Senki sem érti, mégis mindenki beleszól, mi az? Ezen a héten vagy dunai hajóbaleset, vagy budapesti főpolgármester-előválasztás, vagy úzvölgyi incidens. Egyikkel sem foglalkozom szívesen, ugyanis a véleményem teljesen független a terjedő főárámlatoktól – sőt, némiképp szembe is megy velük – csak most az úzvölgyi esettel muszáj lesz. Annyi szamárság terjed róla.

(Fotó: Mugur Vărzariu)

Értem én, hogy Budapestről minden Magyarország-, sőt Budapest-központúnak tűnik, könnyen hiheti az átlagpolgár, hogy minden a világon a mi kedvünkért történik, bárhol is essen meg, minket akarnak vele bosszantani vagy boldogítani, csak éppen ez nem így van. Az úzvölgyi események legnagyobb részt függetlenek Budapest külpolitikájától, azért nem teljesen, mert egy minimális támogatást valóban kapott a katonatemető karbantartására a magyar HM-től a csíkszentmártoni önkormányzat – minden magyar katonatemető ápolásáért jár valami kevés támogatás, csak mivel temetőkben bővelkedünk, ez bizony soha és sehol nem csillagászati összeg. De, ha már itt tartunk, kaptak ők erre a célra tudomásom szerint valamennyit Bukaresttől is, sőt uniós forrásokból is, sajnos pontos adataim nincsenek, de nem arról van szó, hogy Budapest építtetett volna egy katonai temetőt oda.

Annyira nem, hogy az a temető egészen pontosan száz éve ott van. Mi történt az Úz völgyében? Ne feledjük: ez a hely Székelyföld és Moldva határán fekszik, a tíz kilométerre fekvő Darmanesti már moldvai föld (ennek később szerepe lesz). Az első világháború előtt határvidék volt, meglehetősen ritkán lakott környék, Úzvölgye-telepet csak a 19. század második felében alapították, fakitermelés céljára, és ha korábban kevesen lakták, mára már lakatlanná is vált – az utolsó lakosa 2017-ben költözött el. Rossz oda a közlekedés, az áramot sosem vezették be, érthető, hogy senki sem szeretne ott élni. Amint az is érthető, hogy a katonatemető karbantartását épp úgy, mint az épületekét a román törvények Csíkszentmárton hatáskörébe utalták, jóllehet, harminchárom kilométerre fekszik ez a község az Úz völgyétől. De ha csak így megoldható a helyzet, akkor így kell megoldani. Legutóbb a 2010/299-es kormányhatározat rögzítette Csíkszentmárton közvagyonát, amelybe a katonai temetőt is belefoglalta. Csíkszentmárton részeként jelenik meg a település a népszámlálási, választási nyilvántartásokban, a katonatemetőt pedig a Hősök Kultuszáért Országos Hivatal (Oficiul National Pentru Cultul Eroilor) is így jeleníti meg a román védelmi tárca honlapján.

De ha valami ennyire a világ végén van, miért került oda egy nagy temető?

Kétszer is véres harcok folytak arrafelé. Az első és a második világháborúban, senki nem kímélt senkit, ugyanis ez a völgy a Keleti-Kárpátok egyik legkevésbé ismert és használt átjárója az Ojtozi- és Gyimesi-szorosok között, viszont háborúban minden hágó, szoros, átjáró fontos. Hadd idézzem Nagy József történészt, a Maszol hasábjairól:

„A Román Királyi Hadsereg csapatai a székelyföldi szorosokon keresztül is benyomultak az akkori Magyarország területére, és a Csíki-medencét elfoglaló román 7. gyaloghadosztály Udvarhely vármegye nyugati területéig hatolt előre. 1916. október elején indult meg az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének ellentámadása Székelyföldön, a Német Birodalom hadserege pedig Dél-Erdélyt foglalta vissza. Az osztrák-magyar 1. hadsereg 1916 októberében, gyakorlatilag 10 nap alatt visszaszorította a román csapatokat a történelmi határra vagy azon is túlra. Mindegyik hegyszorost visszafoglalta nagyjából október 15-re egy-egy osztrák-magyar seregtest. Az egész Kárpátok vonalán, 500 kilométeren zajlottak a harcok a szembenálló orosz cári és a román királyi hadseregekkel. Október közepén az Úz-völgyében, a magyar királyi 39. honvéd gyaloghadosztály is átlépi az akkori határt, Úzvölgy-telep is az osztrák-magyar csapatok kezére kerül. Az osztrák-magyar alakulatok kis létszámuk ellenére már két éve küzdöttek a különböző hadszíntereken, ezért harcedzettebbek voltak a román csapatokkal szemben. Továbbá szervezésük, kiképzésük, fegyverzetük és felszereltségük is sokat fejlődött 1914 óta, szemben a román haderő békeidőkre emlékeztető állapotával.

A román 7. gyaloghadosztály már az október eleji osztrák-magyar ellentámadás alkalmával súlyos veszteségeket szenvedett Udvarhely vármegye területén, az Úz-völgyében ezért folyamatos visszavonulásban volt. Néhány kisebb-nagyobb ütközet után, október utolsó napjaiban a román hadsereg egységeit kivonták egész Székelyföld keleti határáról, az Ojtozi-szorostól északra. Ami tehát a kassai m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály és a román 7. gyaloghadosztály maradványai közötti harcot illeti, az néhány nap alatt lezajlott az Úz-völgyében és a Gyimesekben. 1916 novemberétől a kassai hadosztállyal szemben az orosz cári 9. hadsereg vette át a román csapatok helyét, tehát csak az Ojtozi-szorosban maradtak román csapatok az osztrák-magyar csapatokkal szemben. Úgyhogy 1916. november elsejétől 1918. január elejéig az orosz cári hadsereg és az Osztrák-Magyar Monarchia 1. hadserege állt szemben egymással ebben a régióban.”

A valóban súlyos harcok 1916 novemberében kezdődtek.

„November elején az oroszok ellentámadást indítottak, hogy foglalják vissza a román csapatok által elveszített területeket, és 1916 utolsó két hónapjában itt az Úz-völgyében is súlyos harcokra került sor. December végén az Úz-völgyétől északra lévő Magyaros-tetőt (1340) megrohamozták az orosz csapatok, és visszaszorították Breit József tábornok „Előre” hadosztályát. A seregtest az „Előre” becenevet a keleti hadszíntéren érdemelte ki helytállásának köszönhetően. 1917 január-februárjában csupán állásharcokra került sor, azonban március 8-án a Magyaros-tető és néhány fontos magaslat (Söverjes, Lápos és a Névtelen-kúp) ellen megindult a Keleti Kárpátok erdélyi részén a legnagyobb osztrák-magyar támadás, és az orosz csapatokat sikerült kiverni az állásaikból. A rohamtámadás súlyát a 39. honvéd gyaloghadosztály miskolci 10. és munkácsi 11. gyalogezredei viselték. A gyalogság támadását több mint 125 tüzérségi löveg és 50 aknavető pergőtüze előzte meg e nap reggelén. Március folyamán e magaslatokat négyszer próbálták az orosz csapatok visszafoglalni, de mindannyiszor sikertelenül.”

A katonatemetőt – melyben több, mint ezer sírhely volt – érthető okokból az arcvonal közvetlen közelében hozták létre. Az osztrák-magyar csapatok Úzvölgy-telepen kezdtek el temetkezni. Ebben a temetőben a 39. honvéd gyaloghadosztály négy ezredének és a német 225. gyaloghadosztálynak is külön parcellája volt, melyeket folyamatosan bővítettek. A román és az orosz csapatok hősi halottaikat Moldvában temették el, szintén erre a célra kialakított temetőkben. Ne feledjük: akkor az a frontvonal túloldalán volt, szóba sem jöhetett volna közös temetkezés.

A második világháborúban is borzalmas harcok folytak a vidéken: 1944 augusztus 26-án reggel érte az itt állomásozó, nagyrészt helybéli származású határvédelmi erőket az első szovjet támadás, a védekező erőknek esélyük sem volt a szovjet alakulatok nagyobb létszáma, felszereltsége és harcedzettsége miatt. Sajnos a front még hullámzott egy ideig a térségben, ám szeptember kilencedikén az általános kiürítés részeként az Úz völgyét is elhagyták a Magyar Királyi Honvédség alakulatai. A második világháború áldozatait ugyan nem lehetett a katonai temetőben elhantolni, a kialakult politikai helyzet ezt meghiúsította, de 1990 után nekik is állítottak emlékművet ott, ráadásul az ő emlékük a környékbelieknek fájóbb – hiszen lássuk be, többnyire családtagjaikról van szó.

Ennyit a történelmi háttérről: a temetőben legalább hét nemzet fiai nyugszanak, amint a szomszédos Darmanesti temetőjén is osztoznak a román és orosz elesettek. Azért volt szükség két temetőre egy helyett, mert a kettő között húzódott a front: és most már nem is lehetne egyesíteni a kettőt, már a távolság miatt sem. Akkor lássuk, mi történt most.

Szeretném leszögezni, hogy az események kicsit sem voltak váratlanok, csak azokat érték váratlanul, akik nem kísérik figyelemmel a híreket, tehát majdnem mindenkit. A szándékról, hogy román hősi parcellát hozzanak létre az eredetileg osztrák-magyar katonai temetőben már régebb óta lehetett tudni: Darmanesti önkormányzata május 17-re hirdette meg az emlékmű és parcella felavatását, de elhalasztotta az eseményt, miután az állami építési felügyelőség megállapította, hogy a polgármesteri hivatal törvénytelenül állította ki maga számára az építési engedélyt: az összeállított dokumentáció nem bizonyítja egyértelműen a terület fölötti tulajdonjogát. Törvénytelennek találta az engedélyt a román kulturális tárca is. Tehát a minapi események még Románia törvényeit is sértik.

Lényegében véve arról volt szó, hogy elhelyeztek a temetőben 52 darab vasbeton keresztet „Ismeretlen román hős” felirattal (elég különös az elhelyezésük, erről később), és egy külön emlékművet. Ezeket akarták május 17-én felavatni és – ami fontos – beszentelni, ám ezt akkor békés eszközökkel, virrasztással sikerült megakadályozni. Darmanesti önkormányzata elhalasztotta az ünnepséget erre a hétre – és most már meg is tartották, minden tiltakozás ellenére. Komoly atrocitások közepette, és történetesen bizony a megjelenő román szélsőjobboldaliak követték el az atrocitásokat, a magyarok jobb híján ebben az esetben csak csendesen imádkoztak, őket bökdösték zászlórudakkal, hajigálták sárral, kövekkel, aztán betörték a temetőkaput és megtartották az avatást-szentelést. A szentelés azért fontos, mert innentől kezdve ez szakrális terület a vallásos emberek számára és minden rendezési kísérlet megtörhet az ortodox egyház ellenállásán.

A magyar és a román diplomácia egyaránt nagyon rosszul kezeli a kérdést, kevés jelét mutatják a békés, tárgyalásos egyezkedés szándékának, és az események alakulása is felveti, hogy mintha nagyon nem spontán alakult volna ki ez a konfliktus. A hajigáló, agresszív résztvevők nagy része fociultra volt, és a támadást nem más vezette, mint a tavalyi augusztus 10-i bukaresti tüntetés brutális elfojtásában szerepet játszó volt országos csendőrparancsnok, Sebastian Cucoș ezredes, aki most az országos parancsnok helyettese. Mindenesetre rendőrségi eljárás indult az ügyben, rongálás gyanújával. A román csendőrség közleménye azzal a mondattal zárul, hogy csütörtök délután „voltak ugyan feszült pillanatok” az úzvölgyi temetőnél, de a nem alakult ki olyan helyzet, amely erőteljes karhatalmi beavatkozást vagy más különleges intézkedést igényelt volna. Fontos momentuma a történteknek, hogy Traian Basescu nem igazán toleranciájáról ismert pártja, a PMP (Népi Mozgalom Pártja) egyik képviselőjét, Constantin Codreanut is elküldte az atrocitásokba torkolló avatásra – az RMDSZ részéről pedig Tánczos Barna szenátor jelent meg a helyszínen. Basescu pártelnök gyújtó hangú nyilatkozatban reagált a történtekre, mostanság elég ideges lehet, ami nem csoda, hiszen épp a napokban derült ki róla, hogy annak idején, 1972 és 1979 között a Securitate aktív besúgója volt, előkerültek a jelentései is.

Az említett három jel – a fociultrák, Cucoș ezredes részvétele és Basescunak, valamint pártjának szerepvállalása egyaránt arra utalnak, hogy megrendezett provokációt látunk, amiben egy hosszú ideje fennálló megyehatár-konfliktusra alapozva (Darmanesti igen régóta szeretné, hogy a völgy hozzá tartozzon), azt mintegy meglovagolva próbálnak bizonyos körök politikai és diplomáciai zűrzavart kelteni. Hogy kik ezek a bizonyos körök? Kérem, egy ilyen konfliktus – és a soknemzetiségű Romániában minden etnikai alapú konfliktus ilyen – pillanatnyilag csakis a román (és részben a magyar) szélsőjobboldal, valamint Moszkva malmára hajtja a vizet. Annak bizonyítékául, hogy a lakosság többsége nem nacionalista, bemutatnám a ma délutáni, Kolozsvár főterén megrendezésre kerülő rendezvényt, mely a „Pentru solidaritatea interetnică - Az interetnikus szolidaritásért” címet viseli és a következő a mottója:

„Kolozsváriak az interetnikus szolidaritásért!

Nem hagyjuk magunkat manipulálni!
Nem fogjuk leköpni a barátainkat és szomszédainkat csak azért, mert egyes botrány- és szavazatlesők ezt akarják.
Nem fogjuk feláldozni a békénket az etno-nacionalista hisztéria oltárán.
Nem fogadjuk el az erőszakot és a provokációt.
Románok, magyarok, németek, romák vagy bármi más lennénk, öntudatos, tisztafejű polgárok vagyunk.
Ismét az utcára vonulunk, egy inkluzív, rasszizmus-, sovinizmus- és gyűlöletbeszédmentes, európai Romániáért.”

Eddig ezerhatszázan jelezték az érdeklődésüket, részvételüket.

És a román sajtó egy része is tárgyilagos: az Adevarul helyet adott a blogrovatában Mugur Vărzariu fényképész, filmrendező és jogvédő írásának, amely roppant higgadtan és a nemzetiségek közötti tolerancia jegyében kezeli a helyzetet, sőt, felhívja a figyelmet arra is, hogy a betonkereszteket rosszul rakták le a nagy sietségben: ha lenne alattuk hant, akkor az elhunytak fejjel a völgynek feküdnének... Tőle tudjuk azt is, hogy a temetőben már eddig is volt egy román katonának sírja, amit a többivel együtt ápoltak, amint azt kell is. Felteszi azt a kérdést is, hogy miért pont ötvenkét betonkeresztről van most szó, honnan a szám, és ő foglalja össze a legalaposabban, miről van szó:

„Lényegében véve arra kérem önöket, elemezzék józanul a fentieket és ennyit jegyezzenek meg: az osztrák-magyar hősök temetőjében egy román hős neve már ismert volt és tiszteletben részesült. Szükség volt a hősöknek, de főleg a románoknak és a magyaroknak vagy nem-magyaroknak, a Darmanesti-i polgármester által a választási kampány dandárjában elkövetett gesztusára?” (Adevarul)

Én már csak annyit mondanék, hogy erre a konfliktusra senkinek semmi szüksége. Nem lesz belőle baj – ha senki sem csinál bajt belőle.

Sajnos azonban vannak bajkeverők.

Itt is, ott is.

Nem kéne hagyni.

Szele Tamás