Nem tudom, maguk hogy vannak vele, én már kezdem unni ezt az egész Grönland-ügyet, de van egy olyan sejtésem, hogy ez is a nagy, egész estét betöltő, színes, szagos, technikolor produkció célja. Vagy ellenkezőleg. Vagy valami teljesen más. Vagy... egyáltalán nem zárható ki semmi sem, mivel Donald Trumpról van szó, akit nem illik gyerekes szamárnak nevezni, akkor sem, ha az.

(Fotó: Leif Eriksson szobra Minnesotában)

A spekuláció értelmetlen, hiszen minden gondolatmenet eleve azt feltételezi, hogy az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi elnöke valamiféle logika szerint gondolkodik és cselekszik, holott távolról sem kizárható, miszerint erről szó sincs és pillanatnyi ötletek vezetik, akár a legénybúcsún azt a résztvevőt, aki meztelen fenékkel ugrik a kaktuszmezőbe. Mert akkor és ott jó ötletnek tűnik ezt cselekedni. Lehet, hogy Trumpot az északi-sark hajózási útvonalainak ellenőrzése érdekli Grönland esetében – ez lenne a logikus magyarázat – de az is lehet, hogy egyszerűen meg akarja venni lakhelyével együtt a Mikulást, hogy a jövőben kizárólag az Egyesült Államokban lehessen Karácsony. (Az amerikai gyerekek úgy tudják, hogy a Mikulás az Északi-sarkon vagy Grönlandon lakik, és Karácsonykor ő hozza az ajándékot, nem a Jézuska).

És lehetne még gondolni a sziget ásványkincseire (a ritkaföldfémek például nagyon fontosak lesznek a közeljövőben), lehetne gondolni ezer és egy okos és csavaros tervre, ezeknek a megmagyarázásával foglalkozunk mi, mármint a sajtó, de minden verzió azon feneklik meg, hogy fel kell hozzá tételezzük: Trump akar valamit. És tudja is, mit akar.

Ez egyáltalán nem biztos.

Egyszer majd, a távoli jövőben én nagyon gazdag ember leszek, mert újra fogom forgatni Orson Wellestől az Aranypolgárt, csak éppen Trumpról, és minden ilyen logikátlan cselekedetére az lesz a magyarázat, hogy „Rózsabimbó”. Ezt a rózsabimbót, ezt az archetipikus görcsöt, korai sokkot kéne megtaláljuk az elnök gyermekkorában, és talán okosabbak lennénk.

De csak talán.

Nézzük, tegnap is miféle fejlemények zajlottak a grönlandi vizeken?

Először is, Trump tweetelt. Valaki el kéne már lopja a mobilját, illetve kettő van neki, az egyiken beszél, a másikról tweetel és blamálja saját magát, na, azt kéne lenyúlni az amerikai nemzet érdekében és az Alapító Atyák szellemében, de sajnos nem lehet. Tegnap is azt tweetelte fent, a lombos ágon („to tweet” angolul „csiripelést” jelent):„Tervezek elmenni Dániába, de az gondolom, hogy amikor a miniszterelnök abszurd ötletnek nevezte Grönland megvásárlását, akkor az egy mocskos dolog volt. Ezt nem tartottam helyénvalónak. Csak annyi kellett volna mondania, hogy „nem, nem érdekel minket a lehetőség”, de így az Egyesült Államokkal senki sem viselkedhet, amióta nem Obama az elnök. Nagyon nem szép az, ahogy kifejezte ki.”

Erre mondanák, szintén angolosan, hogy „don't be absurd”. A dologban több csavar is van, ugyanis ha az elnök mond egy hülyeséget, az odáig csak egy hülyeség, bárki is mondta, jó, ha nem veszik komolyan. Azonban megsértődni, ráadásul az Egyesült Államok nevében azért, mert próbálják nem a nevén nevezni a provokatív ostobaságot, és udvariasságból feltételezik, hogy „viccelt”, már óvodás szellemi szintre utal, vagy kocsmai kötekedésre. Olyan ez, mintha valaki megkérdezné a bárpultnál: „Szidtad anyámat?” „Dehogy szidtam.” „Micsoda, hát hazudok én?” És már indul is a verekedés.

Persze azt is ostobaság volna feltételezni, hogy Trump Grönland miatt konfliktust akar kirobbantani Dániával. Ez már csak azért sem lehetséges, mert egyedül nem tehet ilyent, nem középkori király vagy kínai hadúr, ehhez kell a teljes diplomáciai meg katonai apparátus, és az nem fogja támogatni a mániáit. Tegnap is láttunk némi erőfeszítést arra, hogy csendesítsék a vitát, Mike Pompeo külügyminiszter szerda este telefonon beszélt dán kollégájával, Jeppe Kofoddal, és már a beszélgetés elején „háláját fejezte ki Dániának a szövetségesi együttműködésért”. A beszélgetés pontos tartalma nem ismert, a dán külügy csak annyit közölt róla, hogy a témája a sarkköri együttműködés erősítése volt, ennek részeként szó esett Grönlandról is.

A beszélgetés pontos tartalma persze, hogy nem nyilvános, ugyanis feltételezéseim szerint a két külügyminiszter – és ne feledjük, Pompeo is csak amolyan botcsinálta diplomata, eredetileg a CIA főnöke volt, azonban kicsit sem buta ember – olyan jelzőkkel illethette a POTUS-t (President Of The United States), amelyekkel ugyan csak egyetérthetnénk, ám nem biztos, hogy hízelgőek, szalonképesek vagy jó fényt vetnek Trump személyére, ellenben gyakran hallhatóak a matrózkocsmák világában.

Szóval, a diplomácia próbálja menteni, ami menthető, Mette Fredriksen dán miniszterelnök egy sajtótájékoztatón ki is fejezte meglepődését és csalódását afölött, hogy Trump elhalasztja dániai útját (de közben, a zsebében lefogadom, hogy végig keresztben volt az ujja, mint a gyerekeknek), viszont azt is leszögezte a miheztartás kedvéért:

„Grönland nem dán. Grönland grönlandi. Még mindig reménykedem abban, hogy nem gondolta komolyan.”

Tehát Grönlandot felszabadítani sem nagyon lehet a kegyetlen dán iga alól, ha netán Trump ezt tervezné. Főleg, hogy Grönland vezetője, Kim Kielsen is nemet mondott.

Mellesleg, ha Dánia biztos lehetne abban, hogy az amerikai elnöknek van humora – sajnos, ilyenfajta nincs neki, maximum a habostorta-dobáló burleszkeket élvezheti – a nagyobb poén kedvéért benyújthatná igényét a felfedező jogán a teljes észak-amerikai szárazulatra, mint olyan. Hiszen tagadhatatlan, hogy eddigi ismereteink szerint az első európai felfedező, aki Amerikában járt nem Kolumbusz volt, és nem is Plymouth Rock telepesei alapították ott az első falut, hanem Leif Erikssoné az elsőség. Az általa alapított viking falut Helge Ingstad régész tárta fel L'Anse aux Meadows közelében, a mai Újfundlandon, 1960-ban. Bonyolítja a helyzetet, hogy Leif apja, Vörös Erik (Eirik Rauda), a szomszédok gyöngye a mai Norvégia területén született, onnét vándoroltak ki családostól valami gyilkosság miatt Izlandra, aztán a kis Erik is folytatta a családi hagyományokat, úgy került Grönlandra, a fia, Leif pedig már nem is gyilkolt, mielőtt felfedezte Amerikát, csak vitte a lendület Bjarni Herjolfssonnal együtt. Igen ám, csak akkoriban a mai Norvégia részben a Dán Királysághoz tartozott, részben pedig Svédországhoz, illetve a kutya nem volt képes megállapítani, ki uralkodik és hol, mert az ilyesmiben járó királyi embereket előszeretettel verték agyon hadifejszével, mintegy könnyed átmozgató edzésként a portyák előtt.

Szóval, ha a hajánál fogva rángatjuk elő a jogalapot, akkor találnánk még egy ellenkeresetre is, csak szerencsére Dánia nem bolond és nem akar belemenni egy olyan vitába, ami eldönthetetlen. Meg még előkerülhetne egy kínai dzsunka maradványa valahonnét a nyugati partról (arra is van esély, hogy a kínaiak is felfedezték Amerikát), előkerülhetne Szent Brandan legendája, mely szerint a derék ír hittérítő járt az óceánon túl, a végén pedig az asztalra csaphatna Montezuma sokadik dédunokája, hogy „akkor is mi voltunk itt először!”

Azonban, mivel a fennálló status quót hangyányit sem befolyásolja a régmúlt (ezt nem érti egyetlen nacionalista sem, miszerint a történelemkönyv politikai vitákban csak annyi szerepet játszik reális katonai erő híján, hogy hozzá lehet vágni az ellenfélhez), ezt az egészet felesleges és ostoba dolog is lenne bolygatni. Viszont, mondom, ha Trumpnak lenne humora, el lehetne poénkodni ezen is egy darabig.

Csak nincs: még az ártatlan udvariasságot is sértésnek veszi, kötekszik, mint cowboy az ivóban, és sodorja magával az Egyesült Államokat valami felé, ami minimum kellemetlen és szégyenletes lesz, de lehet akár ennél rosszabb is - nem csak a Grönland-ügyre gondolok, van neki még egy csomó hasonló mániája. Ezekre ráharap, mint kutya a csontra és nem engedi őket.

Arra lenne jó rájönni, hogy igazából mit is akar ennyire, mi lehet a „Rózsabimbó”, csak ahhoz el kéne jussunk az ő szintjére, ami a tudomány mai állása szerint búvárharang nélkül lehetetlen.

Már, ha egyáltalán akar valamit.

Mert az sem biztos.

Szele Tamás