A feladat adott, a feladat egyszerű. Egy gyakornok is elvégezhetné. Más lapoknál azért is végzik vagy gyakornokok, vagy külsősök. Ady Endre halálának századik évfordulója van ma, erről kell írni.

Ellenkezőleg. A feladat nem egyszerű, ugyanis könnyű volna előkapni három-négy-tíz idézetet a hatalmas publicisztikai életműből, és azt mondani rá: „mintha ma írta volna”, ez lenne a hálás megoldás is.

Ugyanis az olvasók – vigyázat, öt-tíz sornál többet ne idézzünk, átsiklanak fölötte – rácsodálkoznak, azt mondják: „jé, tényleg”, és megvolt az élmény. Lehet tovább menni. Én nem igazán így fogom megközelíteni a kérdést, ugyanis tartok tőle, hogy ha így tennék, mikor legközelebb Váradon járok, és a Majomsziget felől megyek a Silentbe, Ady Endre feláll bronz székéből, a kávéházi asztal mellől, és úgy fenékbe rúg, hogy régi scholám kapujáig repülök.

Azonban azt le kell szögezni: egyáltalán nem hibás tétel, hogy Ady aktuális. Nagyon is az, letagadhatatlanul az. Bolond – vagy gazember – aki cáfolja. De miért? Nem azért, mert akkora vátesz lett volna és előrelát száz évet az időben - előre látott ugyan, de nem emiatt érvényes majdnem minden sora most is. (Különben: nem hiszem, hogy tetszett neki, amit ő előre látott).

Hanem amiatt, hogy az ő Magyarországának fő problémái, amiket a leginkább kritizált, orvosolt volna pont a mai Magyarország legfőbb problémái is. Korrupció, tömeges elvándorlás, nacionalizmus, antiszemitizmus és minden kisebbség gyűlölete, a kultúra sárba tiprása, szellemi sötétség terjedése – na igen, csakhogy mielőtt azt mondanánk, ez a Magyar Ugar, itt semmi sem változik, gondoljunk bele, hogy ezek a bajaink csak részben tartoznak örökségünkhöz. Jó részben visszahozták őket a nyakunkra.

Hiszen az új magyar feudalizmusnak, (ami rendszeresen kifog a doktriner meghatározási kísérleteken, a legfrissebb kifejezés rá az „új autokrácia”, van olyan jó vagy rossz, mint az összes többi) szóval ennek a rendszernek, amihez van balszerencsénk, mégis a régebbi korok viszonyai felelnek meg, azok neki a legkényelmesebbek, régebbi viszonyokkal meg régebbi problémák járnak.

Hát ezért érvényes Ady manapság – és nem csak nálunk, hanem az egész világon. Hiszen az új jobboldaliság új középkort akar, amiben mi leszünk a jobbágyok. No, ide viszont mégis illik egy 1902. április 30-i írása, megjelent volt a Nagyváradi Naplóban:

„Ilyen az új nacionalizmus világszerte. A legförtelmesebb hazugság s a legveszedelmesebb nyavalya. Kiaknázza a tömegek vad butaságát, a félműveltek szenvedélyeit. A nacionalizmus voltaképpen internacionális szövetkezete a sötétségnek, butaságnak s a gonosz tekintélyek önzésének. (…) A magyar nacionalizmusnak mindenütt van rokonsága, mert nagyon sokszínű. (…) Talán közelebb áll még az orosz cézárizmus szelleméhez is, mint azokhoz, kik a humanizmust és a haladást szolgálják. Bizonyítnunk sem kell, hogy a magyar nacionalistákban nincs egy csöpp igaz és hívő hazafiasság.”

Vátesz?

Az, de inkább mondanám: maga a nacionalizmus volt mindig is ilyen, legfeljebb nem ömlött annyi forrásból, mint manapság, az információs korban. Maguk az uraink voltak mindig is sötétek, az ő szellemi homályuk terjedt ki száz éve is mindenfelé, most is.

Nem jóslat ez, hanem egybeesés.

Amiből nekünk, ebben a korban az a tanulság, hogy minket vissza akarnak rántani a múltba, száz, de akár ezer évekkel ezelőttre is.

Hát repülj, hajóm, rajtad a Holnap hőse, nem hagyjuk. Akkor sem, ha röhögnek a részeg evezősre ezek a vad, úri tatárok.

Aki ezt nem látja: isteni jóst lát Adyban a mai Magyarországon, vagy pokolfajzatot, démont, alvilági hatalmat. Sem a kultusz, sem az ellenkultusz nem válik azonban Ady dicsőségére: arra az válna, ha olvasnánk is, és nem csak azt a nyolc-tíz idézetet, amit önjelölt mémpróféták állandóan az orrunk elé tolnak a képernyőn. Olvasnánk rendesen.

Ha lehet, mindent, amit írt.

A mai Magyarország nem tud igazából mit kezdeni a valódi Ady Endrével – itt ez a fickó, arról írt, ami most a bajunk, de száz évvel ezelőtt írta. Az nem fontos, hogy száz évvel, ezerrel ezelőtt is ez volt a bajunk, és tán némi önvizsgálatra lenne szükség – hajrá, tűzzük zászlóra, vagy dobjuk ki a Jelenkor Gőzhajójából, csak magunkba nézni ne kelljen, hibát beismerni, változtatni azokon a mi jó, kényelmes, sallangos megszokásainkon!

Arany-emlékév volt (hála az Égnek, teszem hozzá, azért már kevésbé hála, hogy Németh Szilárd volt a fővédnöke, tán, mert kedveli a nemesfémeket), Ady-emlékév nincs. A mai magyar ennek alapján Aranyt szembe is állítaná Adyval, Ady jó, Arany rossz (vagy pártállás szerint, fordítva) pedig hát mit tehetnek ők arról, hogy mi ma hülyék vagyunk? Ady-emlékév azért nincs, mert van viszont kulturális forradalom. Aminek jegyében 2018. október 17-én – ügyes időzítéssel – megindult a támadás a Magyar Időkben a „katonaságot kerülő, szabadkőműves, baloldal által készpénzért megvett” Ady ellen, Vastag Andrea irodalomtörténész kürtszavára – a hölgyről annyit kell tudni, hogy Raffay Ernő élete párja, valószínűleg sok mindenben azonosak a nézeteik. Egyéb érdemét a tudomány nem ismeri.

Hallali-halihó, vadászni volna jó! Csatlakozott is az Ady elleni körvadászathoz az összes kormánypárti Tökmag Jankó, akik tőlük jobbra állnak, szintén, kivéve azokat, akik nem is ismerik a nevét. Habár elnézve az írásokat, úgy látom, a kormánymartalócok se sokat tudnak róla. Ki is alakult egy nagy, terjedelmes, sok nézetet felvonultató kultúrvita főként jobboldalon arról, hogy „kell-e nekünk Ady Endre, és ha igen, miért nem?” Elsültek a legnagyobb ágyúik is.

Ellenzéki oldalon – mely távolról sem olyan koherens, mint ők – nincs vita: kell. Kell, akkor is, ha bizony nem minden sorára lehet ráhúzni a mai helyzetek analógiáját, ha nem is minden nézete felelne meg maradéktalanul a doktriner vezérelveknek (habár, nagy pazarlás manapság a doktrinerség, igaz, mindig is az volt). De azért ellenzéki oldalról mindenképpen egységes az elvi kiállás Ady és életműve mellett.

Kormányoldalon kétséges.

Dörögnek a fegyverek, Ady a csatatér, s ha élne, tudom, Istenem, szétcsapna közöttünk.

Mert a kulturális forradalom csatájában verjük szét nem csak az emlékét, de az életművét is.

Lám csak, mi történt velem nemrég.

Váradon jártam, és megkeresett egy régi barátom, találkozni szeretett volna velem. Örültem, nem is kicsit: együtt nőttünk fel, de egyébként is kiváló zenész, érdekes ember, leültünk egy sörre, teára a Fő utca egyik teraszán.

Ez az én barátom – nem írom most le a nevét, nehogy elvágjam, megfosszam valami támogatástól – készített egy kiváló Ady-lemezt. Amolyan világzene, ami az Ady-versekkel együtt csodálatosan hat. Kiválóan sikerült, annyit mondok. Elkészítette, kiadta, senkitől nem kapott rá egy vasat sem, tette ezt saját zsebből. Hajlandó volna akár iskolákban, akár koncerteken is előadni, ha az kell, ha van rá igény – de a lemez terjesztésére már nincs pénze. Maguk a lemezek megvannak, készen, nekem is adott belőle, azért tudom, hogy jó.

De a terjesztés megoldatlan, megoldhatatlan. Mivel magyar, nagyon is magyar költőről van szó, először magyar állami alapítványoktól kért segítséget. Azok szóba sem álltak vele, illetve szóba álltak, kértek ezer papírt, megkapták és azóta is ülnek rajta, felteszem, az emlékév leteltéig ülni is fognak. Kért helyi magyar szervezettől támogatást. Azok annyival voltak különbek, hogy nem is kérték a sok papírt, csak nem segítettek. A román államnak ehhez köze nincs, tőlem kért tanácsot, kihez fordulhatna?

És nekem fogalmam sem volt. Azt mondtam, próbálkozzon talán startup-gyűjtéssel, az esetleg segít.

Mert hát mit mondhattam volna? Hogy a magyar kormány most Ady ügyében biztosan nem fog segíteni kicsit sem, a magyar ellenzék meg valószínűleg szintén nem, ha pénzről van szó? A váradi helyzetet meg annyira nem ismerem, hogy érdemben hozzászólhatnék, vannak sejtéseim, de lehetnek tévesek... Pesten felhívtam, akit tudtam, balról is, jobbról is, de mindenki azt mondta: rosszkor jött ez a lemez nagyon.

Épp most, ugye, amikor.

Hát épp most, ha most van Ady halálának századik évfordulója, csak nem emlékezhetünk meg róla tavaly vagy jövőre!

Látjátok úri véreim, magyar politikusok, így szeretitek ti Ady Endrét.

Képe a lobogótokon vagy a lábtörlőtökön, amint épp a széljárás kívánja ebben a kis mocskos kulturális forradalomban, de ha két fillért kéne adni az emlékéért, egy lemezért, azt már nem.

Na, ez sem változott száz év alatt, annyit mondhatok.

Látom, amint szóban rajong, vitázik, gyűlölködik boldog, boldogtalan – de sem nem ismeri Adyt a nagy többség, sem nem tenne semmit az emlékéért.

Hát, jó barátom-uram, diósadi Ady Endre, azt mondom én, töltsünk kupát, ürítsük fenékig, ha keserű is: visszajött a sok régi rossz. Amit úgy ismertél.

Nem lett másképp holnap, nem lett másképp végre.

A Holnapra még most is várni kell.

És hogy velem mi van ebben a kultúrharcban?

Ami veled volt:

„Döcögök, lógok követlen úton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

S a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”

Szele Tamás