Országok rongya! könyvtár a neved – merengenék Vörösmartyval, csak épp nem volna értelme, ő ugyanis arra célzott annak idején ebben a sorban, hogy akkortájt a papírt rongyból (is) gyártották, míg ma már inkább fából készül. Már ameddig készül, és könyvet nyomtatnak rá. Mert a kormány november elsejétől elveszi a kulturális dolgozók közalkalmazotti státusát.
Ettől még papírt ugyan gyárthatnának, akár fából is, csak könyvet ne nyomtassanak rá, vagy ha megteszik, az nem kerül könyvtárba, nem marad az utókorra.
Éspedig azért nem, mert nem lesz könyvtáros.
Akkor ezt most magyarázzuk meg. Szóval november elsejétől megszűnne a kulturális intézményekben dolgozók közalkalmazotti státusza egy törvénymódosító javaslat szerint, és munkaviszonnyá alakulna át. A javaslat kiterjed a levéltárakra, nyilvános könyvtárakra, muzeális intézményekre és előadó-művészeti szervezetekre. Ugyanakkor nem vonatkozik a kormány által létrehozott VERITAS Történetkutató Intézetre.
Hát, nem sok kulturális alkalmazott lesz, annyi szent. Ugyanis ha munkaviszonyban kell álljanak az intézménnyel, ahol dolgoznak – és nem közalkalmazotti lesz a státusuk – akkor nekik az illető könyvtár, múzeum, színház vagy bármi lesz a munkaadójuk. A bérüket az kell majd kigazdálkodja, de akárhogy néztem a törvényjavaslat szövegét, sehol sem találtam benne azt a tételt, hogy e célból megemelnék az intézmények támogatását, az anyagi keretüket. Szóval: vagy felfedeznek egy-egy aranybányát, vagy bezárnak, de a kulturális közalkalmazottak többé nem jelentenek terhet a központi költségvetésnek. Ügyes, ügyes: itt úgy használták fel a járványt, hogy a most hatályos intézkedéseket kihasználva nem hagytak időt még vitatni sem a törvényjavaslatot. Amit természetesen azonnal meg fognak szavazni, ahogy beterjesztik. Legfeljebb nem lesznek kulturális intézményeink sem. Minek az? Szabadulunk attól a sok könyvkukactól, gyanús értelmiségitől.
Lehet ezt a törvénymódosítási javaslatot sokféleképpen magyarázni, a jelek arra mutatnak, hogy ez a magyarázkodási szerep most Fekete Péter kulturális államtitkárra hárul, aki ugyan tehetséges ember volt világéletében, de porondon és színpadon nem bukott akkorát soha, mint tegnapelőtt a Hír TV stúdiójában. Olyant bírt mondani, amit sosem felejtenek el neki.
Porondot és színpadot mondok, mert ott van neki gyakorlata. Fekete Péter mondhatnánk, hogy hivatásos múzsafi, mint kultúráért felelős államtitkár. Ő bizony saját Wikipédia-oldala szerint magyar színházi rendező, előadóművész, cirkuszművész, korábban bűvész volt, a Békéscsabai Jókai Színház korábbi és a Szarvasi Vízi Színház művészeti igazgatója, a Magyar Teátrum színházi lap főszerkesztője volt. 2002 és 2004 között a Nemzeti Színház oktatási és külkapcsolati igazgatója volt. 2007-2015 ig a békéscsabai színház igazgatója. Miniszteri biztosként 2011-ben a megyei előadóművészeti intézmények átadását felügyelte, 2012-ben a Nemzeti Színház majd 2015-ben a Pesti Magyar Színház vezetőváltásával kapcsolatos ügyeket vezette, 2015-től a nemzeti cirkuszművészeti stratégia kidolgozásáért felelt, felügyeli, irányította a magyar cirkuszművészet megújítási folyamatát, készítette elő az épülő új Nemzeti Cirkuszművészeti Központot. Művészi, rendezői alkotó munkáját a Fővárosi Nagycirkusz igazgatójaként az ott futó produkciók rendezéseiben mutatta meg. Most meg államtitkár – valódi reneszánsz ember, olyan sokoldalú, mint egy tetrakontaoktaéder, ami egy mértani idom, van neki negyvennyolc oldala, hetven éle, huszonhat sarka. Sőt, van neki államtitkári ars poeticája is, ami a legritkább eset a magyar politikacsinálók között, korábban ugyanis azt írta saját munkájáról a Facebook-oldalára, miszerint:
„Képletesen szólva, kakashintát építünk, és államtitkárként ott állok a hinta közepén, s nem engedem, hogy ledőljön a hinta valamelyik oldala. S miközben faragjuk, építjük hintáink mindkét felét, kezet nyújtunk a hinta szárán egyensúlyozóknak, az arra felkapaszkodni vágyóknak. De azon kell lennünk, hogy közben ne lökjünk le arról senkit. Csak keveset faragjunk, minél többet építve befogadjunk. Nagy ez a hinta, sok hely van rajta, vagy ha kicsi, a hintánk szárait hosszabbítsuk meg, s ne a szereplőket taszítsuk le róla. Emeletre építsük a libikókát, és ne a pincébe, hiszen világraszóló értékeinket magasra kell emelnünk.”
Vizuális típus vagyok, elképzeltem, ahogy építi a libikókát az emeleten, és alig bírom visszatartani magam, hogy rá ne kiáltsak: „Fekete úr, magasabbról nagyobbat lehet esni!” Mindegy, hiszen hiába vallotta tavaly, miszerint azon kell lennünk, hogy ne lökjünk le a hintáról senkit, most mégis neki kell megmagyarázni, miért hajítunk le sokakat. Ezt próbálta meg a Hír TV-ben, és akkor hangzott el az ólomsúllyal koppanó kijelentés:
„Azok a könyvtárosok, akik nem csinálnak semmit, őrájuk majd nem lesz szükség. És azokra a könyvtárosokra, akik aktívan kitalálják, hogy hogyan lehet új és új programot hozni, ők nagyon sok pénzért ott fognak tudni maradni, mert ők fogják a hátukon vinni, cipelni az adott intézményt.”
Tegnap óta mélázok a gondolaton és jut eszembe számtalan, de túlzás lenen azt állítanom, hogy szebbnél szebb gondolat. Szóval, ez az egész törvényjavaslat a kultúra rentabilitását célozza, amint Fekete államtitkár ugyanebben az adásban mondta:
„Egy éve dolgoznak azon, hogy hogyan tegyék hatékonyabbá a magyar kulturális életet, és ez idő alatt a legtöbb intézményvezető a közalkalmazotti bértáblát nevezte meg az egyik problémának.”
Akkor azt most elfelejthetik, de a rentábilis kultúrát is, mert az nem a piacon térül meg és direktben: a kultúra nem olyan áru, mint a krumpli, amit megtermelek, kiviszem a piacra, eladom és lesz pénzem, azon vetőburgonyát veszek és ez így folytatódik pár száz éven keresztül. A kultúra ott térül meg, hogy ha jön egy járvány, akkor a népességnek jóval kisebb része betegszik meg, mert tudják, hogy kezet kell mosni, otthon kell maradni, maszkot, kesztyűt kell viselni. Fel tudjuk találni a mozdonyt vagy a szerszámgépeket, mert hozzászoktunk a gondolkodáshoz, miáltal az utazás is olcsó lesz, az árak is lemennek, növekszik az életszínvonal. És ha nem a mozdonyt találjuk fel, akkor a számítógépet. Ezzel szemben áll a kultúrával kevesebbet foglalkozó yanomami törzs Amazóniából, akiknek a társadalma roppant stabil ugyan, de népességük alacsony volt már Kolumbusz előtt is és életszínvonaluknak köszönhetően a törzsben a negyvenéves ember aggastyánnak minősült. Szóval a kultúra nem áru és/vagy szolgáltatás, sokkal inkább cél, az állandó fejlődése legalábbis az, hiszen direkt vagy indirekt módon mindenki javára válik. Az ám, csak ez nehezen kimutatható azonnal és készpénzben.
Voltak államok, amelyek ezt nem értették és magam voltam tanúja annak, amikor Ceausescu egy tollvonással kötelezte a kultúrát, hogy legyen önellátó. Sőt, ha lehet, nyereséges is.
Ez akkor történt, amikor már a jegyeket is jegyre adták, a feketepiac természetesen dugig volt, csak épp drága is volt minden: akkoriban inkább vett az ember tíz kiló krumplit, mint színházjegyet. Édesanyám a nagyváradi bábszínház rendezője volt és erősen meglepődtek a teljes társulattal, mikor megkapták az ukázt: aznaptól terv szerint kell eladni jegyeket, ha nem jön össze az előirányzott mennyiség, nincs fizetés. Annyi sem, amennyi addig volt. Addig – évtizedeken át – a kulturális élet centralizálása volt a fő cél, akkor elengedték mindenkinek a kezét, megszánt a dotáció, a jegyeladások ugyanis pont a dotáció összegét kellett fedezzék. Ismerős?
Ismerős, a mostani színházi életből.
Váradon sikerült megoldani a problémát, de – kacifántosan. Nyereséges bábszínház a világon nincs, országos nyomor, éhezés idején főleg elképzelhetetlen. Senki sem fog bábjátékra költeni. Volt azonban akkoriban és ott egy olyan törvény, miszerint magánembernek nem lehet videomagnója, azért börtön is járt, ellenben intézménynek lehetett. A bábszínház utolsó pénzéből vett egy ilyent, és a nagyteremben, egy lehető legnagyobb képernyőjű tévén elkezdték vetíteni a Temesváron keresztül Szerbiából becsempészett filmeket. Előadás volt az is. Legfeljebb nem bábelőadás. A napi program körülbelül úgy nézett ki, hogy matinéban Majolenka hercegkisasszony, mesejáték az elemi iskolások számára, kora délután Az elveszett frigyláda fosztogatói, este vagy irodalmi színpad, vagy valami horrorfilm. Teljesen szürreális volt – de működött.
Csak nem lett volna szabad a dolgoknak így működniük.
Azt hiszem, Fekete Péter is valami ilyesmire gondol, mikor a kultúra rentabilitását emlegeti, bár egy könyvtárban sokkal nehezebb bármit is bemutatni, bármilyen programot szervezni. Nincs előadóterem. Azért rakjunk össze egy sikeres könyvtári előadás-programot, a cirkuszművészet hagyományainak megfelelően.
Cirkuszinduló, a bohócok bevonulása. Frakciónként. Semjén bohóc fehér lovon vezeti a menetet.
Illuzionista bemutató! Fekete Péter eltünteti nyom nélkül a közalkalmazotti státust és kettéfűrészel egy szőke könyvtárosnőt. A könyvtárosnőt előadásonként cserélik.
Dr. Varga Judit igazságügy-miniszter paragrafusokkal és törvényjavaslatokkal zsonglőrködik, akár harminc is táncol egyszerre a levegőben.
Oroszlánszelídítés: Kovács Zoltán egyedül vezeti le a Kormányinfót a vad, független sajtómunkások ellen, pattogtatja az ostorát és tüzes karikákon kergeti át őket.
Az éhezőművészek bemutatója, avagy közalkalmazottból munkavállalók, védőháló nélkül a kupolában, trapézon.
Kötéltánc: a magyar értelmiség egyensúlyozik megélhetés és kultúra között.
Wass Albert verseinek ismertetése, zenei kísérettel, késdobálás a közönség soraiból.
Verbális erőművészek, válogatás a kormánysajtó legfrissebb írásaiból.
„Én egy virág vagyok” címmel Bayer Zsolt akrobatikus számot mutat be, melynek során kiderül, hogy ő a Gerinc Nélküli Gumiember.
Nagy finálé, a bohócok kivonulása, műlovarok, valódi lovarok és ünnepi levitézlés.
Körülbelül ezt kéne elvinni a könyvtárakba, ez tényleg színt vinne abba a templomi csendbe, ami ott szokott uralkodni, ez program, ez vonzaná a közönséget és – legalábbis eleinte – anyagilag is hasznot hozna. Más módszer hamarjában nem jut eszembe.
Fekete államtitkárnak pedig adnék egy tanácsot. Ha még nem látott könyvtárost dolgozni – hiszen erre utal azzal, hogy egyes könyvtárosok most nem csinálnak semmit – talán kérjen tőlük könyveket.
Csodát fog látni.
Próbálja ki, érdemes.
De addig a Vörösmarty-parafrázissal élhetek: országunk rongya, könyvtár a neved.
És most nem azért, amiért annak idején.
Szele Tamás
