Ma temetek. Nem embert, lapot temetek. Emberi közösségeket, munkatársakat, olvasókat vesztettünk el, még jó, hogy emberéletben kár nem esett. De fáj. Nagyon fáj, mikor az ember a családját veszíti el. És – hát igen – jó darabot a kenyeréből is. Ne féltsen senki, dolgozom én, éhen nem halok. De hadd ne legyek önző a gyász pillanatában.

Meghalt a Vasárnapi Hírek és lelke a Népszavában él tovább. Mondjuk én többek között láma is vagyok, de nincs akkora prádzsnaparamíta, hogy ezt a marhaságot elhiggyem.

Meghalt a Sport.Mindig, de talán tudjuk folytatni. Vagy nem tudjuk. Vagy a fene tudja. Mindenképpen, ez a fene tudja, ez nekem rokonszenvesebb, mint a másik állítás, miszerint de, lesz holnap, csak szervezési okokból vagy tegnap, vagy holnapután.

Nem az első lapok ezek, amiket temetek.

Az első, a Legnagyobb Fájdalom a Kurír volt. Hittel hittük, hogy Magyarország jogállam, hogy egy kormány nem semmisíthet meg egy politikai napilapot.

Rosszul hittük.

Megtették, és minket kisemmizve, rossz koldusként dobtak az utca kövére. Tíz évig voltam munkanélküli, végeztem olyan munkákat, hogy azokhoz képest a moslék is dobostorta.

Ja, közben más lett a kormány, viszont ugyanúgy szart a fejünkre, mint az, amelyik munkanélkülivé és koldussá tett.

Dolgoztam én mindent, még felvonót is javítottam. De nem erről beszélünk.

Arról beszélünk, hogy két lap most megszűnt.

És ez most nekem fáj, nemsokára mindenkinek fájni fog.

Az egyik lapot mocskos politikai-gazdasági érdek söpörte el, a másikat csak a gazdaság.

Aztán majd megszűnnek más lapok is, melyik politikai, melyik pedig gazdasági ok miatt.

De most ez a kettő szűnt meg.

És nagyon fáj.

Az jut eszembe, hogy minden angolszász seregben szolgáló katonának, ha a holtteste hazai temetőbe jut és minden rendőrnek vagy tűzoltónak is kijár az Amazing Grace és a sortűz.

Vietnamban például sok lőszer és skót duda fogyott.

De mi az az Amazing Grace?

Nem tudjuk pontosan. A történet azt mondja, hogy John Newton (1725–1807) írta, aki egy rabszolga-kereskedő hajó kapitánya volt. 1748. május 10-én, hazatérés közben egy nagy vihar kapcsán „hatalmas szabadulást” élt meg. Naplójában azt írta, hogy hajója az elsüllyedés határán volt, amikor így kiáltott: „Uram, könyörülj rajtunk!” Megtért, ennek ellenére folytatta a rabszolga-kereskedelmet. Ugyanakkor megkövetelte az általa szállított rabszolgákkal szembeni emberséges bánásmódot. Később hátat fordított emeberkereskedői mesterségének, pap lett, és csatlakozott William Wilberforce-hoz a rabszolgaság eltörléséért folytatott harcában.

Kár, hogy az Amazing Grace dallamát már kétszáz évvel korábban játszották skót dudán: ez a skót hagyomány ősi gyászdallama. Nem érdekel, kihez tért meg Newton, de szép szöveget írt arra a dallamra, amivel a régi skótok gyászolták elesett hőseiket és barátaikat.

Mégis, most, ebben az esetben szépen kérném: hagyjuk ki az Urat és szolgáit a játékból.

Most nem viccelünk.

Most halottaink vannak.

Hadd szóljon utoljára a két lapért az, ami minden halott hősnek kijár, hadd szóljanak kedves skót dudáim.

Ez szólt akkor is, mikor a skót szabadság elbukott először, ez, mikor elbukott másodszor, és hát... elbukott még párszor.

De el nem veszett soha.

A többi?

Néma csönd.

Hajtsuk meg fejünket.

Szele Tamás