Elesett, kérem, elesett Érpatak, ahogy Orosz Mihály Zoltán mondta volt „ledöntötték a világítótornyot”, ami magyarul annyit tesz, hogy ő már nem polgármester, helyette a falu népe Nagy Imre Attilánét választotta, mégpedig 72-28 százalékos arányban. De persze, nem csak ennyi történt, egy korszak ért véget, egy jelenség alól rántotta ki a szőnyeget a szavazás.

Hát, most már nem tényező a Sajtóperek Királya, Érpatak Döbrögije, a Pride Karneválhercege, az Ezerarcú Lovag, a Maskarafejedelem – és kérdéses, mi lesz belőle, ugyanis míg más gazemberek gondoskodtak az anyagi biztonságukról, míg jól futott a szekér, ő egész egzisztenciáját arra alapozta, hogy élete végéig fogja vezetni ezt a jobb sorsra érdemes falut. Ámde sic transit gloria mundi, fordult a kocka, most megélhetés után kell néznie – ha más nem akad, reméljük, jut neki közmunka az utódjától, csak annyit kérnék, hogy az érpataki modell szerint kelljen végeznie, puszta kézzel töri majd a követ, ahogy azok, akiket korábban ő kényszerített erre.

És ha vét valamit a szigorú szabályok ellen, neki is elzárás jár majd a legkisebb kihágásért is. Mert, kérem, az érpataki modell mindenkire érvényes kell legyen, arra leginkább, aki kitalálta. (http://huppa.hu/az-erpataki-luddita/)

Most, mikor megpróbálja az ember összerakni a volt polgármester pályafutását, most jön rá, milyen nagy fába vágta a fejszéjét: ez az ember az elmúlt hat-nyolc évben szinte minden kilométerkőnél ott volt.

És őrjöngött. Mert bizony, a hidegvér, a higgadt, nyugodt érvelés sosem volt sajátja. Mondjuk a gondolkodás művészetét sem vitte túlzásba, akármennyire is kinevezte magát doktornak sőt, alapított lovagrendet is, csiszolt elmének a legjobb indulattal sem hívhatnánk. Én magam talán hat évvel ezelőtt írtam róla először, és azóta nem lehetett szabadulni tőle, mint témától: hiperaktív volt, mindenhol exponálta magát, minden héten gondoskodott arról, hogy foglalkozzon vele a sajtó. Bár utóbbi időben megcsendesedett, majd kitérünk arra is, miért.

Sőt, ha nem a sajtó foglalkozott ővele, ő foglalkozott mivelünk, éspediglen olyan formában, hogy mindenkit beperelt. De szó szerint mindenkit: természetesen engem is, azonban mikor a tárgyalásomra vártam, megnéztem a teremben aznapra kiírt eljárásokat. Egész nap csak az ő ügyeit tárgyalták ott és akkor, előttem a Válasz volt soron, utánam a HVG. Hej, híres per volt az, nagy per: ugyanis azzal vádolt, hogy antiszemitának neveztem, pedig hát ő csak izraeli zászlónak tűnő tárgyat égetett, meg felakasztott két szalmabábot, rajtuk Benjamin Netanjahu és Simon Peresz fényképével.

Ez tán csak nem antiszemitizmus?

Hát, a bíróság másképp látta volt, engem a második tárgyaláson felmentettek, sajnos ellenkeresetre nem volt lehetőség, pedig szívesen kipereltem volna belőle legalább egy jó ebédre valót a Rosensteinnél, de már az is eredmény volt, hogy kiderült: Döbrögi uram nem legyőzhetetlen. A perköltséget mindenképp bukta, kis lépés volt nekem, de hatalmas ugrás a magyar sajtónak. Igazság szerint, ha nagyon akarnám perelni, bármelyik pillanatban megtehetném, ugyanis egy részben általa finanszírozott kis blogocskán olyan becsületsértéseket írtak rólam, amik már vastagon büntetendőek, de a sas nem kapkod legyek után, mindig utáltam a pereskedést amúgy is, és hát – most neki egyébként is sok dolga lesz a bíróságon.

Hej, milyen büszkén lengett a darutoll még a 2014-es Pride-on, mikor mindenáron fel akartál jutni a kamionra! Bár ugyan én amondó lennék, hagyni kellett volna, hogy feljuss, hadd lássuk, akkor mit csinálsz. Nem láttuk meg, de kókadt is az a toll később, viharfelhők kezdtek tornyosulni Érpatak egén, inkasszó került a község számlájára, kiürült, elvitte a pénzt a sok per, kosztüm, cicoma, még a közmunkások bére is kámforrá változott – ettől csendesült el valamennyire a mi kis érpataki pojácánk.

De nem volt ez valódi csendesség, csak a közéleti szerepléseit mérsékelte valamennyire. Az Érpataki Modellt – főművét, ami valóságos iskolapéldája a kirekesztő, nyegle, uraskodó gőgnek és mondjuk ki nyíltan, a fasisztoid elveknek – nem szűnt meg terjeszteni. Volt is falu, ahol átvették, ugyanolyan pokol lett belőle, mint Érpatakon. Ahol példának okáért a tűzesetek száma négyszeresére nőtt, dacára az állítólag javuló közbiztonságnak. Hát igen, a gyújtogatás elég hathatós fegyelmezési eszköz.

És mit szólt ehhez a magyar állam? Mit szólt ahhoz, hogy a polgárait kényszermunkán dolgoztatják, indokolatlanul bezárják, a költségvetés pénzét sikkasztják?

Mit szólt volna?

Hagyta.

Azzal együtt, hogy Orosz Mihály Zoltán a centrifugális erő hatására egyre távolabb került először a Fidesz-KDNP-től, aztán a Jobbiktól is, a vége felé már csak a Betyársereg volt neki a barátja, igaz, az Új Erő nevű szésőjobboldali gittegylet alapításából azért már ők is kihagyták, de sebaj, emberünk megalapította a Rend és Igazságosság Pártját, „Rendet kell tenni, mert rendnek kell lenni!” jelszóval. Tagságról nem nagyon van szó, de az minek is?

És hát látszott a mi Döbröginken a kifulladás. A mostani választási kampányra már csak egy vérlázító videóra telt tőle, amin kiskutyákat kínoz, fel is jelentették miatta az állatvédők minden lehetséges fórumon, érdemei szerint – aztán jött a bukás, a vég.

Érdekes módon Orosz Mihály Zoltán legnagyobb bűne valószínűleg büntetlen marad – ez az Érpataki Modell kidolgozása és bevezetése. Ez a program ugyanis nyíltan fasisztoid, embertelen és aljas. Mindezeken túl gyakorlatilag emberkísérlet volt, amit elég sokféle törvény tilt. Ez ügyben kéne valahogyan feljelentést tenni, talán emberiesség elleni vétek miatt.

Ellenben a sikkasztásokat, az állatkínzásokat, a doktori cím jogosulatlan használatát, a sajtópereket fogja tárgyalni a független magyar bíróság vagy inkább bíróságok, szóval emberünknek mozgalmas egy-két éve lesz, és még örülhet, hogy ha a végén nem halmazatit kap. Egyáltalában véve, annyi eljárás folyik ellene és olyan súlyúak, hogy ebből hosszú üdülés néz ki, államköltségen. Nem fog sokáig tartani, csak míg rá nem rozsdásodik a fa lakat.

De a hatalmát elvesztette. Többé nem polgármester. A teljes eltűnésétől nem tartok, fog ő még szerepelni a közéletben, ha nem is mint Érpatak első embere, Karnevál Hercege, de mint pártelnök.

Vagy, mint vádlott.

Álljon itt búcsúzóul egy érdekes felvétel, melyet Móricz Csaba kolléga úr készített még 2014-ben, méghozzá – akaratán kívül.

A dolog úgy esett, hogy akkori munkatársam (akit később autóval is üldözött Orosz Mihály Zoltán és a Betyársereg) elment Érpatakra lefotózni egy nyilvános rendezvényt. Ez, a dolgok természetéből fakadóan nem tilos, ámde a polgárok mestere megakadályozta – hanem a kamera bekapcsolva maradt, a hangot vette, csak a képet nem.

Orosz Mihály Zoltán 28 percet és 46 másodpercet ordított végig levegővétel nélkül.

Tessék végighallgatni, érdemes: erről az emberről beszéltünk. Ezt hívta a magyar jobboldal és szélsőjobboldal felelős politikusnak.

Én nem írom le, minek találom őt, mert azért még perelhetne, de tessék eldönteni a felvétel alapján: igen annak.

Eltalálták.

Hát: mondhatnánk, hogy egy közbohóccal kevesebb, de van egy olyan érzésem, hogy találkozunk még a nevével.

Jelenség volt ő, kortünet, szindróma, egy beteg és gonosz kor terméke.

És ez a korszak még nem ér véget.

Aki a szélsőjobbra szavaz, az ő tanítványait szabadítja az országra.

Hát, tessék meggondolni.

Szele Tamás