Majdnem megfeledkeztem róla, zajlott az élet, de még nem késő: három napja lett tizenöt éves a Facebook. Kinek örömére, kinek bánatára – és nagyon látszik a srácon, hogy serdülő. Sőt, az is, hogy a hibáit egyhamar nem fogja kinőni. Hát akkor lássuk, mit adtak nekünk a rómaiak, illetve mit adott Mark Zuckerberg?

És mit vett el?

Én a magam részéről eleinte – körülbelül tíz éves a fiókom, tehát a valódi előidőkből kimaradtam – el voltam ragadtatva a közösségi oldaltól. Egyrészt valóban összehozott évek óta nem látott, régi ismerősökkel, mikor elkezdtem használni, másrészt pillanatok alatt nem csak megjavult, de ki is épült, meg is erősödött a kapcsolatrendszerem, ami azért volt akkor nekem nagyon fontos, mert épp munkanélküli voltam, és reményem sem nagyon volt valamiféle állásra. Igaz, külsősként dolgoztam egy online női lapnak (míg tulajdonost nem váltott) és az Indóháznak is írtam, de ebből nem igazán lehetett megélni, maximum az éhenhalást kerültem el. Ráadásul akkortájt volt a kormányváltás is, aminek – korábbi rossz tapasztalataim miatt – nem örültem. Igazam is lett, de nem ez a fontos. Viszont pár hónap alatt lett munkám, egy év után már fizetésem is. Tehát igen, nagy hasznom volt belőle: a Facebook kapcsolatokat ad az embernek.

Ad, de el is vesz.

A gyermekkori, kamaszkori ismerősök, iskolatársak, fiatalkori kollégák jelentős részéről derült ki, hogy nem is volt olyan nagy kár velük évtizedekig nem találkozni: most már számomra vállalhatatlan elveket vallanak. Hiába töltöttünk együtt valamikor szép és izgalmas időket, ha mára - mondjuk – kizárólag politikai szélsőségekkel vagy például repülő csészealjakkal hajlandóak foglalkozni. Sok illúzió foszlott szét: igaz, sok új ismeretség is született. Tehát a Facebook nem csak ad és elvesz kapcsolatokat, hanem voltaképpen bizonyos formában az ismeretségeket karbantartó rendszerként is működik.

Volt idő – úgy 2010 és 2014 között – mikor a magyar nyelvű Facebook tűnt az honi ellenzéki politika legfőbb platformjának. Ez már elmúlt, főleg azért, mert kiderült: mindenki mást ért ellenzéki politikán és senki sem hajlandó semmiféle kompromisszumra. Tulajdonképpen az első átütő sikert a Milla érte el a közösségi oldalt kihasználva, csak akkor még sok mindent nem tudtunk. Egyrészt nem tudtuk, hogyan kezeljük egy esemény részvételi adatait. Ha háromszáz ember jelezte, hogy elmegy egy flashmobra (milyen csodafegyvernek hangzott ez a szó akkoriban), az nem azt jelenti, hogy ott lesznek háromszázan – az azt jelenti, hogy jó, ha harmincan odamennek. De inkább kevesebben. Viszont aki nem jut el a helyszínre, gyorsan meg is ideologizálja, miért tette jól, hogy nem ment. Aztán az, hogy valakik Facebook-csoportot alakítanak valamilyen politikai gondolkodás mentén, nem jelenti azt, hogy valóban egyet is értenek egymással vagy a csoport vezetőjével – az csak annyit jelent, hogy van egy társaságuk. Ami szét fog esni, ahogy használni akarják, addig marad egyben, amíg nem kezdenek vele semmit. Csak ez már nem a közösségi oldal, hanem a felhasználók hibája. Egyszóval: nagyot téved az – főként kormánypárti körökben gyakori ez a rögeszme – aki a Facebookot titkos, ilyen-amolyan szervezetek által pénzelt politikai csapatok alakulóterének tartja. Lehetséges az oldalon politikai közösséget kialakítani, ahogy bármilyen másfélét is, csak nem érdemes.

Össze is hozza az embereket, de szét is ugrasztja az állandó kommunikáció.

Igen, a kommunikációs kényszer nagyon nagy baja ennek az oldalnak. Régen az ember ült a kocsmában valakikkel és beszélgettek. Néha érdekes volt, néha nem. Most viszont a teljes ismeretségi köre ott ül az asztalnál egész nap, és mindegyik beszél, mindegyik arról, amit fontosnak érez éppen abban a pillanatban! Sőt, a dolgok fontossága is változó, lehet örök harag olyasmiből is, amire már holnap sem emlékezünk. De ha mindenkire mindig odafigyelnénk – pedig mindenki elvárja ezt! - akkor megőrülnénk. Nekem magamnak rengeteg elfoglaltságot ad a munkám, és nagy szerencse, hogy nem hallják a kedves, drága ismerőseim, miket mondok, mikor az írás közepén be-beesik egy Messenger-üzenet olyan világrengetően fontos ügyben, hogy olvastam-e egy tegnapelőtti újságcikket vagy hogy van a Micike néni. Persze: nem látjuk a másikat, de beszélünk hozzá, éspedig mindenki egyszerre mondja a magáét. Nem csoda, hogy bolondokháza lesz belőle.

Mit adott a sajtónak Zuckerberg és mit vett el tőle? Ezen a téren történt a legtöbb változás. Az elmúlt harminc évben négy hatalmas átrendeződés zajlott le a magyar médiában. Az első maga a rendszerváltás volt, ami médiumok tömegét dobta felszínre és néhányat el is sodort. Lapok, műsorok indultak, lapok, műsorok szűntek meg, végük lett a stabil, megkövesedett viszonyoknak. A második a kilencvenes évek végén a tömeges és színvonaltalan bulvársajtó megjelenése volt (ide sorolnám a kereskedelmi tévéket és rádiókat is). Elkezdtek ugyan hatalmas pénzek forogni ebben az üzletágban, de nem a munkatársak kapták őket... a tulajdonosok pedig egy hamis rentabilitás jegyében kezdték átrendezni a rovatrendszert. Régebben nagyjából egyenrangúan volt minden médiumban – ha nem szaklapról beszélünk – külpol, belpol, sport, bűnügy, színes hír, vezércikk. És tematikus oldalak, mellékletek. Ennek vége lett, a befektetők felfedezték maguknak a marketinget és elkezdték leépíteni vagy átalakítani a máshol kevésbé olvasott rovatokat. Így tűnt el majdnem teljesen a magyar sajtóból a külpolitikai újságírás, hiszen állítólag nem volt a legkeresettebb (bár ezt nem hiszem), sőt, sok helyen átalakították a külpolitikai rovatot „sztárvilággá”. Hiba volt, de óriási. A politikai lapokban eltolódott az egyensúly a belpolitika felé, a bulvárlapokban a színes hírek felé, tudok olyan orgánumról, ahol a közölhető anyagok méretének felső határa tizenöt sor volt, ugyanis azt mondták: az olvasó ennél többet nem ért meg. Ez lehetett a mai tl:dr elődje.

A harmadik átalakulás az online sajtó megjelenése volt: csodás lehetőségek nyíltak meg, nem volt többet papírköltség, nyomdaköltség, mindenféle jogi hercehurca, terjedelmi határ – az arany szabadság azonban mégsem jött el, ugyanis az online sajtó nálunk nagyon rossz gazdasági struktúrában működik. Elvben ingyenes és a hirdetések tartják el, mint Hearst és Pulitzer lapjait a huszadik század elején, csakhogy a 2010-es kormányváltás teljesen átrendezte a hirdetési piacot, ma már az hirdet, akinek engedik és ott, ahol szabad neki. Törvény még nem írja elő, hol reklámozhatja magát vagy a cégét a kedves ügyfél, de tudja azt mindenki magától is, melyik lappal ne tárgyaljon, ha szeretne állami megrendelést és nem szeretne adóellenőrzést.

Közben megjelent a negyedik nagy átalakító faktor, a Facebook is, és teljesen a fejére állított mindent. Ugyanis azonnali visszajelzésre ad lehetőséget. Persze az online lapokban korábban is volt számláló, kommentlehetőség (bár ne lett volna), csak a Facebook ezt felnagyította ezerszeresére, hiszen az oldal maga a terjesztési felület. 2012 óta tudjuk a magyar sajtóban, hogy aki nincs a közösségi oldalon, az nincs is. És a mérőszámok teljesen elszabadultak. Valós olvasottságot mérni szinte lehetetlen, vagy hatalmas számok jönnek ki, vagy szabad szemmel alig láthatóak – de az elmondható volt, hogy a 2010-es évek első felében bármelyik médium képes volt megtízszerezni az olvasottságát, ha megjelent a Facebookon. Ami nagyon szép (és egybevágott Mark Zuckerberg akkori terveivel is) csak nálunk felesleges. A világ minden más országában az emelkedő olvasottság emelkedő reklámbevételt jelentene, nálunk nem így van. Illetve, az álhírsajtó pont ebből él: de náluk egy-egy anyag mellett van negyven-hatvan reklám is, amikor meg tetszenek osztani valami hazugságot, átlagosan olyan ezer forintot tesznek az álhírlapírók zsebébe. Ezt a valódi sajtó nem tudja utánuk csinálni, egyrészt, mert a reklámoktól megcsömörlött olvasók otthagynák, másrészt, mert sosem fogják annyian osztogatni, mint az ötlábú borjakat, harmadrészt, mert nem névtelen. Az álhírlap is azért lehet nyereséges, mert adót is csal: hiszen, ha az írások szignálva volnának, nem csak a perekből nem látszanának ki, de az adóellenőrzésekből sem.

És az azonnali visszajelzésnek más baja is van. Elmosta a különbséget ugyanis a tények és a vélemények között. Teszem azt, írok egy anyagot a gőzmozdonyokról. Erről más lesz a véleménye Mici néninek, aki arra emlékszik, hogy kislánykorában még füstölt a vasút és a pernye rászállt a fehér ruhácskájára - és más egy nyugalmazott mozdonyvezetőnek. A maga módján mindkét fél tényekre alapozza a véleményét – Mici néni a pernyére, a mozdonyvezető a tapasztalataira – de az írás alatt úgy össze fognak veszni egymással is, a szerzővel is, mint a vakok. Ez pedig azért van, mert ha minden vélemény elmondható (hiszen nincs fizikai akadálya), minden kimondott vélemény egyenrangúnak is tűnik. Holott nagy különbség van még a logikai értékük között is. Akinek nincs igaza, rendszerint agresszivitással pótolja, Ha az oldal kezelője rászól, elkezd szólás- és sajtószabadságot emlegetni, bár egyikhez sincs köze. Mi több, a magyar felhasználók egy jelentős része szentül hiszi, hogy az online sajtó azért ingyenes, mert az ő adójából fizeti azt az állam, sőt, azt is hiszik, hogy a Facebook egy önálló sajtótermék, főszerkesztővel, „magyar szekcióval”, országos központtal... és nekiáll rendeléseket feladni. Ezt tessék írni, azt tessék írni, de ne így, hanem amúgy. Akinek ilyen igényei vannak, írja meg maga, de nem, én nem kapok az ő adójából egy fillért sem, ahogy Zuckerberg sem.

Ha még politika is van a vitában, akkor elindul egymás körkörös jelentgetése és beáll a szuronyroham.

Igen, a politika: világméretű gond, hogy a Facebook eredetileg célzott hirdetésekre kifejlesztett adatgyűjtő rendszerét elkezdték politikai célokra használni, éspedig sajnos komoly sikerrel. Trump megválasztása vagy a Brexit már ennek volt köszönhető. Összemosódik a hír a véleménnyel és a vágyakkal, bárki mondhatja bármire, hogy álhír, közben a valódi álhírek tort ülnek a közösségi oldalon, és a zavarosban halászó politikusok valósággal lubickolnak a mindent elöntő mocsokban. Megjelentek minden magyar politikai táborból a manipulatív, hazug írások, amiknek közük nincs a valósághoz – kérem szépen tessenek már kritikával olvasni... Nem elég, hogy jól hangzik, igaznak is kéne lennie!

Elmondhatjuk tehát, hogy a Facebook adott is, el is vett.

Felemelte a világsajtót és épp most ejti el (ugyanis bevezették a vállalati tartalmakat az ismerősök posztjaihoz képest a hírfolyamban hátrébb soroló algoritmust, minek következtében minden írás olvasottsága legalább a harmadára csökkent), adott közösségi teret az önszerveződésnek, de ezt veszekedésre és csalásra is épp úgy fel lehet használni, fejlesztette a kapcsolatrendszerünket de le is építette egy részét (jó kérdés: ha valaki letiltott az oldalon, de szembejön az utcán, akkor köszönünk egymásnak vagy sem?), teret biztosít a szabad véleménynyilvánításnak, csak sok vélemény lehet szabad, ám attól még nem biztos, hogy értékes. És, nem mellesleg, tökéletes terepe a megfigyelésünknek is.

A szellemet már nem lehet visszadugni a palackba, a citromot sem lehet visszalapátolni a lóba, ha holnap betiltanák vagy elkezdenék államilag szabályozni, csődbe menne a fél világ és összeomlana a társadalmunk, most már muszáj együtt élnünk vele – csak meg kéne tanulnunk használni.

Mert ez egy szerszám, amihez körülbelül annyira értünk, mint pápua varázsló a reptéri radarhoz, nézzük, próbáljuk használni erre, arra, de mivel nem tudjuk kezelni, kudarc kudarcot követ.

Eszköz, szerszám, nem cél: nem uralhatja az életünket, de megkönnyítheti vagy megnehezítheti azt.

Tulajdonképpen a Facebook egy nagyon jó dolog lenne – felhasználók nélkül.

Ha senki sem használná, ki kéne találni, olyan jó ötlet.

Csak hát használjuk.

Így már nem is olyan kellemes játék.

No, majd csak jó lesz valamire.

Vagy rossz.

Szele Tamás