Kövér Lászlóra hullámokban tör a hazafiúi érzemény, és ha egyszer elkapta a gépszíj, álló napig védi a hazát, akkor is, ha épp nincs kitől – bár neki mindig van, én olyant még nem láttam, hogy Kövér ne talált volna ellenséget a környékén. Tegnap is patrióta rohama volt a házelnöknek, méghozzá elhúzódó, lényegében véve egész nap tartott az előadás, tehát most fáradt lehet.

(Fotó: MTI/Soós Lajos)

Persze, ez annak is köszönhető, hogy zsúfolt volt a programja. Délelőtt konferencián szólalt fel, melyet a hazafias és honvédelmi nevelésről rendeztek, délután Szellemi Honvédő díjakat adott át a Civil Összefogás Fórum (CÖF) arra érdemes tagjainak, szóval ez még egy díjbirkózó szervezetét is megviselné, megérteném, ha estére kicsinyég elbágyadt volna, megérteném még azt is, ha elalvás előtt bedobott volna egy felest, egy ilyen nap után belefér az.

De szerintem azt a felest reggeli után vagy helyett dobhatta be, mert már a délelőtti konferencián érdekeseket beszélt:

„Napjainkban egy tudatfoglaló háború kezdetét éljük, ezért Magyarországnak politikai cselekvőképessége és katonai önvédelme mellett, a szellemi ellenállóképességét is biztosítania kell, ez pedig csak akkor fenntartható, ha a magyar fiatalság hazafias nevelése is biztosított.”

Tudatfoglaló háború? Az milyen, tessék mondani? Amikor hangokat tetszik hallani a fejében, mert azok elfoglalták a nagyméltóságú esze tokját? Vagy mégis, mire érti, házelnököm?

„Száz évvel ezelőtt Európában egy véres területfoglaló háború zárult le, napjainkban pedig egy tudatfoglaló háború kezdetét éljük, és csak remélni tudjuk, hogy ez a küzdelem vértelen marad.
Európa - annak kivétel nélkül minden állama és nemzete - jelenleg egy ilyen tudatmegszállás célpontja, minden európai ország a célkeresztjében van azon szupranacionális érdekcsoportoknak, amelyek elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy maguk alá gyűrjék a profitmaximalizálási törekvéseiknek a még korlátokat szabni tudó nemzetállamokat és ezek demokratikus döntéshozatali mechanizmusait.”

Akkor mégis jól értettem, a tisztelt esze tokját tetszik félteni, mert bizonyára el akarják foglalni. Hát, ha nekem ilyen fejem volna, mint magának, nem mondom, én is félteném, de nem a foglalástól, hanem attól, hogy elsül. Ez azonban önt nem riasztja, sütögeti éjjel-nappal egyfolytában, mint egy jobbfajta csatakígyót, mozsárágyút. De szépen is szól, meg kell hagyni! Úgy kong, mint a nagyharang.

„Az újfajta hadviselésnek egyik célja, egyben egyik legsúlyosabb következménye, hogy elidegeníti a fiatalokat a családjuktól, a nemzetüktől, a szülőföldjüktől és végső soron önmaguktól, hogy már szó szerint azt se tudják magukról, hogy fiúk-e vagy lányok.”

Azért nem ártana eldönteni, hogy cél vagy következmény, ingó firma vagy fingó Irma. A „fiú vagy lány” kérdés ebben a mondatban még csak kóvályog, mint vasorrú bába a mágneses viharban, hiszen a nemzetét, szülőföldjét egyaránt szeretheti férfi és nő, ez teljesen független a nemünktől – de Kövér megmagyarázza, miért fontos ez mégis.

„A másik cél az általános emberi értéktudat elsorvasztása, mert annak hiányában az emberek nem képesek az érdekeik felismerésére, és azok védelmére sem. Ezen célok eléréséhez például a teljesen eltorzított gendertant használják, amely aláaknázza a fiatalok nemi identitását.”

Ezek után belebonyolódik egy bonyolult érvelésbe a homoszexualitásról, a nemek megváltoztatásáról és minden egyébről a világon, valamint némely más dolgokról is, de maradjunk a mondat elején, mert ha betévedünk a teljes bekezdésbe, úgy eltévedünk a szavak erdejében, hogy azt sem fogjuk tudni, Jancsik vagyunk-e vagy Juliskák. Csak a mézeskalács házikó lesz biztos. Szóval, Kövér mester, ez a másik cél? De hiszen egy mondattal előbb még azt állította, ez az egyik! Ha desztillálom a gondolatát, lehántok róla minden fölösleges sallangot, maga azt mondja, hogy aki nem heteroszexuális, az nem lehet hazafi. A fene tudja, szerintem a nemi preferenciáknak a világon semmi közük nincs a hazafisághoz, sőt, bármi máshoz sincs.

„Ami napjainkban az európai politikában, gazdaságban, kultúrában, oktatásban, demográfiában, családpolitikában vagy migrációs politikában történik az csak ennek az új harcmodornak, az Európával szemben alkalmazott tudatmegszállási kísérletnek a keretei között értelmezhető és érthető.”

Nem hívták magát soha Kramernek vagy Sprengernek, uram? Ugyanis ez a két derék inkvizítor írta a Boszorkányok Pörölyét, ők az egész világot abból a szempontból vizsgálták, hogyan viszonyul a boszorkánysághoz. Ámde hamar észre kellett vegyék: a legtöbb dolognak semmi köze hozzá. Gyorsan le is fektették alaptételüket, miszerint „Haeresis est maxima, opera maleficarum non credere”, vagyis „Legnagyobb eretnekség nem hinni a boszorkányság művében”. Innentől kezdve szabad kezük volt, ugyanis ha valaki hitt nekik, meg hitt a boszorkányságban, annak engedelmeskednie is kellett az Inkvizíciónak, aki meg nem hitt, azt meg lehetett égetni eretnekség miatt. Szóval, maga is sokat forgathatta a Malleus Maleficarumot, mert úgy van ezzel a tudatfoglaló háborúval, mint ők a boszorkánysággal.

„Száz évvel ezelőtt felelőtlen magyar politikusok cselekvésképtelenné, és önvédelemre képtelenné tették Magyarországot, így a magyarok történelmi értelemben elveszítették a teljes XX. századot. A XXI. századnak azonban nem akarunk a vesztesei lenni!”

Ez esetben, uram, elárulom a Nagy Titkot. Nem szabad hadat üzenni Szerbiának, mondjuk más országoknak sem, és ha nincs mit elveszíteni, nem is lehetünk vesztesek. Maga meg főleg ne utazgasson Szarajevóba, mert az a maga pozíciójában balesetveszélyes.

„Magyarországnak ezért nemcsak a politikai cselekvőképességét, a katonai önvédelmét, hanem a szellemi ellenállóképességét is biztosítani kell, a szellemi önvédelem pedig csak akkor fenntartható, ha a magyar fiatalság hazafias nevelése, azaz a haza, a nemzet és a család iránti elköteleződést és áldozatvállalást középpontba állító értékrend továbbadása biztosított.”

Meg kell vallanom: én csodálom Kövért. Ilyen szép, hosszú, összetett mondat és a világon semmi értelme, de még tévedésből sincs benne egyetlen gondolat sem... azért erre én képtelen volnék. Ehhez adottság kell, kövéri koponya, melyben abszolút nulla fokon edzett, koromsötét nemesvákuum honol, amit még soha nem fertőzött meg egyetlen fénysugár sem. Valami olyasmit akarhat mondani, hogy az lenne a legjobb, ha mindenki kamikaze lenne, mint áldozatvállaló a haza iránt, csak magyar kamikaze, nem japán.

Aztán ez a hakni véget is ért, a házelnök megebédelt és folytatta a szellemi honvédők kitüntetésével: ott sem akármilyent alakított.

„A magyar múltnak sajnos megkerülhetetlen öröksége az a vajúdás, amely az istentagadó és az istenhívő, a birodalmi internacionalizmus és a nemzeti értékrend képviselői között zajlik évszázadok óta – bár a történelmi korok, a díszletek változnak, a bajvívás kényszere marad. A középkorban a bajvívásnak még voltak szabályai, de a modern világban már az a szabály, hogy nincs szabály.”

Ez az ember tábornoknak született, én mondom, gyermekkorában pálinkás komiszkenyérrel etették, puskaporral megkenve, ágyútalpon ringatták, kartáccsal kényeztették. Ez nem képes abbahagyni a menetelést, Kövérhez képest Napóleon egy notórius civil, egy nyugalmazott biztosítóintézeti pénztárnokhelyettes. Lehet, hogy már elmúlt tizenegy éves, de nem hiszem: pont olyan gyerekesen érvel, mint akármelyik kiskamasz. „Az a szabály, hogy nincs szabály” – rikkantja, mert nem akar betartani semmit, és nem is tűr béklyót.

„Magyar létmóddá változott a szellemi polgárháború. A jövő nemzedékeit nem lehet megóvni, csak felkészíteni a küzdelemre.”

Naná, hogy nem akarja abbahagyni, ugyanis ha egy kicsit békesség lenne és nyugalom, akkor érdemei szerint becsuknák egy nagy sárga házba, ahol végre beállítanák a gyógyszerezését. De míg tart a háború, míg rendkívüliek az állapotok, senki sem veszi észre a szellemi állapotát, ugyanis senkinek nincs rá sem ideje, sem módja. Persze, hogy tűzzel-vassal fenn kell tartani a hadiállapotot – mindjárt tíz éve élünk benne, a NER-nek nem volt egy nyavalyás pillanata sem, amikor ne harcoltunk volna valakivel életre-halálra. Olyan volt, hogy maga az illető nem vette észre, miszerint hadban áll velünk, de olyan, hogy mi ne csatázzunk: sosem. Amióta maguk kormányoznak, semmiképpen.

„Azonban 2010-ben a magyar nemzet tagjai, a választópolgárok felébredtek, és az elmúlt kilenc évben csodát tettek. Ebben felbecsülhetetlen szerepet játszott a CÖF, amely megerősítette az emberek hitét az alázat, a felelősség, a hazaszeretet fontosságában.”

Hát, én másképp fogalmaznám meg azt, hogy elálcivilkedtek egy határ pénzt... gyakorlatilag jó pár éve meg sem merik hirdetni a Békemenetet, mert vagy nem menne oda senki, vagy ha megszerveznék, hogy legyen tömeg, az nagyon sokba kerülne.

„Százezres lélekszámú Békemenetek mutatták fel a népakaratot, és sokan személyesen tapasztalhatták meg elődeik igazságát arról, hogy magyar és lengyel két jó barát. Politikai közösségünk, a Fidesz-KDNP szövetségének nevében köszönöm mindazt, amit a CÖF a magyar demokrácia érdekében tett!”

Azt ugye nem tetszik komolyan gondolni, hogy a Gazeta Polska olvasói klubja, illetve annak mobilizálható része, az a pár száz ember politikai tényező? Azok csak azért jelennek meg, hogy látszódjanak: jó feltűnőek, van kit imádni vagy utálni, de legyünk komolyak, az ő szereplésük a CÖF rendezvényein nem politikai szerepvállalás hanem autóbuszos társasutazás városnézéssel egybekötve. Nappal séta, kis kiabálással és zászlóhordozással, este gulyás aztán irány haza. Vodka helyett kisüsti, de a világon semmi jelentőségük. Bár megértem, hogy ezt emelte ki, ha nekem kellett volna dicsérnem a CÖF-öt, én is bajban lettem volna.

Aztán átadta a díjakat, és végre hazament.

Erős napja volt tegnap Kövérnek, mondhatjuk, hogy méregerős, végigháborúzta, minden ellenség nélkül – és ez nem sikerül akárkinek. Megérdemelne valami elismerést érte. Mely elismerés mellett nyugdíjazhatnák már, mert addig csatározik, míg egyszer tényleg kirobbant valami igazi háborút. Persze az is volna a célja ennek a galaktikus hősnek, csak azt felejti el, hogy az olyanban nem szilvásgombóccal lőnek.

Egyáltalán, az egész harcmániáról egy régi zsidóvicc jut eszembe. Kohn nagyon udvarol egy hölgynek de minden komolyabb siker nélkül, a leányzó csak kacérkodik vele, Kohn már kezdi unni a dolgot, egyszer csak azt mondja neki a delnő:

- Engem nem kap meg ilyen könnyen, Izsák nálam harcolni kell...

- Harcolni? Akkor tudja mit? Kufircoljon magácskával a Bem apó!

Szóval, Kövér állandó háborújához is annyi a kedve az épeszű embernek, mint Kohnnak a szeszélyes kis hölgyhöz.

Ha harcolni kell, akkor nem mi kellünk, hanem a Bem apó.

Más kérdés, hogy ha az öreg feltámadna, úgy vágná képen ezeket a mai uszítókat, hogy Aleppóig csúsznának az orrukon.

Javasolnám, hogy ezt a Kövért nevezzük ki ellentengernagynak.

És küldjük el hadakozni az ellentengerekre.

Szele Tamás