképzelni, mit találnak a házkutatáson: elrejtett rágalmakat? Nehézlovassági becsületsértést az ágy alatt? Mármost a rágalmazási házkutatást természetesen a műkincsvédelmi csoport tartja, mert ki más tartaná, és le is foglalnak egy külső merevlemezt. Mint műkincset? Veretes, aranyozott winchester Benvenuto Cellini korából? A házkutatás során a rágalmazási ügyben dolgozó műkincsvédelmi nyomozó elárulja, hogy kémkedés miatt jöttek ki, lefoglalják a merevlemezt, melynek tartalma később megváltozik, több alkalommal is, és rákerül az említett honvédelmi terv.

Ha ezt én találom ki, joggal mondhatják rám, hogy beteges, túlburjánzó fantáziám van és igyak kevesebbet. De nem én találtam ki. Viszont piszok jól hangzik. Én eladnám a filmjogait a Monty Python-csoportnak. Mert senki sem számít a spanyol inkvizícióra!

A további részleteket – pedig vannak – nem is érdemes bemutatni, ennyi is elég a tisztánlátáshoz.

Kérem, az ügy első fokon felmentéssel zárult, bár az ítélet még nem jogerős, a történetről többet a helyzet és a szereplők ennél mélyebb ismeretében nehéz volna mondani – akkor most jön a spekuláció. Amit innentől kezdve írok a dologról, az nem állítás, hanem feltételezés.

Adott nekünk két emberünk, akik közül az egyik 1998-2002 között már felellős állásokat töltött be, és később is nyíltan rokonszenvezett a mostani kormánypárt prominens köreivel. Ez az ember többnyire az államigazgatásban dolgozott, kivéve három évet, 2007 és 2010 között, mikor is a versenyszférában, későbbi vádlott-társa cégeinél. Aztán visszakerült az államigazgatásba, egyre feljebb jutott a létrán, míg nem jött a kémügy. 2015-ben már elég magasról bukott.

Nem kívánom sugallni, de nekem az az érzésem, hogy itt szó sincs hírszerzésről, egészen egyszerűen gazdasági érdekcsoportok ütközéséről lehetett szó, mely valahogy olyan formát öltött, hogy a két vádlottól csak ezen a kacifántos úton lehetett megszabadulni – éspedig máig működő érdekek dolgozhattak, különben már telekiabálták volna a sajtót azzal, kik fogták rájuk a hamis vádat, és miért. Vagy az sincs kizárva, hogy a vád megfogalmazói olyan magas pozícióban ülnek, hogy azt megtámadni kissé egészségtelen.

Hát, Bond legyen a nevem, James Bond, ha ez kémügy.

De hogy igazából micsoda, azt talán sohasem fogjuk megtudni.

Ilyen hát a magyar kém, kicsikém.

Szele Tamás

 - Jó reggelt, Hacsek, hol volt, hogy hála Istennek, már egy ideje nem láttam?

- Ne is kérdezze, Sajókám, kampányoltam.

- És melyik pártnak?

- Én, kérem, mindegyiknek, mert én, kérem, demokrata vagyok. Én nem különböztetem meg egymástól hátrányosan a pártokat.

- Fárasztó lehet.

- Az, a fene egye meg.

- Mondja, hogy jutott eszébe ez a marhaság?

- Az úgy volt, hogy minden reggel átnézem a postámat. És mikor azok a kedves, okos pártvezetők elkezdtek kedves barátjuknak hívni, annyira meghatódtam, hogy elmentem mindegyiknek a gyűlésére.

- Na, és melyiknek van igaza?

- Ki vagyok én, hogy ilyen okos emberek dolgaiban döntsek? Mindegyiknek, kérem, nem sérthetem meg őket azzal, hogy valamelyiknek nem hiszek.

- És ha mondjuk egyiknek se hinne?

- Akkor mindegyik megvetne, árulónak hívna és én azt nem élném túl.

- Maga az ideális választópolgár.

- Az vagyok, kérem, csak ne kéne állandóan kiirtanom magamat...

- Ember, ne legyen öngyilkos! Az élet szép, magának magyarázzam?

- Nekem ugyan magyarázhatja... Nem elég az, hogy magammal verekszem, lassan már ökölcsatákat vívok, mert az egyik okos szerint Soros-bérenc vagyok, a másik okos szerint brüsszelita, a harmadik szerint meg álruhás fidesznyik? Az lesz a vége, hogy körbeállunk hárman, velem meg magammal és agyonverjük egymást, a Haza üdvéért.

- Ez maga a tudathasadás, azonnal hagyja abba!

- Nem lehet. Az egész azzal kezdődött, hogy megtörtem az érvek súlya alatt még tavaly, és elhatároztam: többé nem fanyalgok, nem finnyáskodok, jó leszek, elhiszem, amit nekem az okos politikusok mondanak és szépen engedelmeskedem.

- És mit ivott akkor?

- Abszintot, vodkával.

- Látszik a döntésen.

- Na, de ha demokrata vagyok, nem részesíthetek előnyben egy politikust, mindegyiket tisztelnem kell, mindegyiknek engedelmeskedem!

- Ez naponta hány óráját foglalja le?

- Olyan harmincat.

- És ki verte ki a fogát?

- A Simek. Hozzá járok kampányolni.

- Meg is értem. Ha hozzám járna, már a harmadik protézisét venné.

- Hát lehet, hogy kicsit unhatja, mert reggel elvtársnak szólítom, délben nemzettársnak, este büdös zsidónak, éjjel, ha eszembe jut valami, és átszaladok, csak rágyújtom a házat, nem is ébresztem fel.

- Magával tényleg nagy baj van... nem gondolja, hogy ez már betegség?

- Nem, kérem, ezt a Haza követeli így és a Haza nem lehet beteg. Meg ellenzékben sem lehet.

- Mondja, beszélt maga ezzel a Hazával személyesen is?

- Nem, mindig hívni szokott.

- Telefonon?

- Nem, e-mailt küld a politikusaival. És mindig sürget. Mindig most kell mennem, vagy soha. Mert őt meg kell védenem.

- Töröktől, tatártól, némettől?

- Magamtól.

- És megy?

- Látja: úgy elláttam a bajomat az előbb is, hogy alig állok a lábamon.

- És mi lesz, ha ne adj' Isten győz?

- Elképzelni sem merem. Tiszta lesz az ég, zöld ág virít majd a föld ormain, én huszonhat éves leszek, magas és szőke, és végre leszámolhatok azzal a mocskos magammal.

- Hát, még szerencse, hogy pont akkor fog győzni, amikor megint huszonhat éves lesz.

- Azt mondja, nem lehetek újra fiatal?

- Maximum szőke lehet, ha befesteti a haját.

- De nekem azt ígérték!

- Ígérni baromi sok mindent lehet, főleg barmoknak, mint maga.

- Akkor nekem hazudnak?

- Igen, szegény barátom, hazudnak, mint a vízfolyás.

- De mindegyik?

- Kivétel nélkül.

- Akkor ok nélkül gyújtottam rá a bérházat a Simekre és lőttem lábon magamat egy mérgezett kötéllel?

- Pontosan így van.

- Én felkötöm magam...

- Ne tegye.

- Miért?

- A történtek után felköti magát a Simek. Minek fáradna?

Szele Tamás

...ezernyolcszáznegyvennyolcan húzzák. Hogy nem így van? Majd így lesz, kérem. Nem tetszik elhinni? Március tizenhatodikán, egy nappal a nemzeti ünnep után, kicsit késve, de egyfelől akkor van a zászló és címer napja, másfelől mi mindig akkor mozdulunk, „ha még egyszer azt üzeni” - első üzenetre a magyar a füle botját sem mozgatja. Ej, de nagyon szép lesz.

Zászlóanya Wittner Mária, aki azért ekkora zászlónak még sosem volt anyja – ekkorának már nagyanya kéne, ami ki is telne az éltes matróna éveinek számából. Még ugyan fogadhatnának mellé két-három segítőt, mert ha a zászlónak van anyja, akkor a zászlót az is hordja ki – hiszen anya! -, és hát ez kissé túlméretezett feladat volna. Mármint, egyedül kihordani egy 1848 méteres zászlót. No, nem beszélek rejtvényekben, megmutatom magát a hírt. (http://zaszlo.magyartrikolor.com/)

„A NEMZET ZÁSZLÓJA

1848 méter hosszú magyar zászló az Andrássy úton

BUDAPEST
2018. MÁRCIUS 16.
A MAGYAR ZÁSZLÓ ÉS CÍMER NAPJÁN
A NEMZET ZÁSZLÓJA
AZ ANDRÁSSY ÚTON
1848 méter 1848 ember

A MAGYAR ZÁSZLÓ ÉS CÍMER NAPJA
alkalmából 2018. március 16-án egy 1848 méteres magyar zászló elkészítésével és bemutatásával üdvözöljük az ünnepnapot. 1848. április 11-én - a negyvennyolcas törvények között - vált hivatalossá a három színű nemzeti lobogónk. Az 1848 méteres zászlót 1848 személy segítségével visszük végig Budapesten az Andrássy úton az Opera és a Hősök tere között. A Hősök terén ünnepi műsorral várjuk a zászlóvivőket és az ünneplő közönséget.

Az esemény védnökei: Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és a zászlóanya, Wittner Mária, '56-os forradalmár.

Ötletgazdák, szervezők: Franka Tibor (Kerepes polgármestere) és Szilágyi Ákos ( '56 Lángja alapítvány, Magyar Trikolór Kft.)

Keressük azt az 1848 személyt, akik az 1848 méter hosszú lobogót végigviszik az Andrássy úton. Képviseltethetik magukat magánszemélyek, civil szervezetek, iskolák, egyesületek, családok, önkormányzatok, cserkészcsapatok, külhoni és magyarországi-, határon túli és a világban szétszórt magyar közösségek.

Minden érdeklődő jelentkezését szeretettel várjuk.”

Ez jelent meg a világhálón és a nagyobb lapok hírei között. Zászlóvivő az lehet, aki minimum háromezer forintot adományoz, de kétezer forintos befizetéssel már be lehet kerülni az „Arany Betűk” könyvbe, ami igen szép dolog, főleg, ha azokat az arany betűket fehér papírra nyomtatják, mert azt ember nem bírja majd elolvasni. Mint láthatjuk, a stáblista impozáns, a zászlóanya Wittner Mária, a zászlóapa Balog Zoltán, a gyerek kicsit langaléta, de szüleihez képest szép, egészséges, legalábbis náluk jobban néz ki.

Igen felemelő ünnepélynek lehetünk majd a tanúi.

Csak éppen felmerül pár kérdés. Ha ki akarunk húzni 1848 személy segítségével egy 1848 méteres zászlót a Hősök terétől, az méréseim szerint a Jókai térig fog érni. A Bajcsy messzebb van, az Oktogon közelebb, szóval a Hősök tere-Jókai tér távolsággal kell számolnunk. Az is jó kérdés, miért pont méterben számolunk, hiszen az csak 1875-től általános mifelénk, akkoriban csak a franciák számoltak méterben, csak nem tette be ide is a lábát a jakobinus világösszeesküvés? De ha méter, legyen méter. Akkor ezt egy igen nagy spulnira kell majd feltekerni, ami a Jókai tér magasságában áll majd, és arról szedegetik le, minden két méternél megfogja két honfi, kétfelől, oszt húzza.

Az elejének nehéz dolga lesz.

Aztán felmerül a szélesség kérdése is. Az írott szövegből nem derül ki, de ez a textilnemű nem lesz olyan széles, mint maga az Andrássy út, nem is lehet, nem csak, mert nem bírnák el, hanem azért sem, mert annak változik a szélessége, 34 és 45,5 méter között, könnyű belátni, hogy ahol keskenyebb az út, belelógna a sárba. Mondjuk legyen csak két méter széles (ennyi a kereskedelmi forgalomban kapható legszélesebb nemzeti lobogó mérete). Azonban azt is mondja a kiáltozvány, miszerint „A zászlót egységnyi darabokra osztjuk és minden zászlóvivő ajándékba kapja az ünnepnap emlékére.” Kétségtelen, hogy nagyon szép emlék lesz, csakhogy...

Képzeljük magunk elé. 1848 zászlóvivő között kell kiosztani 1848 méter zászlót, tehát mindenkire jut egy folyóméter. Mivel zászló, nem függöny, csak úgy vághatjuk, hogy mindhárom szín megmaradjon, vagyis keresztbe. Tehát akkor mi lesz a végén a zászlóvivőknél?

1848 darab olasz lobogó, mindegyik egy méter széles és két méter hosszú – hiszen, ha rövidebbre vágunk valamit a szélességénél, akkor elfordulnak az arányok kilencven fokkal.

Hogy ez a világcsoda mennyibe fog kerülni? Hát a bevétel adott, 5 544 000 forint. Ellenben a zászlópiaci árakat tekintve (https://zaszlo.hu/termek/magyar-zaszlo/) maga az anyagköltség 7 040 880 forint volna, viszont ebből vonjuk le a zászlórudak árát, melyek esetünkben ugye nem lesznek, így lehet, hogy körülbelül egymillió forint deficittel meg lehet úszni a befektetést. Kérem, a bolondnak is megéri, pláne a Magyar Trikolór Kft.-nek, akiktől azért hétmillióra ritkán rendelnek zászlót. És hát ne hagyjuk ki a számításból, hogy gyártás szempontjából a nemzeti lobogó is csak olyan, mint bármely egyéb árucikk: olcsóbb az előállítása, mint a piaci ára, különben nem gyártanák, tehát lesz ezen haszon.

Hogy mikor rendezik majd a zászlóvontatást, arra nem tértek ki a szervezők, érzésem szerint viszont nem az éjszakai órákban – az Andrássy utat és az Oktogont majd le kell zárni pár órára, ami egyfelől forgalmi akadály, másfelől anyagi kárt is okoz (valószínűleg többet hétmilliónál, elég csak a kieső BKV-bevételt nézni), de Balog Zoltán védnöksége és Wittner Mária huncut zászlóanyai kacsintása ennyit mindenképpen megér a fővárosnak.

Egyszóval: nagyon szép lesz, előre szólok a zászlóvivőknek, hogy kicsit nehéz, ennyi szövetnek már van súlya, de ők vállalták: vigyék.

Már alig várjuk a felemelő pillanatot, ahogy Wittner Mária fellép az emelvényre a Jókai téren, és mint zászlóanya mintegy életet ad ennek a nagyranőtt nemzeti jelképnek, elkezdik húzni kifelé... és húzzák, és húzzák...

Azért szerencse, hogy se Petőfi, se Táncsics nem él már.

Petőfi a kardjához kapna, Táncsics megkérdezné: „Bolondok-e kendtek?” - bár arra adok egy esélyt, hogy Jókai leugrik a talapzatáról és a zászlóvonók közé vág valamit.

Nem ez a hazafiság, kérem.

Azt nem singre mérik.

Szele Tamás

Mit filantróp, valóságos filozófus Kövér László, az Országgyűlés elnöke. Igazán kár, hogy mostanáig félreismertük, félreértettük nagyívű metaforáit mindenféle kötelekről és szögekről, tanításait az európai erkölcsről és a magyar függetlenségről – hiszen ez az ember egy finomlelkű humanista, aki jelképekben beszél, egy Romain Rollland vagy Albert Schweitzer.

No, azért ott még nem tartunk, hogy orgonálna is. Kerepel. Már bocsánat, de nem tudom másnak nézni a 444 képén azt az izét a kezében, mint kereplőnek, az minden, csak nem orgona-manuál – no, de busójáráson nem is szoktak orgonálni, mert kissé körülményes lenne végigcipelni a városon azt a böhömnagy hangszert. Ha kerepel, hát kerepel. Mondjuk az MTI képén viszont papír van a kezében, de az más szögből készült. Hanem olyan szépen kerepli a beszédét, hogy az már orgonaszó, ha ugyan nem fuvolaszó, megrázza lelkünk mélységeit és éteri magasságokba emeli a hallgatóságot. Aztán vagy leesnek, vagy sem. No, lássuk, mit mond ő avval az arany szájával? Aszongya, a távirati iroda szerint:

„A mohácsi busójárás Európa egyik leghíresebb és legnagyobb hagyományőrző rendezvénye - mondta a városban rendezett hatnapos népszokás vasárnapi fő programján az Országgyűlés elnöke.

Kövér László a mohácsiak több mint 250 éves hagyományáról szólva felelevenítette: a busójárás immár kilencedik éve az emberiség szellemi világörökségének hivatalosan is számon tartott része. „Az ezen a földön élő elődeink nem akartak az otthonukat fenyegető idegenség, sötétség és gonoszság rabjai lenni, ezért riasztó jelmezekbe, busóknak öltözve elűzték mindazt, ami fenyegette őket” - fogalmazott a házelnök. Kövér László a jelennel párhuzamot vonva „napjaink busóit” arra kérte, hogy űzzenek el minden rosszat, ami Magyarország, Európa és a nagyvilág jóakaratú embereit fenyegeti. Ezen rosszak között említette az embereket egymással szembefordító sötétséget, amely a férfiakat és nőket, az időseket és fiatalokat nem egymás társaivá, hanem egymás ellenségeivé akarja tenni és „amely világot az egyéni önzésre, gyűlöletre és az embertelenségre akarja építeni” - hangoztatta a politikus.” (MTI)

Ebből a gyerekből pap lesz, akárki meglássa.

Vagy házelnök. Vagy valami hasonló. Elemezzük már egy kicsikét ezeket a magvas gondolatokat, melyeket elénk hintett, gyöngyökként disznók elé, mint egy jó szántóvető, bár a fene látott még olyan szántóvetőt, aki gyöngyöt vetne a disznóólban, de ha képzavar, legyen a házelnöki beszédhez méltó képzavar.

„Az ezen a földön élő elődeink nem akartak az otthonukat fenyegető idegenség, sötétség és gonoszság rabjai lenni, ezért riasztó jelmezekbe, busóknak öltözve elűzték mindazt, ami fenyegette őket.” Rendben van, édes úr, de mikor? 1526-ban nagyon nem, akkor úgy megvertek minket a törökök, hogy nem a magyar hadseregből, de még Mohács városából sem maradt semmi. Akkor később. Hát, ennek a nagy nemzeti győzelemnek nem őrzi az emlékét semmiféle annales, semmiféle krónika: arról tudunk, hogy Mohács 1543-tól 1566-ig, majd 1570-től szandzsákközpont volt, török uralom alatt, sőt, nagy valószínűséggel túlnyomórészt olyan lakossággal, amilyent épp a törökök betelepítettek – de nem sokácokkal. Márpedig a busójárás sokác hagyomány. A török uralom alól 1687. augusztus 12-én szabadult fel a nagyharsányi csata következményeképp, melyet hívunk ugyan második mohácsi csatának is, de sokácok még akkor sem éltek ott. Őket csak jó tíz év múlva kezdték betelepíteni, és nagyon valószínű, hogy ezt a szokást, ezt a vidám, plebejus karnevált még a Balkánról hozták magukkal, de hogy még jó száz évig meg sem tartották a busójárást, az is biztos, ugyanis először a XVIII. század végén említik a feljegyzések.

No, hát jól van, erre mondhatnánk, hogy népszokás, legenda, ne firtassuk az eredetét – de akkor ne is hivatkozzunk rá aktuálpolitikai áthallásokkal. Aztán meg, elképzelem, ahogy a maskarás busóktól világgá fut a török sereg (pedig láttak azok ijesztőbbet is, de tegyük fel), és másnap reggel, napvilágnál nem jönnek vissza megnézni, mi történt... mi volt az az éjszakai szellemjárás. Érte én, hogy legendakincs, csak akkor ne használjuk mindenféle valós cél érdekében, mert ennyi erővel nyugodtan megkérhetnénk Fehérlófiát és Fanyűvőt, Kőmorzsolót is, hogy állítsák meg Brüsszelt, legfeljebb nem jönnének el.

Apropó. Tavaly ilyenkor a Magyar Idők javasolta teljes komolysággal, hogy a határvadászokat szereljék fel busó jelmezzel, mert tudható, hogy attól félnek a muzulmánok. Hát, ez a nagyívű terv is elveszett, mint annyi még, ebből sem lett semmi, bizonyára a külső és belső osztályellenség hiúsította meg, vagy Soros György személyesen, de lám, Kövér nem adja fel, ő most is be akarja vetni „napjaink busóit”, hogy űzzenek el minden rosszat, ami Magyarország, Európa és a nagyvilág jóakaratú embereit fenyegeti. De főleg az embereket egymással szembefordító sötétséget, amely a férfiakat és nőket, az időseket és fiatalokat nem egymás társaivá, hanem egymás ellenségeivé akarja tenni és amely világot az egyéni önzésre, gyűlöletre és az embertelenségre akarja építeni.

És itt jutunk el Kövér humanizmusához, mely meglehet, hogy vasba öltözött, de páncélnadrágja érző szívet takar. Hát kérem, az egy dolog, hogy az általam ismert világban nem harcolnak egymással sem a férfiak és a nők, sem az idősek és a fiatalok, vannak nézeteltéréseik ugyan, de harcról szó sincs, azonban ez a kollektivista eszmefuttatás, ami az individualizmust, a kapitalista társadalom egyik fő hajtóerejét mintegy azonosítja az önzéssel, a gyűlölettel és az embertelenséggel, ez már magában hordozza egy sokoldalúan fejlett szocialista társadalom gondolatát is.

Mert kérem, le az egyénnel, le a szakmai, emberi, társadalmi és anyagi sikerrel, minden a nemzeté, minden a közösségé. Én például írhatnék holnap egy jó jegyzetet, de mivel nemzet- és pályatársam más lapnál csak sokkal gyengébbet tud, lemondok a minőségről és fogcsikorgatva, de gyengét írok, elvégre az olvasó igénye nem számít, a közösség az első. Nem lehetek önző és sikeres. Ugyanígy ha vállalkozó vagyok, lemondok a jövedelmező üzletről, tisztes iparról, mert a másik jó magyar vállalkozónak ez nem sikerül, és inkább tengődöm, végzek fusermunkát: nem lehet a vállalkozó sem önző.

Valamint, ha egy magyarnak is influenzája van, ne tartsa meg magának: jusson mindegyiknek a kövéri eszme szellemében!

Bizony, ez a Kövér egy nagy, egalitárius humanista, ez mindenkinek egyenlően akar osztani, mindenből, ebben egy Petőfi veszett el – bár mondjuk Petőfi is csak addig volt szó szerinti értelemben vett egalitárius, míg a szerkesztőjével össze nem vesztek a Pesti Divatlapnál vagy az Életképeknél a honoráriumon.

No, hát nem is a busójárással van a baj, az kedves népszokás.

Azzal van, hogy Kövérnek még egy népi karneválról is csupa marhaság jutott az eszébe.

De mégis azt mondom, nem volt hiba meghívni a busójárásra.

Ő volt ott ugyanis az egyetlen busó, akinek nem volt szüksége álarcra: anélkül is elmenekült előle mindenki.

Csak ne kerepelt volna.

Szele Tamás

Hát elbukott a kísérlet, kudarcot vallott, pedig érdekes lett volna: mégsem indul el a Politis című lap, ami az előfizetők és nem a hirdetők, befektetők pénzéből próbált volna független sajtót csinálni Hunniában. Hogy a crowdfunding pénzgyűjtés mennyire volt szerencsés ötlet mifelénk, arról lehetne vitatkozni és a szakma teszi is: de sokkal súlyosabb kérdések is felmerülnek.

Ezeknek egy részét Tóta W. András teszi fel a HVG-ben (http://hvg.hu/velemeny/201806_nem_kell_egy_ujsag), más részüket meg én itt: mert fel kell őket tenni. De hát lássuk, miről is volt szó? A Politist Dudás Gergely, az Index volt főszerkesztője indította volna, hírszemét- és reklámmentes lapként, szakértő munkatársakkal (mintegy 30 fős szerkesztőségben gondolkodott), és ehhez szüksége lett volna 30 000 előfizetőre, akik megtámogatják fejenként tízezer forintokkal évente. Napi harminc forintba került volna tehát nekik a lap, ami bagatell összeg, de harmincezer helyett háromezren sem jöttek össze, így hát sem a lap nem indult el, sem az összegyűlt pénz nem gazdagít senki: azt a crowdfunding szabályai szerint vissza kellett fizetni.

Hát akkor gondolkodjunk el. És ne csak azon, hogy nincs harmincezer ember az országban, akinek naponta olyan keveset is érne egy független lap, hogy annyit még a koldusnak is szégyen adni: azon is, hogy ez az üzleti modell miért nem működött? Elsősorban azért, mert a magyar olvasónak fogalma sincs, miből él a független sajtó, csak azt tudja, hogy bizonyára ő tartja el.

Nem, nem ő – többnyire a pályázatok, kis részben a hirdetések és néha szponzorok.

A mostani áldatlan helyzetnek persze több oka is van. Az első, hogy negyven évig csakis kormánymédia működött Magyarországon, és egyszerűen rögzült a kollektív alsótudatban, miszerint a sajtó a mindenkori kormány fizetett zsoldosa, valamint hatalmas pénzeket kaszálnak az újságírók. Hát a hatalmas pénzek már a rendszerváltás után eltűntek, az állami dotációkkal együtt, és erősen közepes bérszint maradt utánuk, a magánvállalkozásban működő lapoknál.

Igen: tessék elképzelni, hogy Magyarországon a közmédiát kivéve minden sajtó magánvállalkozás, legfeljebb a legnagyobb része Habonyok és Simicskák kezében van: de még a legkormánypártibb orgánum sem állami tulajdonú.

A kilencvenes években – a fene gondolta volna, hogy az lesz az aranykor! - tökéletesen működött a nyugati rendszer: a hirdetők fizették a reklámokat, az olvasók megvették a lapokat pénzért, a fizetések nagyjából időben megérkeztek. Dőzsölés nem volt, de polgári szinten megéltünk. A gondok 1998-ban kezdődtek, részint az első Fidesz-kormánnyal, amely vaskézzel rondított bele a sajtópiac kialakult viszonyaiba a csődbe ment Postabank sajtóportfóliójának irányított felszámolásával (a ráfizetéses Magyar Nemzet helyett például a nyereséges Kurírt szüntette meg), részint pedig a kereskedelmi tévézés és az olcsó bulvárlapok megjelenésével, melyek tényleg hírszemétből álltak – pedig a bulvár nem ezt kéne jelentse, de ők szándékosan tették nagyon alacsonyra a lécet, emlékszem olyan szerkesztőségre, ahol egy írás maximum húsz sor lehetett, hogy az olvasó ne felejtse el az elejét, mire a végére ér... megint más kérdés, hogy akkor még nem volt ennyire buta az olvasó, de szívós munkával sokan leküzdötték magukat erre az elvártnak tűnő szintre.

A harmadik faktor az internet megjelenése volt. Ez egyszerre tette feleslegessé a nyomdai- és papírköltségeket, ért el mindenkit fénysebességgel, és világosnak tűnt, hogy ez a szakma jövője. Az lehet, de kicsit sem felhőtlen... a 2010-es kormány- és nyugodtan mondhatjuk, rendszerváltáskor nagyon sok internetes orgánumot indítottak el a szakmából kiszoruló kollégák, a korábbi, hirdetésekre alapuló üzleti modell szerint, csakhogy – a magyar kormánytól teljesen függetlenül – a Google hirdetések árai fejest ugrottak a betonba, fél évvel előbb még Mercedest vettek a hirdetési bevételből az emberek, fél év múlva már gyufát se nagyon. Nyilván ez a Google és a Facebook üzletpolitikájának is köszönhető, ők akarják uralni a hirdetési piacot, és vannak akkorák, hogy megtehetik, hogy nagyon olcsón adják, hogy letörjék az árakat – de más hirdetés nincs?

Nincs ám. Állami cég független lapban nem fog hirdetni, kormányközeli pláne nem, vagy ha mégis, annak oka van, független cég meg már alig kerülközik, de hirdetni az se nagyon mer. Ez úgy 2012-13 körül tudatosodott a szakmában, komoly csődközeli állapotok után. Akkor kezdődött a lejmolás, vagyis az, hogy a lap kéri az olvasók támogatását, rendszerint a sajtószabadság nevében. Ez sem egy igazán nyerő rendszer, ugyanis a sajtószabadság szó szerint minden olvasónak mást jelent, no és aki egyszer küldött akár csak öt forintot is, el fogja várni, hogy mindenbe beleszólhasson a pénzéért. Mondjuk a szerzőség is devalválódott: előfordul mostanság, hogy hárommondatos kommenteket önálló „cikknek” neveznek a hozzászólók, és írói munkásságuk részének tekintik, sajtószabadságnak pedig azt, hogy a szerkesztő nem törli a három mondatukat, akkor sem, ha sértő vagy pláne törvénysértő.

De, hogy a támogatáskérésekre visszatérjünk, ez keveseknek sikeres: nyugodtan mondhatjuk, hogy netes lapok szerverköltségeit sem fedezik az így befolyó összegek. (Viszont adókötelesek). Akkor hát hogyan legyen?

Az olvasó halálosan biztos abban, hogy neki jár ingyen és bérmentve napi hatvanféle sajtótermék, amit valaki majd eltart, akárki, bárki – csak neki ne kelljen harminc forintot sem adnia értük. A befektetők – ahol vannak – kétségbeesetten erőlködnek, hogy a mérleg legalább nullszaldós legyen, illetve, ahol oligarcha a befektető, ott ez nem gond, csak ott nincs függetlenség. Léteznek pártok által finanszírozott felületek is, rendszerint bűnrosszak, és az ott dolgozók ismereteim szerint vagy nem kapnak egy vasat sem, vagy megalázóan alacsony honoráriummal szúrják ki a szemüket, de ezzel most ne is foglalkozzunk, hiszen a független sajtóról volna szó.

Amíg még lehet, ugyanis ha senki sem hajlandó pénzt adni érte, akkor esztendőre már nem is lesz ilyen.

Független lett volna a Politis?

Tegyük fel, hogy az: látok hibákat a laptervben, például a harmincfős stáb nagyon sok, általában ennek a harmada sem készíti a netes orgánumokat, anyagi okokból. Meg úgy tűnik, a fejlesztésre sem terveztek túl sok anyagi hátteret – de hát úgysem indult el, csupa fikcióról beszélünk.

A konkrétum az, hogy nem a hibái miatt bukott el a kezdeményezés, hanem a közönség közönye miatt.

Márpedig ez nem azt jelenti, hogy ne lenne igény független sajtóra, hanem azt jelenti, hogy ingyenes ÉS független sajtóra volna.

Ja, kérem, szeretkezni is, szűznek is maradni nem könnyű dolog.

Csak akkor ne tessenek egyfelől szidni a még létező független médiákat, másfelől úgy általában szidni a sajtót.

Nem érdemli meg.

Tessék tudomásul venni, hogy a fogyasztók döntése alakítja így a sajtópiacot.

Vagy tessenek másképp alakítani.

Szele Tamás

Tulajdonképpen a hír nem nagyon fontos, nem is nagyon lényeges, csak kicsit ijesztő. Nem fog a világ sarkából kidőlni attól, hogy egy minnesotai tankerületben kivették a Huckleberry Finnt a kötelező olvasmányok közül – kivették, mert túl sokat szerepel benne az „n” betűs szó. Vagyis az, hogy „néger”. Hát... Jimet a legjobb indulattal sem lehet norvégnak nevezni.

Persze, hogy – általában véve – ez a szó lehet sértő. Csak el is kéne olvasni a kötetet, mielőtt tiltják. Hiszen – többek között – arról szól, hogy Huck, aki alapvetően egy előítéletes kis csibész, korának gyermeke, megtanulja szeretni és becsülni Jimet, aki nélkül bizony nem sokra menne, sőt, a végén még ki is szabadítja. Persze, Jim végig szabad, egyfelől, mert Polly néni felszabadította, másfelől, mert olyan, hogy rabszolgaság egészen egyszerűen nincs. A könyv egy hatalmas, szenvedélyes kirohanás a rabszolgaság intézménye ellen. Csak mivel Mark Twainnek élnie is kellett valamiből és mert jó humora volt, élvezhetően írta meg, hogy kapjon az olvasó is valamit.

Tény, hogy nem gyermekkönyvnek írták – de hát a Tamás bátya kunyhója sem igazán gyermekkönyv, és az is tele van az „n” betűs szóval. Alex Haleytől a „Gyökerek” sem egy mesedélután. Bizony, ezek a könyvek arról szólnak, hogy milyen aljas, igazságtalan dolog volt embereket összeszedni Afrikában, és átvinni Amerikába, hogy ott kényszermunkát végezzenek. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez egy önálló iparág volt, a fekete embereket vagy a saját törzsfőnökeik adták el az európai kereskedőknek, vagy arab rabszolgakufárok, de a britek legalább a fejükhöz kaptak és egyszer csak betiltották ezt a szörnyűséget – ami attól még pár évtizeden keresztül tovább zajlott, csak már nehezebb volt űzni, mert az angol flottaegységek kissé tüzet nyitottak a rabszolga-hajókra. De hát Haitin sikeresen fel is lázadtak az elhurcoltak, más kérdés, hogy államszervezés szempontjából nem voltak a legügyesebbek, de legalább szabadok voltak.

Csúnya, rossz emlékek ezek.

De ne is beszéljünk róluk?

Hallgassuk el a történteket?

Ha nem beszélünk róla, nem is volt?

Komoly zavarban volnék, ha a rabszolgaság intézményét elhallgatva kéne megmagyarázni, miért is tört ki az amerikai polgárháború. Nyilván nem csak annak az eltörléséért – lényegében véve az iparosodott Észak gazdasága került szembe az agrárius Dél ültetvényes gazdaságával, és a fő kereskedelmi utak is átrendeződtek észak-déli vonalról kelet-nyugatira, de hát a rabszolgák felszabadítása nélkül nem lett volna ott semmi. Magyarázhatná az ember Fort Sumtertől Appomattoxig a harci cselekményeket, csak épp az maradna ki belőle, hogy miért verekedtek az emberek.

Hát akkor vegyük ki az amerikai polgárháborút is a történelemkönyvekből?

Ha csak úgy nem...

És egyáltalán, ki is ez a Twain, eredeti nevén Samuel Langhorne Clemens? Tulajdonképpen egyszerű, kétkezi zseni volt, semmi különös. Délen született, Missouriban, és kiskamaszként elszökött otthonról, hogy kitanulja a gőzhajó-kormányos mesterséget – ki is tanulta, abban hiba nem volt, csak aztán kitört a polgárháború, a hajóközlekedés leállt, Twain pár hétig katonáskodott a déliek egyik milíciájában, aztán bölcsen úgy gondolta, hogy ez egészségtelen foglalkozás, mert közben lőhetnek is az emberre, tehát finoman fogalmazva eltűnt a katonaságból, mint ostrom után az aranyóra. Elment inkább Nevadába aranyásónak. Persze nem talált még rezet sem, így visszament riporternek a Virginia City Territorial Enterprise című világlaphoz. A sikert csak a polgárháború után érte el „A calaverasi csodabéka” című írásával – de onnantól kezdve arannyal volt kikövezve az útja. Sztár volt, ha íróember lehet sztár, állandóan utazott, állandóan társaságban volt, ami pénzt keresett, azt el is pazarolta, rendszerint értelmetlen találmányokra, aztán nagyon szomorúan, keserűen öregedett meg: elveszítette feleségét, gyermekeit. Ahogy ő mondta, a Halley-üstökössel jött és azzal is ment el. Hemingway azt mondta róla: „Az egész amerikai irodalom Mark Twain egyetlen könyvéből ered, a Huckleberry Finnből… Előtte semmi sem volt. Azóta sem írtak ilyen jót.”

Déli volt?

Nagyon déli. És imádta is a Délt, szíve teljes melegéből. De ugyanakkor utálta is a hibáit és soha nem szűnt meg ostorozni azokat. Nélküle nem sokat értenénk a XIX. század amerikai történelméből.

Nem kéne kivenni a tantervből. Olyan ez, mintha mi letagadnánk Mohácsot vagy Világost. Attól, hogy nem beszélünk valamiről, még megtörtént.

Kéne ahhoz egy kis bátorság, egy kis erő, hogy tagadás vagy elhallgatás helyett szembenézzünk a múlt hibáival - pont azért, hogy meg ne ismételjük azokat.

Nem kéne homokba dugni a fejünket, elbújni a mutatóujjunk mögé.

Mondhatnánk, hogy ez legyen egy minnesotai tankerület saját baja, messze van, és ha buták akarnak maradni, az az ő dolguk – de nekünk is van ezer ilyen gondunk-bajunk, amikről elegánsan hallgatunk, mint családatya a kuplerájról ötórai tea alkalmából. Nem arról van szó, hogy minden percben bocsánatot kérjünk a múlt bűneiért, távolról sem: de soha ne feledjük őket.

Különben történt már ennél nagyobb szamárság is: a múlt század húszas éveiben Jüan Si-kaj kínai generalisszimusz, elnök és később egy kis ideig császár az Alice Csodaországbant tiltotta be, mert úrilány nem beszél állatokkal. (Hogy aztán ez hogy fér össze mondjuk a Majomkirály történetével, az tényleg kérdéses).

Attól hogy Huck Finn nem lesz kötelező olvasmány, a történelem nem változik meg, Minnesota nem lesz szebb vagy kellemesebb hely, ahogy Magyarország sem lenne, ha nálunk például Szerb Antalt vennék ki a tantervből.

A gondokat ismerni kéne, nem eltakarni.

No, hát ilyen világ járja Minnesotában.

Valóságos királyi nonpluszultra.

Nálunk se sokkal jobb.

Szele Tamás

Kérem, hogy összegezzem: van még remény, van még összefogás. Csak élje túl az ember. Az úgy történt, tekintetes bíróság, hogy épp siettem valahova, lehajoltam megkötni a cipőfűzőmet, reccsent valami a gerincemben, és úgy maradtam, mint rossz úrilány megyebál után. Még kiegyenesedni sikerült, de lehajolni már egy ideig nem.

Egyenes voltam, mint egy brit ezredes a krími háborúban vagy a panipati csatában. Még elintéztem, amit kellett, bár szóltak nekem, hogy ez nem a Hülye Járások Minisztériuma, én is szóltam, hogy valóban nem az, hanem a saját, különbejáratú, cifra pitykés, sallangos, beépített lumbágóm, aztán elmerültem Kepler Johannes mesterségében, ugyanis csillagokat láttam.

Majd felhőbe hanyatlottam, mint a drégeli rom.

Másnap reggelre képtelenség volt megmozdulni is. Sajnos a gyomrom ezt nehezen vette tudomásul, így különös módon jutottam ki a mosdóba, mondhatni négykézláb, a vad Kurdisztánon át, meg kell mondanom, ez nagyobb vállalkozás volt, mint áttelelni a sarkvidéken. Mindig tiszteltem Ernest Shackletont, aki arról is nevezetes, hogy semmi fontosat nem fedezett fel, viszont mikor befagytak a jégtáblák közé, elment és egyedül megmentette a teljes legénységét – de az bliktri volt ahhoz képest, amit én alakítottam a mosdóban.

Közzétettem sajnálatos állapotomat a Facebookon is, gondolván, hátha tud valaki valamiféle gyógyszert.

Hiba volt.

Mint kiderült, a lumbágó a leggyógyítottabb betegség a világon, ugyanis nem egy vagy két ember ismerte a csalhatatlan gyógyszerét, hanem kivétel nélkül mindenki!

Túlzás nélkül, több, mint háromszáz jótanácsot kaptam, ha én azt mind megfogadtam volna, most vagy nem lennék életben, vagy gomcsen (remete) lennék Tasilhunpotól északnyugatra, egy jól svejfolt barlangban. Esetleg két üveglap között ülne, ami maradt belőlem.

Mondták, hogy vegyem le az ajtót. Mondtam, hogy vegye le az Oroszlánszagú Richárd király, akinek nem fáj a dereka. De vegyem le mégis. Levettem. Tegyem az ágyba. De akkor nem férek be én. Azért csak tegyem be. Betettem. Feküdjek rá. Ráfeküdtem.

Na, na, javul?Dehogy javul, meg sem merek mozdulni.

Miért?

Egyrészt töri a fenekemet a kilincs, másrészt ez egy üvegajtó.

Akkor vegyek be Cumicecilint, pálinkával, oltsak szenet éjfélkor a keresztúton és mormoljam magamban, miszerint „kuruzsu, pimpó, bakmacska”. Esetleg kerítsek valahonnét lizergénsavas dietilamidot, ami valóban majdnem minden problémát megold, csak kissé törvénybe ütközik a használata, és nincs nálam a kis, hordozható vegyi kombinátom.

Másik jó tanács volt, hogy ha nem bírom tovább, kövessek el szeppukut, japán rituális öngyilkosságot, a telefonom kamerája előtt. Ez már megfontolandóbbnak tűnt, de letettem róla, ugyanis a szeppukuhoz le kell ülni. Még a Csuri kandúr hajlandó lenne levágni a fejemet a végén, ahogy ismerem, de arról, hogy én leüljek szó sem lehet, állok, mint a Sion hegye vagy fekszem, eldőlve, mint a keleti kérdés.

Esetleg csináljak Prima Materiát, vagy Vörös Oroszlánt. Persze, mindjárt felhívom a Christian Rosenkreutzot, a Nicholas Flamelt azért nem, mert az elutazott háromszáz éve a Maldív-szigetekre, és ott nincs telefon.

Aztán jött a többi csodaszer. Legjobb az útilapu. Szerintem is, de egy főpályaudvarral szemben kevés terem. Főzzek khat-teát. Az meg leginkább csak Jemenben található. Kerítsek lándzsás útifüvet, meszkál-kaktuszt, törökörrot, bak epéjét, főzessem meg három vészbanyával. Lócsont, sárkány pikkelye, éji konkoly gyökere, árki szajha zsinegelte újszülött kisujja körme, tigris bele kell még bele és szörnyű lesz az ereje!

Hm, kissé bonyolult, de ettől jól leszek?

Nem, ettől Skócia királya leszek.

Ott egye meg a fene Skóciát az Orkney-szigetekkel együtt, ha marad a lumbágóm.

Mongol láma ismerős szólt, hogy egyek sárkányerőgyökér-levest, fafüle-gombával. Persze, ott terem az egyes vágány mellett, mindjárt kiszaladok érte.

Különben ezek az ázsiai csodaszerek nem is akkora szamárságok. Tapasztalt barátom felhívott, hogy nem kell-e bevásárolni, van-e mindenem. Történetesen volt, de megkérdezte azt is, van a házban tigris-tapasz?

Nincs. Macskatapasz van, azt is ki kéne takarítani az alomból, de nincs az az Isten, hogy én most lehajoljak. Olyan meg főleg nincs, hogy amit találok, a derekamra tapasszam.

Kiderült, hogy a tigris-tapasz egy létező valami, olyan, mint a jegesmedve-olaj (ebben a pillanatban jutott eszembe a babaolaj, elvégre ha a tigris-tapasz tigrisből van, a jegesmedve-olaj jegesmedvéből, akkor, ugye...), de nem. Ez egy egyszerű csodaszer, olyan, mint a lóbalzsam.

Muszáj a gyógyulás kedvéért idehozni a teljes állatkertet? Nem, elég a tigrist. Hát lássuk, olcsó is, kínai is.

Mint kiderült, azért hívják tigris-tapasznak mert olyan büdös, hogy a legbengálibb tigrisek is világgá szaladnak tőle. A macskák két napja kerülnek és időnként rázzák a mancsukat. De csak, mikor rám néznek és öt méteren belül vannak. Elolvastam az összetételét, van abban minden, de főleg mentol és kínai gyógynövények.

Viszont hat. Két nap alatt kihúzta a fájdalmat. Lehet, hogy olyan szaga van, mint egy texasi republikánus elnökjelölő gyűlésnek, amit egy sanghaji nyilvánosházban tartanak, lehet, hogy magányos tőle egy darabig az ember, mert senki sem mer közelíteni hozzá – de hat, és ez a fontos.

Sztepptáncra még nem vállalkoznék, de múlik szépen.

Pár nap alatt.

Kérem, ez lenne a megoldás más kérdésekben is.

Teszem azt, terjesszük el, hogy Magyarországnak lumbágója van, és abban a pillanatban félreteszik az emberek a marakodást, mindenki segíteni akar majd.

Aztán teszünk rá tigris-tapaszt, és az kihúzza a fájdalmat.

Meg a betegséget is.

Tudnak ezek a kínaiak...

Szele Tamás