Nyilvánvaló, hogy ma másról nem lehet írni, mint a tegnap elfogadott két, nyugodtan vérlázítónak nevezhető törvényről, az azok elleni tiltakozásról és annak visszhangjáról. Bár én a visszhangot még korainak találom, ugyanis arra utalnak az események, olyan a közhangulat is, hogy ez a tiltakozás még messze nem ért véget és egyhamar nem is fog. De miről van szó?

(Fotó: Mónus Márton/MTI/MTVA)

Hát kicsit sem arról, amit a kormánypropaganda emleget. Nem anarchista huligánok akadályozzák a szorgos magyar jómunkásembereket abban, hogy pénzt keressenek ki nem fizetett túlórák útján, nem is arról, hogy „genderaktivisták” (Istenem, milyen szép szó, mekkora honoráriumot kaphatott érte az Origo munkatársa, aki kitalálta) akarják nyomorba dönteni a népet oly módon, hogy megdöntik a kormányt, és hogy utána mit művelnek vele, arra jobb nem is gondolni.

Itt két aljas, tűrhetetlen, igazságtalan törvényről van szó. Olyan törvényekről, amik rabszolgasorba taszítják a munkavállalót és mindenkit kiszolgáltatnak a kormánybíróságok kényének-kedvének.

Vegyük az első törvényt. Miről szól a túlóratörvény? Arról, hogy lehetséges legyen az alkalmazottakat évi 400 óra erejéig túlórára kötelezni, és ennek ellentételezése akár készpénzben, akár pedig szabadnapban szenvedhessen akár három év késedelmet is.

Aki egy kicsit is tud számolni, rájön, hogy egy évben ötvenkét hét van, ha ebből leszámítjuk a két hét fizetett szabadságot, akkor pontosan heti egy munkanappal többre kötelezhető a munkavállaló, magyarul oda a szabad szombat, és ez még törvényes is mától. Kifizetni vagy kiadni szabadságban? Kétséges, három év alatt sok minden történhet, még az is, hogy a munkavállaló, akinek túl sokkal tartoznak átszervezés miatt elveszti a munkahelyét.

Már ez is vérlázító. De ne feledkezzünk meg a közigazgatási bírósági rendszer törvénybe iktatásáról sem. Ez annyit jelent, hogy a jövőben a „közigazgatási”, tehát adóügyekkel, építési ügyekkel, tüntetésekkel, sztrájkokkal, választási ügyekkel és közérdekű adatok kiadásával kapcsolatos kereseteket nem a rendes bíróság tárgyalja, hanem a közigazgatási, melynek esetében az illetékes miniszter dönti el a bírói testület összetételét, ő jelöli ki a személyüket.

Mármost az világos, hogy minden politikai ügy ezeknek a hatáskörébe kerül, de még mindig nem gondoltuk át azt a lehetőséget, hogy nem csak a polgár indíthat pert az állam ellen, hanem az állam is a polgár ellen. Ha mondjuk valaki politikai alapon kellemetlennek minősül, teszem azt tüntet, és felismerik a képen – ügyvédtől tudok olyan, most is folyó eljárásról, melynek az az alapja, hogy valakit felismertek egy videofelvételen, amint egy demonstráción pártoló jelleggel tapsolt – úgy az állam vagy annak valamely intézménye eljárást indít ellene, mely óhatatlanul is a közigazgatási bíróság elé kerül. És ott már nem független, hanem gondosan, politikai szempontok alapján kiválogatott bíró ítél fölötte.

Magyarországon megsemmisült ily módon a bírói függetlenség.

Jogos ez ellen a tiltakozás?

De még mennyire!

Tiltakoznak ellene?

De még mennyire!

Tiltakozik politikus, munkavállaló és diák, tiltakoznak békésen és kevésbé békésen, nappal és éjjel.

Hiba lenne azonban, öreg hiba csak az egyik vagy csak a másik törvény ellen tiltakozni, nem találom elfogadhatónak azt az érvet, ami pedig tegnap elhangzott pár helyen, hogy „a nép a túlórát érti, a bírói függetlenséget nem”. Csak ne becsüljük le a népet (különben: a nép egyszerűen mindenkit jelent, nem is értem az általánosítást) pont ugyanolyan bíróság elé áll, ha beidézik, mint az úr (aki meg nem tudom, mitől inkább úr, mint a munkás vagy a kisvállalkozó). A „nép” nagyon jól érti, mit jelent a közigazgatási bíróság: elfogult, befolyásolt, megvett vagy megzsarolt bírókat a politika zsoldjában. Ha tiltakozunk, tiltakozzunk mindkét aljas törvény ellen.

Az is öreg hiba lenne, ha a tiltakozást kizárólag a politikai pártok hatáskörének tartanánk, pláne hatalmas tévedés lenne egyikre vagy másikra bízni. A válság messze túlmutat a pártpolitika egymással rivalizáló világán, arról nem is szólva, hogy ma Magyarországon nem kevés olyan párt akad, amelyeknek az elvei vállalhatatlanok más pártok szimpatizánsai, sőt, akár még bármely becsületes ember számára is. A pártokra szükség van a tiltakozáshoz, a pártpolitikára kicsit sem. És azért akad párt, amelyiknek több kára van, mint haszna.

Túlmutat a válság a pártpolitikán, de túl a politikán is.

Ez ugyanis alkotmányos válság. Alkotmányos, éspedig azért, mert az elfogadott törvények alkotmányos jogok sérülésére adnak lehetőséget. Most tekintsük munkahipotézisként az alaptörvényt alkotmánynak (bár nem az) – még az is sérül.

Épp ezért ezek a törvények a magyar állam és demokrácia alapjait ássák alá.

Mire számíthatunk?

A kormánynak – és itt fog számítani a tiltakozások mértéke! - két lehetősége van. Illetve három, de a harmadikat, mindkét törvény teljes visszavonását semmiképpen sem fogja magától választani. Vagy tűzzel-vassal, minden áron kitart a döntések mellett, ebből aztán hosszú tiltakozáshullám lesz, ki tudja meddig és ki tudja, hány ember részvételével, de ha a netadós tüntetések példáját tekintjük, volt már olyan, hogy a tekintetes nadrágok remegni méltóztattak és meg is teltek.

Tehát, ha minden áron, akkor jön Gábor Áron.

Azonban választhatják mindkét törvény visszavonása helyett azt is – úgymond a „tiltakozások hatására” – hogy csak az egyiket léptetik életbe.

Ez valószínűleg a közigazgatási bíróságokról szóló lesz, ugyanis a rezsim szempontjából az sokkal fontosabb, mint egy munkaszervezési törvény. A túlóratörvény lehet jövedelmező és járhat a munkavállalók teljes kirablásával, de a politikai hatalmat mégis a közigazgatási garantálja. És egy idő után még mindig elő lehet venni a túlóra-ügyet is, a netadót és a vasárnapi boltzárat sem vették ők le végleg a napirendről, megvannak még azok is a sifonérban.

Épp ezért az egyik vagy másik törvény visszavonatása nem részsikert jelent majd, hanem teljes kudarcot: okos sakkhúzásokkal a kormány egy látszólagos kudarcból is teljes győzelmet kovácsolhat.

A tiltakozások koordinációja problémás lesz, már most is az. Épp azért, mert – hasonlóan a romániai korrupció-törvény ellen kirobbant tüntetés-sorozathoz – itt nem politikai elvek vagy eszmerendszerek mellett zajlik a kiállás, hanem konkrét, adott ügyről van szó, az ellen emelnek szót a résztvevők, nem lenne okos a velejéig rohadt, korrupt, kudarcos magyar pártpolitikai rendszerre bízni a szervezést, azonban a civilek nagy részének viszont kevés a tapasztalata ilyen rendezvények konfliktusmentes lebonyolításában.

Ebben a kérdésben még ötletem sincs, csak annyit tudok mondani: más országokban is sikerült pártpolitika nélkül megoldani, reméljük, nálunk is menni fog.

De feladni, abbahagyni nem kéne semmiképpen sem: itt ugyanis nem a demokráciánkról van szó, az már rég odavan, hanem annak a lehetőségéről, hogy egyszer majd, valamikor itt demokrácia lehessen

A rabszolgatörvény a röghöz kötött szolgaságot és a nyomort jelenti.

A közigazgatási bíróságoké a szabadság esélyének is az elvesztését.

Meglátjuk, mi fontos, mennyire fontos a magyar népnek.

Csak könyörögve kérem: ne legyen az egyik vagy a másik fontosabb.

Menjetek hát békével.

De tiltakozni menjetek.

És kerüljétek a provokátorokat.

Mondtam, hogy békével...

Szele Tamás