Ugye, sokan szokták mondani, hogy a nép hangja Isten hangja. Nézetem szerint még visszhangja sem: a nép hangját mindenki olyannak hallja, amilyennek akarja, aztán, mivel elmondja, hogy mit hallott, a nép gyakran elhiszi neki, hogy ezt mondta. Hogy aztán valójában mit beszél? Kapaszkodjanak meg: az teljesen véletlenszerű. De a legkevésbé sem magasztos dolgokat.

De lássuk, miről is beszélek. Tulajdonképpen bagatell az ügy, tulajdonképpen nem is nálunk történt, hanem a messzi Kínában, ahol, ugye, annyira másféle emberek laknak, hogy ott bármi elképzelhető, és nekünk aztán semmi közünk hozzá, nem is hasonlítunk. Persze, két kezünk, két lábunk van nekünk is, meg a fejünk a füleink közé szorult, pont, mint nekik, de ezzel aztán véget is ért a hasonlóság, kérem, ők ugyanis kínaiak, míg mi kicsit sem vagyunk azok.

Vagy de.

Vagy ki tudja.

Történt pedig – amint az Index írja -, hogy Kínában, a szecsuáni tartományban egy buszon földhöz vágott egy hétéves gyereket egy férfi, majd a fejére lépett és megrugdosta. A brutális támadásról videófelvételt is készített a busz biztonsági kamerája, ami a kínai média hírei nyomán a LiveLeakre is felkerült. (https://index.hu/kulfold/2018/04/29/foldhoz_vagott_es_megrugdosott_egy_hetevest_mert_idegesitette_buszozas_kozben/)

„A 21 éves támadót az dühítette fel, mint a felvételeken is látszik, hogy a gyerek unalmában nem bír magával, előbb csak ide-oda mozog, majd amikor a férfi rászól, odarúg felé, és el is találja a kezét. Az ekkor ugrik fel a helyéről, és kezdi brutálisan bántalmazni a gyereket. A csütörtökön történt esetről szóló beszámolók szerint az utasok pillanatokon belül a kisfiú segítségére siettek, a buszsofőr pedig félrehúzódott, és azonnal jelentette az esetet a rendőrségnek.

A hatóságok a 21 éves Guo Moutiant pénzbüntetésre és 15 napos elzárásra ítélték a gyerek bántalmazása miatt, a pénzbírság összegét nem hozták nyilvánosságra.

Az ügy megdöbbentő folytatása, hogy a hír megjelenése után a kínai közösségi médiában sokan az agresszív támadónak adtak igazat. Négyezernél többen lájkolták azt a kommentet, miszerint „ez a személy megtette azt, amit nem mertem megtenni”, és kétezer lájkot kapott az a vélemény is, miszerint ez bizonyíték arra, hogy ha nincs szülői fegyelem, akkor a nagyobb társadalmi közösség megtanítja a leckét.”

Hát, kérem, borzasztó, mondanánk, hogy lehet idáig állatiasodni? Sőt, ami még pocsékabb: hogy lehet nem ott és akkor, az események sodrában, hanem otthoni, békés körülmények között helyeselni ezt a brutális gyermekverést? Erre csak barbár ázsiaiak képesek. És ez a kollektív szellem, ahogy a „nagyobb társadalmi közösség” tanítja meg a leckét – tiszta kulturális forradalom. Fúj.

Biztos, hogy ez csak Kínában esett, eshet meg?

A minap esett meg, hogy az Európai Parlament egyik képviselője, Judith Sargentini jelentést írt az uniós értékek Magyarországon előforduló sérüléséről. Ezt a tanulmányt Magyarországon senki sem olvasta, ugyanis nem nyilvános, ezt csak azok olvasták, akiket illet. Ne tessék felháborodni: maguk mikor olvasták utoljára a Tápióság belvizeinek helyzetéről készült jelentést? Pedig van, kell legyen, csak az is szakmai használatra készül. Nos, ezt az olvasatlan jelentést szidta a magyar külügyminiszter, szintén olvasatlanul, majd, mintegy a semmiből, verbálisan lincselő tömeg támadt Judith Sargentini oldalára (azért nem teljesen a semmiből: ez valószínűleg a választási kampányra aktivált kormánypárti trollsereg volt).

Nevezték árulónak, prostituáltnak, hívták az Európai Uniót liberálfasisztának (bármit is jelentsen ez a szörnyszülött kifejezés), mondták, némi képzavarral, hogy Szíjjártó lába nyomáig nem ér fel, közölték, hogy Magyarország egésze nem liberális, hanem nemzeti konzervatív, és ha módjukban állt volna, meg is kövezik.

Cáfolnám a neten terjedő pletykákat: ezek az emberek nem pénzért ilyenek, nagyon kevesen kapnak valamiféle honoráriumot a mocskolódásért: ezek maguktól teszik, amit tesznek. Ezek hisznek benne.

Ha leszaladunk kenyérért, előttünk állnak a sorban, vagy mögöttünk, tüzet kérnek az utcán, együtt megyünk át a zebrán, egymás mellett isszuk a sarkon a kávét – csak hazamennek aztán, és ha kapnak egy célpontot kedvenceiktől, nekizúdulnak. Együtt, egy akarattal, egy lélekkel masíroznak, ha virtuálisan is, a nép hangjaként dübörög a kórus.

Pedig csak pár ezer tagú – de a felületes szemlélő elhiszi, hogy ez a nép hangja. Időnként a nép is elhiszi, hogy az övé a hang. Ahogy a kínaiak is csak hatezren helyeselték a kisgyerek rommá verését: ennyi ember Kínában egy zártkörű, családias házibuli.

De ahogy a kínaiaknak sem a kormányzat adta a célpontot, a magyar uszulóknak sem kell mindig kijelölni az ellenséget. Jó, ha kijelölik, akkor hatékonyabbak, de fegyvernyugvás idején szabadon kóborognak a Facebookon – egyelőre csak ott, még nem az utcákon – és áldozatot keresnek, prédát. Ők a felelősök azért, hogy a közösségi oldalon egyre vadabb indulatok dúlnak, és jobb érzésű emberek már egyre ritkábban néznek fel – lassan, de biztosan elfoglalják. Az még hagyján, ha a kormány vértrolljaival kell szembenézni: de egyre gyakoribb ez a magatartás az ellenzéki oldalon is.

Kevés szomorúbb látvány van, mint magukat ellenzékinek tartó emberek csoportja, amint bőgve véd egy-egy nyilvánvalóan provokatív szándékkal felröppentett álhírt, csak, mert „jó hallani”. Ahogy a kormányoldalnak megvannak a legendái, megvannak az ellenzéknek is, néha szó szerint azonosak, csak a célpont neve változik, és néhány szakkifejezés. Hiába jelzi írja az ember, hogy tévedés, maga az eset sem így volt, nem akkor, nem ott és nem az hangzott el – a tömeg ellenzéki oldalról is tömeg marad, árulással vádolja, találgatja, mennyiért vették meg. Amint az egy kollégámmal történt a minap, mikor módszertani kifogása lett volna egy rendezvény ügyében. A vita még most is tart, csak nincs kedvem figyelemmel kísérni, mert úgy tombol a sárdobálás, hogy legszívesebben az egészet szétrúgnám, kormánypárttal, ellenzékkel, mindenkivel együtt. De én is kaptam már meg a magamét, mikor szólni mertem, hogy egy idézet hamis - „hamis, de mondhatta volna!” - hangzott a verdikt, majd elmagyarázták éncsekélyértelműségemnek, miszerint ilyen esetekben szabad, sőt, kell hazudni.

Magyarázza egy olyan valaki, aki nem sajtóból él, nekem, aki abból élek.

A tények már mindkét oldalon lényegtelenné váltak, megérkeztünk a valóságon túli világba.

De akárhogy mondja tömegek hangja: gyermeket rommá verni a buszon aljasság, rajtunk segíteni próbáló szakembert alázni ostoba gonoszság, hazugságokat védeni pillanatnyi politikai érdekből szamárság.

Az igazság pont elég volna, csak az senkit sem érdekel.

Igen, egyenként mind azt hiszik az emberek, hogy jók és becsületesek – de hiszen megírta ezt már Karinthy is.

„Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:

– Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?

És akkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.

És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”

A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten...”

Kérem, akkor lesz itt emberhez méltó élet, ha tömegként is tudunk úgy viselkedni, mint egyénenként.

Egyelőre nem megy nekünk, a múltban sem ment.

1956. október 23-án hatalmas erejű népfelkelés söpörte el a hatalmat, a tömeg szabadságot, függetlenséget, emberi életet, jogokat követelt.

Nem jött össze.

1957. május elsején mintegy 400 ezer fővárosi lakos vett részt a Hősök terén rendezett nagygyűlésen, ahol Marosán György megnyitó szavai után Kádár János mondott beszédet.

A májusi ünneplők legalább háromnegyedükben azonosak voltak az októberi felkelőkkel.

A nép hangja Isten hangja?

Nem fognám Istenre... ő ugyanis sosem mond ellent sem önmagának, sem a tényeknek.

A nép hangja egyszerűen csak a nép hangja.

Szele Tamás