Valóságosak lesznek a kamarások, hajjaj, de nem titkosak, olyan csak Ferenc Józsefnek volt, ma már nyilvánosak, sőt: sajtónyilvánosak. Lassan szivárognak a hírek a tervezett Sajtókamaráról, de cserébe annál rosszabb dolgokat tudunk meg: az már világos, hogy az emlegetett szakmai érdekvédelem helyett a szakma kivégzésének lesz az eszköze.

Olvasgatunk, olvasgatunk? Most tessék, míg lehet, míg van mit. Őszre jönnek a nagy változások, a megígértek, a Nagy Elégtétel, januárra lehetek is munkanélküli. Ha ugyan nem elítélt, de erről később. A maradék, kicsiny, független magyar sajtó torkára most teszik rá a kést, és szemforgatva elvárják tőle, hogy ezt kérje is, köszönje is.

Na, arra várhatnak.

Dióhéjban a Sajtókamara tervéről volna szó, mely már januárban kiszivárgott (szakmai alaptétel: semmi sem szivárog ki, amit nem szivárogtatnak), és látszólag, nagyon látszólag csupa kellemes és hasznos dolgot tartalmaz. Valójában viszont a szabad magyar sajtó végét hozza majd el. Lesznek majd rövidlátók, akik ezt nem értik, lesznek majd árulók, akik értik, de megéri nekik támogatni, lesznek majd gyávák számosan, akik majd nem mernek szót emelni – és lesznek majd, vannak is, akik szembeszállnak a kísérlettel. De a rövidlátók, a gyávák, az árulók sem mennek majd sokra: az új tányérnyalók úgy rúgják majd ki őket, veteránokat is a szakmából, amint az ellenállókat, ha hagyjuk.

„Succedunt novi, veteres, migrate coloni”, jönnek már az újak, távozzatok, régiek, mondta hasonló esetben Vergilius. Ezt csak azért jegyzem meg, mert a sajtólicenc intézményét műveltséghez is kötnék: persze, azt, hogy mi a műveltség, majd ők mondanák meg.

Kik azok az ők?

A mostani Sajtókamara tervezete személy szerint Szöllősi György nevéhez köthető, aki most a Nemzeti Sport főszerkesztője, de korábbi szakmai sikerei közé sorolhatjuk, miszerint a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiának is volt kommunikációs igazgatója. Kiket kért fel a tervezet kidolgozására? A Magyar Sportújságírók Szövetségét, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségét, a Protestáns Újságírók Szövetségét, valamint – L. Simon Lászlót. Ő már tett is javaslatokat „belső szakmai fórumokon”, kár, hogy ezeket a fórumokat nem csak az olvasó, de a szakma gyakorlói sem ismerik.

A legtöbb magyar újságírót tömörítő MUOSZ-t, a Magyar Újságírók Országos Szövetségét meg sem kérdezték. A jelek arra mutatnak tehát, hogy a magyar újságíró a jövőben vagy a katolicizmusban, vagy a reformációban, vagy a sportban hisz, negyedik lehetőség nincs.

A januári helyzetet annak idején elemeztem volt, tessenek elolvasni, itt található (http://huppa.hu/szele-tamas-beke-sorainkra/), és kérném, hogy tényleg fussák át, mert fontos, hogy mi változott azóta a tervezetben.

Nem sokat tudunk erről a tervről, hivatalosan főleg nem, ilyenkor vigyázni kell, mert a „kiszivárgó” adatok sokszor bizonyulnak dezinformációnak – de az kétségtelennek tűnik, hogy a médiumokat és a munkavállalást egyaránt szabályozni fogja ez a „szakmai” szervezet.

Arról van szó ugyanis, hogy

Ez a kettő nagyon nem ugyanazt jelenti, de lássuk, mi is az országos terjesztésű médium? Gyakorlatilag minden sajtótermék annak tekinthető, aminek van online elérhetősége, megjelenése. Régebben természetesen a terjesztést lehetett szabályozni, de a print sajtó háttérbe szorulásával ez megoldhatatlanná vált. Nem lehet olyan szűrőt tenni egy online lapra, hogy az mondjuk csak Budapesten vagy csak Szekszárdon legyen elérhető.

Mi nem országos terjesztésű médium? Ilyen, a dolgok természetéből fakadóan, csak papíralapon elképzelhető. A megyei (városi, falusi) napilap, az önkormányzati lap és – ahol még van – az üzemi lap. Ezek munkatársai nem kötelesek belépni a Sajtókamarába vagy venni a kalapjukat, mindenki másnak fogja a torkát a szervezet.

A Szervezet ígér mindenféle szépet és jót, rögzített, sőt, emelt bérszintet, adózó jövedelmet, dilettánsok kiszorítását a pályáról, üdülési kedvezményt, ami csak szem-szájnak ingere – csak éppen az is bizonyos, hogy amíg a kormány hivatalnokai osztogatják a licenceket, ez bizony a független sajtó halálát fogja jelenteni. De úgy, hogy még a munkatársak is vesszenek éhen.

Itt két érv szokott felmerülni. Az első: „El lehet menni dolgozni” Kérem: mi dolgozunk, én például napi 16-18 órákat. Az újságírás bonyolult, komplex és nagyon nehéz munka, rendszerint reggel nyolckor kezdek írni, három lapnak is, délre fejezem be, ebédszünet és bevásárlás után pedig éjfélig készítem elő a másnapi, harmadnapi munkákat, témákat, dokumentációkat, forrásokat magyarul, angolul, de nem ritkán kínaiul, ha arra van szükség. Ez a szakma nem abból áll, hogy az ember „csak leül és írogat”, ugyanis ha nem tudja bizonyítani is, amit leír, rövid időn belül lesz is mit leülnie. Dolgozunk, keményen, rossz munkakörülmények között, és – ne higgyenek a legendáknak a hatalmas bérekről, elmúltak a nyolcvanas évek! - alulfizetve. Akinek nem tetszik, csinálja utánunk, ha kérhetném, jobban. Nem csak a krumplikapálás vagy acélöntés munka: tudom, volt részem mindkettőt végezni.

A második kifogás: „Még ki sem próbáltuk, honnan tudod, hogy rossz lesz?” Hát mondjuk a szex szadomazochista vállfaját sem próbáltam még ki, de valahogy előre tudom, hogy nem szeretném... az elmúlt nyolc év folyamán nem volt még kormányintézkedés, amire ne mondták volna ezt, egyet tessék mondani, ami jól sikerült.

Márpedig úgy néz ki, ezt a szervezetet még az őszön létre is hozzák, törvénybe is iktatják a hivatalos és kizárólagos mivoltát. Itt kezdődik a baj, itt kezdődik a dolog jogi része.

Az még hagyján, miszerint a mostani sajtótörvény kimondja:

„Magyarországon a médiaszolgáltatások szabadon nyújthatók, a sajtótermékek szabadon közzétehetők, az információk és a vélemények a tömegkommunikációs eszközök útján szabadon továbbíthatók, a nyilvános vételre szánt magyarországi és külföldi médiaszolgáltatások szabadon elérhetők.”

Ebbe még bele lehet írni, lehet belőle húzni, ez még változtatható, és ahogy ezt a parlamenti bandát ismerem, fog is változni – ahogy az MMA-t be lehetett emelni az alaptörvénybe, úgy be lehet akár a Sajtókamarát is.

Nagyobb baj, és változtathatatlan, miszerint a sajtótörvény úgynevezett sarkalatos, vagyis kétharmados törvény. Ami azt jelenti, hogy ha változtatnak rajta, a kamarai szabályozás megsértése már törvénysértés lesz, esetleg alaptörvény megsértése, és ez szankcionálható komoly szabadságvesztéssel is.

Jól tetszettek olvasni: börtönnel.

Tehát, ha nem vagyok kamarai tag, de mégis írok újságot, az törvénysértés, és engem becsukhatnak érte. Vagy kaphatok ezercsillió forint bírságot, amit nem tudok kifizetni, tehát le kell ülnöm, mondjuk napi ötszáz forintjával. A következő jégkorszakban már szabadulok is. Bagatell.

Rendben, tetszenek mondani, de rendnek kell lenni, legalább nem lesznek álhírlapok.

Nem, ha nem – gyanús számomra, hogy ezeket, a maguk vérlázító hazugságaival azért tűrik is, fű alatt még támogatják is, hogy a jövendő szabályozáshoz szolgáltassanak precedenst. Minden szenzációs seggfejség megosztásával a magyar sajtó sírjára tetszenek dobni egy-egy rögöt.

És egyébként lesznek álhírlapok, hogyne lennének: Magyar Idők, Origo, Pesti Srácok... ezek az orgánumok, amelyek manapság egyfelől hitelesnek és mértéktartónak nevezik magukat, másfelől különszámot kéne kiadjanak, annyi sajtóhelyreigazításra kötelezte őket a bíróság, most már zavartalanul, független cáfolatok nélkül folytathatják az agitációs- és propagandamunkát. Monopóliumot kapnak majd a magyar sajtó egészére.

Igen, kérem, ez a fényes közeljövő. Ez már nem ködös, távlati terv, ez kézzelfogható közelségben van.

Azt tetszik mondani, a szabad sajtó luxus? Lehet élni nélküle?

Lehet, de minek?

Ha minden hír közlésének a monopóliuma a kormány kezébe összpontosul, még a leginkább kormánykritikus magánemberek is fél év alatt vedlenek mamelukká, hiszen a valós hírek helyett arról szereznek majd tudomást csak, amit hazudnak nekik.

Fog tenni bárki bármit annak érdekében, hogy ne tiporják el a független magyar sajtót?

Dehogy fog. A jelenlegi hivatalos ellenzék sem barátjaként tekint a függetlennek megmaradt médiumokra, hiszen ezeknek még ők sem tudnak diktálni, a parlamenti ellenzék legfeljebb a saját pártsajtóját fogja védeni, ami sikerülhet is – a kormány azt meghagyhatja nekik, a látszat kedvéért, mint a Török Szultán Igoriban.

Annyira számíthatunk majd tőlük, hogy majd dühös pártaktivisták fogják szidni a megszűnő lapokat a „gyávaságukért”, mert hát ugye, független sajtómunkásokként szerintük az lenne a kötelességünk, hogy egyrészt kritikátlanul kiszolgáljuk őket, másrészt börtönbe is menjünk, értük és helyettük.

Lenin elvtárs: ez nem a Pravda.

Csak abban bízhatunk, és ez sovány remény, hogy a nemzetközi helyzet fordulatai kényelmetlenné vagy kivihetetlenné tesznek egy ilyen lépést, de erre öt-tíz százaléknál nagyobb esélyt nem adnék.

Olyan tündérmese nincs, amiben ezt nem szavazza meg a kétharmad – még ha pár képviselőben fel is ébredne a lelkiismeret, a Jobbik olyan vígan fog a kormány mellett voksolni, hogy még dalol is mellé!

Egyszóval: aki független, magyarországi sajtót akar olvasni, az még most tegye, míg lehet.

Már nem sokáig lehet.

Szele Tamás