Helló, Monika - ilyen címzéssel is ritkán írok levelet. „Mennyország, Nagykávéház, felhő szélén második sarok, kettes asztal.” Ritkán írok, abban sem vagyok biztos, kézbesítik-e, nem is bízom a Magyar Postára, hátha sajtó útján hamarább megkapod. Szóval, ma egy éve, búcsúztunk el, illetve nem volt idő búcsúra sem, illik beszámolni, mik történtek azóta, hogy megy a sáfárkodás azzal, amit ránk hagytál.

Hát kérlek, a lényeg nem sokat változott, vasárnap még mindig flexelnek az emberek.

Annyi változott, hogy most már nálam is, szóval még jobban meg tudom érteni, mit éreztél az ilyen kis szorgos sztahanovisták iránt. A politikai eseményekről, gondolom, értesültél, tudtommal járnak illusztrált lapok a kávéházba – ez van. Akad, aki azt mondja, „Jó, hát akkor itt fogunk élni”, van, aki nem nyugszik bele, hogy megáll az idő, marjuk egymást rendesen, ahogy régebben is, csak most még inkább. Ez gondolom, nem újdonság számodra. Remény nem sok mutatkozik, de nem adjuk fel csüggedésünket, lesz ez még így sem.

A lap megvan, csináljuk: mikor elmentél, csak pár percig vacilláltunk, mitévők legyünk, aztán győzött a szakma szelleme és a kötelességtudat. Tesszük a dolgunkat, amint lehet, amíg lehet – hogy meddig lehet, nem tudni, Sajtókamarát akarnak bevezetni a kormánypárti tollbohócok, kötelező tagsággal, ha sikerül nekik, ki kell találjunk majd valamit, legfeljebb átnevezzük a Huppát értesítőnek vagy közlönynek, esetleg történelmi világatlasznak a gimnáziumok számára, de fel nem adjuk, visszük tovább. Nem könnyű, de mikor volt az?

Hiányzol, basszus. Nem ez vagy az hiányzik, amit tőled megszoktunk, hanem az egész Török Monika, úgy, ahogy volt. Hiányzol az olvasóknak, hiányzol a barátaidnak és van egy olyan sanda gyanúm, hogy még az ellenségeidnek is.

Szóval, ez így, nélküled nagyon nem a régi.

Akik fontosak neked, azokra, gondolom, nap, mint nap figyelsz, úgyhogy róluk most nem is mondok semmit, tudsz mindent, amit kell – a szakma helyzete pedig egyre nyomorultabb, kezdünk ott tartani, hogy ha valaki rontani akarna rajta, elég sokat kéne gondolkozzon, miképp csinálja, hogy még ennél is rosszabb legyen. Most lenne jó, ha itt lennél az ötleteiddel és a profizmusoddal – ahogy szoktad mondani, „ez valamikor egy szakma volt”.

Egyre kevésbé az.

Én magam őrült szlalompályát futottam be a Huppa mellett a magyar média különböző orgánumaiban, decemberben, mikor megalakult a KESMA (a kormánypárti sajtókonszern), és felborult a hirdetési piac, pár nap alatt két lapot lőttek ki alólam, és abban a hónapban öt munkahelyem volt. Így mulat egy magyar úr. A KESMA? Kérlek, ők is egymást eszik, kezd kiderülni, hogy nem is kell annyi ember ahhoz, hogy ugyanazt írják, mint ahányat alkalmaznak, alacsonyan szállnak a munkatársak a szerkesztőségek ablakaiból. Na ja, kérlek: már ott tartanak, hogy a vidéki napilapok vezéranyagait Pestről osztják le, és kötelezően egyformák Biharkeresztestől Nemesmedvesig. Ami jó hír, az az, hogy megszűnt a Magyar Idők, ami rossz, hogy Magyar Nemzet néven jelenik meg, vagyis tehát a Magyar Nemzet szűnt meg, nevét átadva a kormánylapnak.

Az is egy lap volt valamikor, ahogy az újságírás is egy szakma volt.

Örülj, hogy kihagytad a kultúrharcot, bár hatalmasakat röhögtél volna, mikor Adyt azzal támadták, hogy nem volt katona, ezért rosszak a versei. Tűzoltó sem volt és vadakat terelő juhász sem. Most egyelőre azon folyik a bruszt, hogy volt-e kéjtanya a Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetben.

Jól olvastad: kéjtanya. És erre a Ripost derített fényt. Meg az Origo.

Ez lassan már tényleg csak volt egy szakma.

Mi ilyen marhaságokra nem ragadtatjuk magunkat, még nem ment el teljesen az eszünk, bár időnként furcsán érezzük magunkat, de rohamaink egyelőre nincsenek. Még tartjuk magunkat, még próbálunk vigyázni arra a kevésre, ami a magyar sajtóból megmaradt.

Te, figyelj... ha megkapod ezt a levelet, ne mutasd meg az Andrassew kollégának, megszakadna a szíve, mindig érzékeny volt. Te kibírod, te erősebb voltál mindig.

Szóval, így vagyunk mostanság.

Sáfárkoduk a kevéssel, vigyázunk rá, mint a szemünk fényére.

Miattad is.

Hiányzol, basszus.

Hogy mondod?

„Szele kolléga, megint átcsúsztál Patetikus Szimfóniába, mi vagy te, egy Csajkovszkij?”

Jogos, igazad van.

Hagyjuk a fellengzős dumákat: ez amúgy is egy számadás.

Számadás a tálentomról.

Még megvan.

Meg is lesz.

Csak te hiányzol.

Na, majd lesz valahogy – egyelőre próbálom nem elsírni magamat.

Inkább leadom ezt a számadást az Ildinek.

Leadjuk – de fel nem.

Ebben biztos lehetsz.

Helló.

Szele Tamás