Tetszik tudni, hol van Fort Sumter? Az Egyesült Államokban fekszik, a Charlestoni-öbölben, és arról nevezetes, hogy ott kezdődött el az amerikai polgárháború. Amiről egyébiránt nem az erőd tehet – volt annak elég sok diplomáciai előzménye, hogy a parti erődítmények ágyúzni kezdték Sumter erődjét és az oda utánpótlást szállító Star of the West nevű hajót.

De mi köze ennek az egésznek hozzánk? Olvasom Szájer József írását a Magyar Nemzetben – megjegyezném: még mindig aránytalanul értelmesebb ember a többi kormánypárti pályatársánál és a főnökénél is, a szövegen látszik, hogy gondolt is valamit, mikor írta, amit Orbán Viktor beszédeiről nem mondanék el – és amint olvasom, ott érzem magam az erőd árnyékában. Hosszú az árnyék, borzongató hűvösség árad belőle, hideg ez az április, meglehet, a május még hidegebb lesz.

Szájer írása ugyanis bizony olyan, mintha maga Jefferson Davis írta volna, már ha a helységneveket kicseréljük. Ugyanazokat az érveket használja, ugyanúgy gondolkodik, mint a Dél akkori politikusai: és félek, nagyon félek, hogy ugyanaz is lesz valahogy a vége. Csak most nem egyedül Magyarország a Dél, illetve a magyar kormány – mi csak egy kis része vagyunk a nagy összefogásnak, körülbelül akkora, mint Dél-Karolina. Kicsiny, ám militáns állam a Nagy Konföderációban. De menjünk csak végig az íráson. Tessék úgy képzelni, hogy ezt déli politikus mondja, a washingtoni Szenátusban, pár héttel Fort Sumter ostroma előtt. (https://magyarnemzet.hu/velemeny/mergez-a-brusszeli-kettos-merce-6644231/?fbclid=IwAR1USNKj3kvHk79zDyhxRGvGvOYd_270La_h_wRQxmB5a0n09xyvMdDeKOs)

Azt mondja kezdetnek:

„Másfél évtizedes tagságunk az Európai Unióban kivételes lehetőséget, szabad teret biztosít nemzetünk szellemi, anyagi és nemzetbiztonsági megerősítéséhez, a magyarság XX. századi sikeres talpra állásához. Ehhez a kontinensre kiterjedő együttműködéshez Magyarország saját elhatározásából, önkéntesen csatlakozott és ez a cél az uniós tagországok között ma is párját ritkítóan magas támogatást élvez a magyar emberek között.”

Ha az Európai Unió helyett Egyesült Államokat mondunk, Magyarország helyett meg mondjuk Louisianát, tökéletesen stimmel is. A Dél ugyanúgy fontosnak tartotta, hogy önálló legyen és ne brit gyarmat, mint az Észak, a Dél éppúgy élvezte a szabadság és a demokrácia áldásait, mint Észak, csak éppen nem mindenki élvezte azokat: a rabszolgák, azok például nem, de ez, ugyebár, Dél nemzeti és kulturális hagyományainak részét képezte a déli gondolkodás szerint. Érdekes: New Jersey már 1788-ban betiltotta a rabszolgatartást, mégsem zuhant össze a gazdasága, igaz, nem is gyapotot termelt, mint Mississippi.

„Rögtön a folyamat kezdetén aránytalan viszony jött létre a követők és követendők között. Egyoldalúan szabták meg a csatlakozás feltételeit, ütemét, határidőit. A projektet, amit akkoriban Orbán Viktor Európa újraegyesítésének nevezett, és amit mi annak is szerettünk volna látni, a másik oldal saját maga mechanikus kiterjesztésként fogta fel, és nem tartotta fontosnak, sőt néha kifejezetten kiküszöbölendőnek, meghaladandónak tekintette a csatlakozni kívánó országok sajátosságait, szempontjait, netán megjelenő saját érdekeit, történelmét, nemzeti hagyományait.”

Kevesen tudják mifelénk, kérem, hogy az Amerikai Egyesült Államok sem egy perc alatt jött létre, illetve tudni szokás, hogy tizenhárom gyarmat vívta ki a függetlenséget, de azt nem taglalja a mi történelemoktatásunk, hogyan is lett ebből ötven állam? Louisianát és Alaszkát vették, kérem, pénzért, Texast, Új-Mexikót, Kaliforniát, Nevadát elfoglalták háborúban Mexikótól (Remember Alamo!), a többi szép lassan lépett be: Ohio 1803-ban, Illinois 1818-ban, Missouri 1821-ben és így tovább. Kansas csak 1861-ben például. Jé, de érdekes: hiszen hát az Európai Unió is valahogy így bővülgetett, csak nem volt háború sem Mexikóval, sem mással, ne is legyen.

Miért is veszem elő ezt a hasonlatot? Azért, mert a kormányoldal harsogja állandóan, amint Szájer is ennek az írásnak a végén, miszerint:

„A napnál is világosabb, hogy mit kell tenni: az Európai Egyesült Államok rémálmát az európai nemzetek megerősítésével kell megakadályozni. Tudjuk, hogy Európa nem lehet erős, ha nem erősek az őt alkotó nemzetek.”

Hogyne, kérem, már amennyiben kizárólag nemzetállamban gondolkodunk: de akkor viszont nincs Unió, csak államszövetség, akkor a Lincoln nevű Kentuckyban született ügyvéd sem lehet képviselő Springfieldben (Illinois) és elnök Washingtonban: akkor neki Kentuckyban kell maradni, hogy ott erősítse a kentucky nemzetállamot. És egyáltalán: már látjuk az érvrendszerben a szuverenitás erősítését a szövetségi állammal szemben, már látjuk a hivatkozást a „nemzeti hagyományokra”, történelemre – ezek a dolgok persze léteznek, de bizony a Dél is arra hivatkozott, hogy ők az államok kulturális bölcsője, náluk még férfiak a férfiak, nők a nők és valószínűleg az öszvérek is öszvérek voltak, ezt így nem tudnám kapásból megmondani, náluk is hatalmas kultusza volt a „régi jó” hagyományoknak, annak okából, hogy ezek közé beemelték – a rabszolgatartást is.

Azzal mondjuk keveset foglalkoztak, hogy a Mason-Dixon vonaltól északra tökéletesen azonosak voltak a hagyományok, illetve annyiban nem, hogy többnyire nem volt rabszolgatartás – hát hiszen épp ezt hiányolták, emiatt nem voltak azok „igazi” tradíciók szerintük.

Nálunk ilyen elvileg nincs (a munkavállalás gyakorlati oldalát most ne tekintsük), nálunk a korrupció az a botránykő, ami elviselhetetlen az északi, bocsánat, nyugati mentalitás számára: de különben megáll az analógia, mi nemzeti hagyományként tiszteljük a korrupciónkat és erősítjük szuverenitásunkat a hozzánk hasonlókkal együtt, hogy akár életünk és vérünk árán, de megvédjük azt.

„Ma már a mi térségünk Európa növekedésének motorja, míg a régi mintaországok egyre több válságjelenséget produkálnak, szemmel láthatóan egyre idegesebbek, zavartabbak, tanácstalanabbak. A hibát persze nem magukban, hanem bennünk keresik. Elkezdtek a szerintük helyes útról elbitangolókra, saját lábra állni akarókra, a másolást feladókra fenyegetéssel, kényszerítéssel, pénzmegvonással nyomást gyakorolni. Egyre több mindenbe bele kívánnak szólni, olyan ügyekbe is, amelyek korábban csak ránk tartoztak, például abba, hogy kivel kívánunk saját hazánkban együtt élni.”

Hát igen, igen: a gazdaság. A Dél agrárgazdasága rá volt utalva Észak iparára, amint Észak is Dél terményeire: ámde Dél nem lett volna képes eleget termelni rabszolgaság nélkül, ami meglehetősen ellentmondásossá tette ezt az együttműködést az elvi alapokon álló, polgárosult Észak számára, hiszen ha a rabszolgaságot nem szeretjük, akkor ne szeressük és ne is vegyük meg a gyapotot sem, amit általa termelnek. Csak akkor leáll a ruhagyár. Ezért könyörögtek, fenyegetőztek, javasoltak ezer és egy megoldást a korántsem egységes Délnek – de mind visszajutott oda, hogy ha nincs rabszolgaság, nincs termelés, nincs gazdaság sem. Illetve Északon lett volna, hiszen azért nem csak mezőgazdasági termények feldolgozásából éltek, komoly nehéziparuk is volt (a Délnek meg nem: többek között ezért is veszítettek végül), csak az meg Délen nem tetszett, hogy Észak gazdagodjon a gépgyáraiból, de ők abból ne lássanak egy vörös centet sem.

Ahogy a populisták hivatkoznak arra, hogy a V4-ek Európa gazdaságának a motorja, pedig nem az, elvolnának nélkülünk, el is voltak, ha kicsit másképpen is, úgy hivatkoztak a déliek gazdagon termő ültetvényeikre.

És hát itt a másik érvelési hasonlóság: Szájer azt mondja, szuverén jogunk eldönteni, kivel akarunk a saját házunkban együtt élni.

Hát ki kivel akar, kivel nem. Szájer például menekültekkel nem akart, a déliek a saját rabszolgáikkal nem szerettek volna, még ha nélkülük nem sokra mennek is... de amint a Földalatti Vasút sem szállított Északra minden afroamerikait Délről, sőt, a polgárháború után sem költöztek teljes létszámban Északra, habár az emberi jogaikat még legalább száz évig meglehetősen kevéssé tisztelték, úgy Európában sem arról van szó, hogy menekülő néptömegeket fogadnánk be. Ez a helyzet erős eltúlzása. Ami azonban a politikában elfogadott módszer. Az irodalomban is, csak ott stíluselem, és eszerint is kezelik.

Még sokat lehetne írni arról, amiket Szájer írt, de mivel a szövegnek van alapgondolata, a tanulságot már leszűrhetjük.

Konföderációt szeretne a magyar kormány, még akkor is, ha annak a mi országunk csak egyetlen, kicsiny tagja lenne, konföderációt Unió helyett, amelyben lehetne különböző disznóságokat művelni a nemzetállami szuverenitás leple alatt: Dél is ezért akart kiválni, ezért volt fontos az önállóság, az elszakadás a fejlett és liberális Északtól. Nálunk Észak Nyugaton van, de a lényeg azonos – és ebbe a konföderációba igyekszik Európa minden populistája, szuverenistája, alt-rightosa, szalonképtelen vagy korrupt politikusa, ezért leng annyi nemzeti zászló és hallunk annyi demagógiát. Holott csak arról van szó, hogy féltik a jól bejáratott korrupciót és a jogtiprás évszázados gyakorlatát.

Dél elbukott, bár ezért mindkét fél irtóztató árat fizetett: Észak gazdasága és technológiája győzött, bár a polgárháborút kiváltó problémák csak nagyon lassan oldódtak meg. Volt, amihez száz év kellett, ha nem több.

A főbb kereskedelmi útvonalak már nem észak-déli irányúak voltak a folyamokon, hanem kelet-nyugatiak, a gőzhajó szerepét átvette a vasút, és ezzel – hiszen a nyugati területek agrártermelése, nyersanyagkincse pótolta a Dél összes kapacitását – Dixieland nagysága, önálló gazdagsága végleg romba dőlt. Nem Appomattoxnál vesztettek ők igazán, hanem a pályaudvarokon.

Ha Fort Sumter ágyúzása helyett konszenzusos megoldásra törekedtek volna, meglehet, másképp alakul minden.

Meglehet, még a Konföderáció sem jön létre.

Európában még csak tárgyalnak egymással a Konföderáció politikusai, még csend van Charleston öblében.

Csak Sumter erődjének fenyegető árnyéka kúszik egyre dermesztőbben felénk.

Menjünk már odébb abból az árnyékból.

És senki se kezdje lőni a falakat, kérem.

Abból lesz az appomattoxi vereség.

Szele Tamás