„Forr a világ bús tengere, ó, magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik, s a föld lakóit vérbe mártott tőre dühös viadalra készti” - mondaná Berzsenyi Dániel, és amilyen igaza lenne. Nem, nem a törvényekről beszélek, nem a tiltakozásokról, én tudom, hogy Magyarország körül forog a világ, de a nagypolitikában akkor is roppant fontos események zajlottak le.

(Kép: Handelsblatt)

Akkor vegyük csak sorjában, úgy sokkolóbb.

Tehát: 2018. december 16-án Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter bejelentette: Washington azon dolgozik, hogy kiadja a 2016-os törökországi puccskísérletért Ankara által felelőssé tett, jelenleg az Egyesült Államokban élő Fethullah Gülen muszlim hitszónokot – ezt állítólag Donald Trump amerikai elnök mondta volna Recep Tayyip Erdogan török államfőnek, a külügyminiszter szavai idézve: „Argentínában Trump azt mondta Erdogannak, hogy dolgoznak Gülen és mások kiadatásán”.

Ha ez igaz, nagyon nagy baj: mindenki tudja, hogy Gülen a törökországi puccsban kizárólag bűnbak volt, a gülenizmus ürügy, aminek alapján bárkit, bármikor, bármennyi időre le lehet tartóztatni, „szigorított életfogytiglanra” ítélni. Már novemberben szóba került ugyan a kiadatása, de akkor Trump még úgy nyilatkozott: szívesen javítana az Egyesült Államok és Törökország viszonyán, de nem ezen az áron.

Közben viszont volt egy Hasogdzsi-gyilkosság, Erdogan lassan csöpögteti a részleteket, ám úgy beszél, hogy kétségtelennek tűnik: perdöntő bizonyítékai vannak Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörökös bűnösségéről. Az ügyben indirekt módon Trump családja is érintett, ugyanis veje, Jared Kushner válságkezelési tanácsokat adott Mohamed bin Szalmánnak, megkerülve a diplomáciai protokollt, ráadásul ebben az ügyben.

Ez már sokat árt Amerikának, de mégis bolhacsípés ahhoz képest, hogy három nappal ezelőtt Trump elnök bejelentette, miszerint az Egyesült Államok kivonja Szíriában állomásozó csapatait. A Reuters szerint a csapatok kivonása 60-100 nap alatt végbe fog menni. Az indoklás:

„Szíriában legyőztük az Iszlám Államot.”

Másnapra ez változott, ugyanis miután Trump egyébként elkötelezett hívei, Lindsey Graham és Marco Rubio szenátorok „Obama-szintű hibának” nevezték a kivonulást, az elnök közölte: Irán, Oroszország, Szíria és még sokan mások nem örülnek az amerikaiak távozásának, „mert így egyedül kell harcolniuk az Iszlám Állam ellen”.

Akiket már egyszer az Egyesül Államok legyőzött.

Vagy nem győzött le.

Vagy december 18-án még le voltak győzve, de 19-ére úgy összeszedték magukat, hogy világpolitikai tényezőt jelentenek. Erős dzsinnek szolgálhatják őket, annyit mondok.

Ez a térségben a legérzékenyebben természetesen a kurdokat érinti. Az amerikai csapatok által támogatott-védett Szíriai Demokratikus Erők (SDF) vezetése „hátba szúrásnak” minősítette a kivonásról szóló döntést, és csütörtökön kurdok százai özönlöttek az amerikai bázisokhoz, hogy a katonák maradásáért tüntessenek. A kivonulást csak egy ember üdvözölte, ki tetszett találni, kicsoda: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin. De ő nagyon örült.

Apropó kurdok, tartsunk belőlük itt egy kis gyorstalpalót, mert sokaknak fogalmuk sincs, kik ők és miért vannak bajban. Nem azért, mert keresték maguknak.

Kurdisztán régi állam, a mi ezeréves történelmünkhöz képest szinte felfoghatatlanul régi. Csak az neki a baja, hogy nincs, sem közjogilag, sem politikailag nem létezik. Vagyis létezik, attól függ, hogy vesszük. Fizikailag pedig mindenképpen ott van, ahol mindig is volt. Hogy is van ez?

A kurdok Mezopotámia egyik legkorábbi népcsoportja. Több, mint 4000 éve élnek ezen a területen. Ugyanis akkortájt egy ősi nép, a gutik érkeztek a régióba. A kurdok a gutikból származtatják magukat. Valószínűleg a ,,guti” kifejezésből ered a ,,kurd” szó is. A gutik az indoeurópai nyelvcsaládhoz és a kurdokhoz hasonló nyelvet beszéltek. I. e 2160-ban törtek be Mezopotámia területére és tartották megszállva azt. Nevüket az Akkád Birodalom leigázásával vésték be a történelembe i.e. 2160-ban. Magukat „Kurdunak” is vallották, amely valószínűleg a kurd nép eredetére utal. Mezopotámia peremvidékén élő harcias népcsoport volt (a mai Irán területén). Országukat Kurduinnak vagy Guti Birodalomnak nevezték. Mellesleg, a történelemben először, meghonosították a katonai demokráciát országukban, melyet aztán Mitanninak neveztek.

Sem hely, sem idő nem jut négyezer év összes cselvetéseinek és politikai manővereinek ismertetésére, de a független Kurdisztán mai helyzetét – mely szerint hivatalosan nincs, csak mégis létezik – voltaképpen a sévresi békeszerződésnek köszönheti, melynek értelmében az első világháború végén a kurdoknak független államot kellett volna kapniuk. Törökország azonban kirobbantotta a török függetlenségi háborút. A békediktátumot a szultáni kormánytól függetlenül (még 1920. április 23-án) megalakult török nemzetgyűlés Musztafa Kemál (Atatürk) vezetésével elutasította. Törökország 1920–1923 között vívott háborúval vívta ki annak felülvizsgálatát, amit az 1923. augusztus 24-én kötött béke, a lausanne-i békeszerződés érvényesített. Így Kurdisztánt egyszerűen négy részre osztották, Törökország, Irak, Irán és Szíria között.

Már itt láthatjuk az abszurd kurd történelmi sorsot: ezek után nem kevesebb, mint öt önálló kurd államot kiáltottak ki, de ezeket mind elfoglalták az említett államok, pedig lett volna még szovjet Kurdisztán is. Csak hát az sem maradt fenn. A második világháború után annyiban változott a helyzet, hogy sokat romlott: Törökországban megjelent a merényleteiről híres PKK, Öcalan vezetésével, Irakban a kurd falvak és a városok 70 százalékát rombolták szét és pusztították el. Lakóikat a nagyvárosokba kényszerítették, hogy jobban tudják ellenőrizni őket. A kurd partizánok kezén lévő falvakat teljesen elpusztították, a lakosságot a dél-iraki sivatagba hurcolták, és több mint 180 000 embert lőttek le, majd tömegsírokba rejtették. A kurd népirtás napját minden év március 16-án tartják, amikor Halabdzsa városát 1988. március 16-án elgázosították a Baasz Párt emberei.

Érthető, ha az egymással is rivalizáló kurd erők komoly lehetőséget láttak abban, hogy amerikai támogatással részt vegyenek az Iszlám Állam elleni harcban, és a bevetések során legendás hősiességgel küzdöttek – nem utolsó sorban azért is, mert az Iszlám Állam őket különös előszeretettel gyilkolta. (Meg a jazidieket is). Látszott is egy politikai lehetőség a független kurd állam megalapítására.

Ez a lehetőség most veszett el végleg: Trump elnök elárulta leghívebb szövetségeseit.

Lehet fokozni?

Lehet.

Tegnap ugyanis szintén ő bejelentette: döntött hétezer amerikai katona kivonásáról Afganisztánból is. Ez nagyjából az országban szolgáló amerikai alakulatok fele. Nem csoda, hogy védelmi minisztere, Jim Mattis, akinek a határozatról tudomása kellett legyen, pár órával a bejelentés előtt lemondott. Kár érte, nem csak a republikánus, de a demokrata körökben is népszerű volt, azt szokták mondogatni róla, hogy „ő Trump vészféke”, ő akadályozza meg a teljesen őrült döntéseket.

Hát mostantól majd nem akadályozza.

Lemondólevelében van egy érdekes bekezdés:

„Tartom magam meggyőződésemhez, hogy a szövetségeseinknek meg kell adnunk a tiszteletet, a rossz szándékú szereplőkkel és stratégiai versenytársainkkal szemben pedig indokolt a tisztánlátás.”

Mire gondolt a költő?

Azt én nem tudhatom, de az én olvasatomban arra, hogy Trump elnök nem tiszteli szövetségeseit, mint utoljára a kurdok esetében láthattuk is (de korábban is volt erre alkalmunk), ellenben ellenfelei szándékairól vagy akár csak helyzetéről viszont segédfogalma sincs.

Mindeközben Putyin elnök rendes, év végi, Moszkvában tartott sajtótájékoztatóján csendesen megjegyezte:

„Nem szabad alábecsülni a nukleáris háború veszélyét.”

Azért részletezte is, mire gondol: arra, hogy a fegyverzet-ellenőrzés szerződési rendszerének széthullása fegyverkezési versenyhez vezet. Oroszország a szárazföldi állomásoztatású közepes és rövid hatótávolságú rakéták (INF) felszámolásáról és a hadászati nukleáris eszközök csökkentéséről szóló Start-3 szerződés amerikai felmondása esetén ugyanúgy a paritás fenntartására fog törekedni, ahogy azt tette azt követően is, hogy az Egyesült Államok kivonult a hadászati rakétavédelmi rendszerek kiépítését korlátozó (ABM) szerződésből. És óvott attól, hogy az Egyesült Államok kis kapacitású nukleáris eszközök rendszerbe állításával leszállítsa a nukleáris küszöböt, vagy hagyományos robbanótöltettel felszerelt ballisztikus rakétát bocsásson fel, mert az összetéveszthető egy nukleáris eszköz indításával, ami globális katasztrófához vezet.

Jó, lefordítom ezt is magyarra, diplomáciai magyarból.

Putyin kiállt a világ elé, és AK-47-esét tisztogatva megjegyezte:

„Milyen szép kis világbékéjük van maguknak, még ha gyengélkedik is. Nagy kár lenne, ha történne vele valami...”

Egyszóval, így állunk.

Trump döntéseket hoz, Erdogan örül, Putyin jelezgeti, hogy kezében a világbéke, tőle függ.

Egyszóval, nagyon fontosak a mi belföldi mozgalmaink is, de nem árt, ha néha kinézünk az ablakon, mert míg nálunk a szánkók csonkig égnek, ezek miatt az apróságok miatt a fejünkre robbanhat az Ég.

Különben boldog ünnepeket, kérem.

Ha lehet, békéseket is.

Világbékéseket.

Az alaphang már megvan hozzá.

Szele Tamás