Kérem, én nem tehetek róla, ezt így írta a Berzsenyi. Konkrétan arra írta válaszul, hogy „Mi a magyar most?”. Mondanám, hogy az akkor volt, mondanám, hogy Berzsenyi nem volt éppen jó kedvében, mikor ezt írta: de ma a magyar miniszterelnök is megválaszolta ezt a kérdést, és attól meg én nem vagyok a legjobb kedvemben. Elkeserítő.

(Fotó: Népszava)

Már önmagában az elkeserítő, hogy ez az ember bármit is vezethet, ami nagyobb és fontosabb egy Polski Fiatnál, esetleg a pedálos Moszkvicsnál az oviból, de hát lássuk, miről beszélünk! Az a helyzet ugyanis, hogy Orbán Viktor ma fogadja Budapesten Heinz-Christian Strache osztrák alkancellárt. Ebből az alkalomból interjút kért tőle a Kleine Zeitung című osztrák lap, és lássunk csodát: a magyar kormányfő adott is interjút nekik. Ritka az nála, mint mákos tekercsben az önindukció, macisajtban a brummogás, de adott. Adott a múlt héten a La Stampának is, bár a két írást össze sem lehet hasonlítani.

A La Stampa interjúja irodalmias felütéssel kezdett, nem kímélte a hangulatfestő elemeket sem, hiába, a latin temperamentumot nem lehet eltitkolni – és hát valljuk meg, tipikus „alákérdezős” írás volt. Az, ugye, Salvini látogatása kapcsán jelent meg.

Aki még nem gondolkodott ezen, annak elmondom, hogy az írásoknak van úgynevezett átfutási idejük, tehát akármennyire is sietni kéne egy ilyen interjúval, beletelik minimum fél napba, de inkább egy egészbe is, míg a beszélgetés az olvasó elé kerül. Azt a felvett hangzó anyagot „át kell tenni” írásba (a szakma egyik legpocsékabb része ez, ugyanis bizonyos esetekben minden betűnek a helyén kell maradnia, más esetekben meg az alany elvárja, hogy szerkesztett szöveget lásson viszont), át kell nézni, megszerkeszteni, kihajigálni a mekegést-nyökögést, visszaküldeni az alanynak, az harminckétszer átírja vagy átíratja, hogy világosan kiderüljön belőle, miszerint ő nyerte meg egymaga a trafalgári és gaugamélai ütközeteket is, aztán, mikor már kint van az utcán, kinyomtatva, eszébe jut még valami, nem érti meg, hogy kiment újságba már nem lehet beleírni, mert nincs hogy, és perel. Körülbelül ez egy politikus-interjú átlagos sorsa, ha jó. Ha rossz, vagyis alákerdezős, akkor kevesebb baj van vele.

A La Stampa-írás alákérdezős volt, aminek több oka is lehet, mondjuk a főszerkesztő ilyen koncepcióval küldte a kollégát elkészíteni, esetleg ő maga döntött így, szimpátiái alapján, netán az lebegett a szeme előtt, hogy jönne ő még máskor is interjúért Pestre – ellenben a Kleine Zeitung valódi munkát végzett, komolyan érdeklődött, látható is az eredményen.

Az külön jó kérdés, hogy ezt az interjút melyik káldeus bölcs volt képes a La Stampa-anyaghoz hasonlóan közzétenni a kormany.hu oldalon (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/beszedek-publikaciok-interjuk/orban-viktor-interjuja-a-kleine-zeitung-cimu-osztrak-lapnak?fbclid=IwAR2DYhZ40BnyFdoULvRU7_5r9wRsZ318PO_2fC17d_I3LNatFANz2PoAEi8), ugyanis a legkevésbé sem hízelgő – talán az lehet az oka, hogy Orbán ebben is elmondhatta a nézeteit.

El is mondta, alaposan.

Előre szólok: a kiszemelt részletek alkalmasak a nyugalom megzavarására, szóval kiskorúak ne olvassák őket. Akkor lássuk.

„Magyarország miniszterelnöke voltam, amikor Wolfgang Schüssel úgy döntött, hogy az FPÖ-vel alakít kormányt. Ekkor indult egy visszataszító nemzetközi kampány Ausztria ellen, és én voltam a bajorok mellett az egyetlen miniszterelnök, aki akkor nyíltan kiállt Ausztria mellett. Budapesten fogadtam Schüssel kancellárt, miközben Európában bezárultak az ajtók. És ekkor elkezdtem érdeklődni az FPÖ iránt. Vajon mit tudhatnak, ha ennyire félnek tőlük?”

Igen, Jörg Haider dicstelen kora... de azért ez nem egészen így volt, Orbán Viktor ugyanis akkoriban nem csak magyar miniszterelnök volt, hanem egy tévedés miatt a Liberális Internacionálé alelnöke is, és mint ilyen tárgyalhatott annak idején, nem azért, mert privátim érdekelte az Osztrák Szabadságpárt.

„- A hagyományos európai elit ugyanis dekadens.

- Mit ért Ön dekadensen?

- Dekadens abban az értelemben, hogy az elit nem hisz a politikai cselekvés erejében.”

Ez egy betegsége a jobb- és szélsőjobboldali politikusoknak: a demokráciát dekadenciának nevezik, gúnyolódnak azon, hogy „nem mer cselekedni”, bár inkább azért nem cselekszik ellenük, mert nem rúgja fel a saját játékszabályait, aztán elmondják, hogy ősz fejükkel ők a tetterős ifjak és majd megmutatják. Hallottuk már ezeket a meséket unásig, az a helyzet, hogy bárkire rá lehet fogni, hogy „dekadens”, „nem cselekvőképes”, aztán ha mégis cselekszik, lehet sápítozni. Ennek az egész gondolatnak semmi tartalma nincs, azon kívül, hogy dühítő.

„Az európai eliteknek az a problémája, hogy nem hisznek a személy, a vezető személyiség erejében. Veszélyesnek tartják azokat a vezető személyiségeket, akik képesek lelkesíteni az embereket.”

Igen, már megint azok a bizonyos játékszabályok. Persze, hogy a demokratikus rendszerek nem hisznek a személyiség karizmájában, hiszen ők a szavazatokban kell higgyenek. Meg a tényekben, számokban. Még emlékszünk, milyen volt, mikor a németek és olaszok elkezdtek hinni a személyiség erejében. Különben meg, ha ez döntő tényező volna, akkor Mick Jagger lenne az angol király.

„Ha az ember magyar, akkor alapérzés az, hogy elárulták. Közép-Európa az európai világ bonyolult területe. Itt sok érdek találkozik. Nekünk, magyaroknak pedig romantikus hajlamunk is van, ami néha naivvá tesz bennünket. A magyaroknak nagy szívük van. És gyakran a szívből és nem az értelemből indulnak ki. A politikában ez csalóka lehet.”

Itt nagy a baj, kérem, nagyon nagy... szerintem össze kéne hívni végre azt a konzíliumot. A beteg nyíltan előáll paranoid téveszméivel. Alapérzése, hogy elárulták, és teljes nemzetétől is megköveteli ezt a nézetet. Nem mondom, volt pár árulás a történelmünkben (a skótokéban például sokkal több volt), de akkor ezek szerint minden árulónk előre Orbán Viktor ellen esküdött össze. Ja, meg az ő országa ellen. Nem a miénk: az övé, ugye. Azonban mutat némi empátiát.

„Osztráknak sem könnyű lenni. Ezt meg tudom érteni. Az egyik legbonyolultabb állás az osztrák kancelláré. Nem könnyű az ő helyét meghatározni. Közép-Európa? A német ajkúak világa? Vagy inkább egy kicsit Olaszország? Katolikus vagy inkább modern, posztkatolikus, liberális világ? Ez mind egyszerre létezik Ausztriában.”

És tessék mondani, mi van, ha az osztrák kancellár nem az identitáskereséssel foglalkozik, hanem azzal, amivel megbízták, vagyis a kormány vezetésével? Elvégre mégsem magyar miniszterelnök, akinek ezen kell meditálnia.

„- Nem a történelem poénja, hogy most Schüsselnek kell Önt ellenőriznie és eldöntenie, hogy az Európai Néppárt tagja maradhat-e?

- Schüssel iránti érzéseim barátiak. És a barátság korrektséget követel meg. Biztos vagyok tehát abban, hogy ezt a vonalat fogja követni. De ahogy nálunk, Magyarországon mondják: egyszer fent, egyszer lent. Az, hogy Schüsselt egyszer ellenőrizték, azt a reményt táplálja bennem, hogy tíz év múlva mi ellenőrizzük azokat, akik most bennünket kritizálnak.”

Hogy Orbán Viktor tíz év múlva mit fog ellenőrizni, az a jövő titka, én csak remélni merem, hogy a jegyeket, bérleteket a Boráros téren, de azt illenék belátnia, hogy a néppárti tagság kérdésében Schüssel nem hallgathat a szívére. Még a sajátjára sem, nem, hogy az Orbánéra.

Itt ugranom kell, hosszú, sivatagi vándorlás következik a Migráncsozás Földjén, és semmi értelme negyvenedszer is megcáfolnom a minielnök összes érvét – nyugodtan át lehet lépni a következő pár bekezdésen, egyszerűen nem adhat mást, csak, mi lényege.

„Mondtam, hogy Ausztria nehéz hely. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy egész Európát átszövi egy hálózat. Én ezt liberális hálózatnak nevezem.”

Én meg vízvezetéknek és csatornázásnak, kérem.

„Ez egy civil szervezetekből, think-tankekből, a médiából, baloldali értelmiségiekből, egyetemekből és politikusokból álló hálózat. És ha ezek rászállnak egy politikusra, akkor nagyon megnehezítik az életét.”

Látja, professzor úr? Újabb paranoid tünet. A páciens biztosan tudja, hogy őt üldözik, összeesküvést szőnek ellene, ha nem szövik, fonják, mindegy, könnyűipar mindkettő, az a lényeg, hogy őt világszervezetek üldözik. Miért? Azért, mert nagyon fontos ember, sőt, talán a legfontosabb a világon. Korszakos elme, géniusz, esetleg maga Bálám Szamara.

„Minden szót patikamérlegre kell tenni. Ezzel szemben én a politikai szabadság luxusában élek. Azt mondom, amit gondolok, mert erős támogatást kapok a magyar néptől.”

Gyere el egyszer a nyóckerbe, bevásárolni a kisközértbe, meglátod, milyen erős az a támogatás... Persze, hogy azt mondod, amit gondolsz, az a helyzet, hogy én is, csak én nem hazudom azt, hogy a nép nevében teszem vagy hogy ebben bárki is támogatna. Az emberek normális esetben ugyanis azt mondják, amit gondolnak. Bár utóbbi időben – pont miattad – van ennek némi kockázata.

„- Ifjú éveiben Ön liberális polgárjogi harcosként kezdte. Ma az „illiberális demokrácia” híve. Mi történt Önnel?

- Tartom a vonalat. 1990-ben is szabadságot akartunk. 1990-ben ez liberalizmust jelentett. Most, 30 évvel később a liberálisok nekiesnek a szabadságnak.”

Valamint az anyjuk is egy malomtulajdonos kulák szeretője volt. Édes úr, nem unja még, hogy liberálisokat lát mindenhol? Ez a delírium egy formája, majd akkor tessék jönni, ha lila denevéreket tetszik látni a stelázsin, bár érzésem szerint ez a pillanat sincs túl messze.

„A liberális demokraták valami mást mondanak. Ők azt mondják, hogy minden kultúra egyenértékű, és nem létezhet különbség. Kiindulási alapjuk a kulturális relativizmus.”

Értem, uram. Tehát ha én elmegyek mondjuk Rómába, nem pasta asciuttát kérek a vendéglőben, hanem körömpörköltet, nehogy már érintkezésbe kerüljek egy másik kultúrával – ellenben ha egy olasz kér Pesten pastát, akkor nekiesek, mert elnyomja az én nemzeti kultúrámat. Ezt meg tetszett már beszélni a Salvinivel is?

„- Miért silányítja a kereszténydemokrata Jean-Claude Junckert karikatúrává?

- Személy szerint jó viszonyban vagyok Jean-Claude-dal. Elismerem a teljesítményét.”

És ebben a pillanatban elkezdett hullani a plafon, szépen, egyenletesen, nagy, több kilós darabokban.

„- Szenved attól, hogy kitaszított, vagy tetszik ez Önnek?

- Ezt a magyar sors részének tartom. Ez nem újdonság. Lelkileg a magyarok századok óta szenvednek ettől a problémától.”

Kérem, itt minden hiába. A beteg menthetetlen: sajnos az a gond, mint minden paranoiásnál, hogy környezetétől is azt követeli, kövesse téveszméit.

Aki pedig hajlandó erre, szintén menthetetlen.

Abbahagyom az elemzést, a diagnózis kész, a gyógyulás reménye is elszállt: javaslom alanyunk biztonságos, zárt intézetben történő ápolását.

Kést, villát, ollót, hatalmat és pénzt ne hagyjanak a keze ügyében.

Szele Tamás