Forgókínpad

Forgókínpad

Hordó-ügy – harminc év után

2020. május 07. - Szele Tamás

Kellemetlen kötelességemnek kell eleget tennem – kellemetlen, mert ki az a bolond, aki szeret takarítani a trágyadombon? – de valakinek most már szót kell emelni, ugyanis, hogy finoman fogalmazzak, bajok vannak Stefka István memóriájával, mint azt látni fogják önök és bizonyítani fogom én. Méghozzá komoly bajok, melyeken nem segít a hangos, agresszív kiabálás.

kurir-logo.jpg

Ugyanis abban bizonyosak lehetünk, hogy ez a mostani írásom hangos kiabálást, ellenszenvet fog kiváltani elvakult politikai körökben, azonban a tények sajnos piszok makacs dolgok, és ezt a tulajdonságukat Stefka úr monoton rendszerességgel figyelmen kívül hagyja. Méltattam én már korábban is az ő évülhetetlen érdemeit, makulátlan jellemét, nem szeretném ismételni magam, korábbi dolgaira ezúttal ne térjünk vissza, különben is tényekről van szó, tényekről, melyekre alig vagy rosszul emlékezett és ezért engedte meg magának a mellébeszélés luxusát – pedig ő maga szolgál bizonyítékkal arra, hogy ismeri vagy legalábbis ismerheti a valóságot, csak nem érdeklik a ténykörülmények. Mellőzzük tehát az ad hominem érvelést, lássuk inkább, miről beszélek.

Múlt vasárnap jelent meg Stefka István írása a Pesti Srácokban, és már a címe vonzotta a tekintetemet:

Hordót a zsidónak – Amikor antiszemita rágalmak özöne zúdult az MDF-kormányra (Stefka István a médiaháborúról, 6. rész)”

Vonzotta, ugyanis én történetesen a Kurírnál dolgoztam azokban a garabonciás időkben, mégpedig a lap első megjelenésétől az utolsóig, ráadásul rovatvezetőként. A Monitor nevű hírfigyelő rovatot vezettem – ennek később jelentősége lesz – de írtam minden mást is, főleg publicisztikát, tv-kritikát, riportot, ami jött és ami kellett. Szerettem? Nem, imádtam: több volt az a lap mint munkahely és több volt szerelemnél vagy házasságnál, sokunknak még válóoka is volt. Annál jobb helyen életemben nem dolgoztam, meglehet, nem is fogok. Ahhoz ugyanis megint huszonkét évesnek kéne lenni, hiszen idén lenne a Kurír harminc esztendős, ha meg nem szüntetik egy aljas manőverrel – még az első Orbán-kormány volt a felelős a lap pusztulásáért. De térjünk vissza Stefkához. Akármennyire is pedzi a címben, magáról a Kurírról és a hordó-ügyről (mint majd látni fogjuk, a kifejezés használata is gond, és előrevetíti a magyar belpolitika későbbi, sőt, mostani nyavalyáit) viszonylag keveset ír. Lássuk azt a keveset.


A KURÍR ELSŐ TÁMADÁSA: HORDÓT A ZSIDÓNAK!

De térjünk vissza a kilencvenes évek elejére. Akkor az egyik legismertebb gerjesztett ügy az volt, amikor 1990 szeptemberében az Országgyűlés plenáris ülésén Tölgyessy Péter (SZDSZ) interpellációja során az egyik kormánypárti képviselő állítólag azt kiabálta be:

Hordót a zsidónak!”

Az ellenzéki SZDSZ a sajtója segítségével napokon keresztül napirenden tartotta az ügyet, felhasználva a konzervatív kormányzati erők lejáratására. [Nem érdektelen, hogy az egészet a Kurír találta ki (főszerkesztője, Szűcs Gábor vezetésével), és terjesztette el, ez a zavaros hátterű, a lejáratásban élen járó bulvárlap – a szerk.]

Miután az MTV Híradója is felvette a bekiabálást, hivatalos vizsgálat indult, amelynek végén a szakértők megállapították, hogy a képviselő csak azt mondta: ,,Hordót a szónoknak!” [A korábban feljelentést tett (!) Kurír ezután megpróbált kihátrálni az ügyből, erről írni fogunk később].

Egyébként úgy tudom – ott voltam a parlamentben –, hogy a nagy kavalkádban Torgyán József volt a bekiabáló.”

Hát, ebben a valamiben még a magánhangzók is hazugok. Hazugok, mert a Kurír volt főszerkesztőjének neve nem „Szűcs”, hanem Szücs Gábor, rövid „ü”-vel és erre közismerten kényes volt mindig – nem tudom, szándékos sértés volt-e a dalnok részéről az elírás, vagy az emlékezete rostáján hullott ki, de már ez is mutatja Stefka pontosságát és hitelességét, mint cseppben a tenger. A Kurír „zavaros hátteréről” annyit, hogy minden pénzügye tökéletesen rendben volt és transzparensen át lehetett tekinteni, akár az alkalmazott is megtehette, ha kívánta: ugyanis az alkalmazottak nagy többsége résztulajdonosa is volt a cégnek. A lap a Kontraxtól kapott tőkéből indult, de egy év alatt sikerült visszavásárolnunk magunkat, és hosszú ideig anyagilag teljesen függetlenek voltunk – sajnos, nem végig, az is okozta a végpusztulást. De ez már egy másik történet, mondaná Kipling, amit máskor mesélünk el.

Most a hordóról fogunk mesélni, éspedig igazat. Vegyük a tényeket. 1990. szeptember 24-én esik szó első alkalommal a Kurírban erről az afférról, éspedig egy szignó nélküli vezércikkben – akkoriban, amint azt a Pesti Srácok tavaly nyáron még tudta (tudta, mert hivatkoztak erre az elvre) a vezércikket, mely a szerkesztőség véleményét tükrözte, nem volt szokás szignálni. Lássuk, hogyan mutatja be ez a „Mondjon le a képviselő!” című írás a történteket?

hordo-ugy_elso_anyag.jpg
Innentől idézzük szó szerint az ülésteremben elhangzottakat. Tölgyessy Péter befejező szavai: „... súlyos károkat okozott a magyar mezőgazdaságnak”. (Felzúdulás. A kisgazdapárti képviselők kiabálnak, Torgyán József is többször ismétli: „Hordót!, hordót!”). Tölgyessy Péter: „Hölgyeim és uraim, a feladatok mérete óriási, mégsem a sürgősségtudat vezérli...” – a képviselő nem tudja folytatni felszólalását a kiabálás miatt. Vörös Vince: „Csendet kérnék!” A kiabálás folytatódik.
S ekkor tisztán és kétséget kizáróan elhangzik egy mondat: „HORDÓT A ZSIDÓKNAK!”
Hordót a zsidóknak... Magyar Országgyűlés, 1990. szeptember 18-án...
őszintén reméljük, nemcsak mi gondoljuk, hogy ilyen nem hangozhat el az ország házában. Ezen túl őszintén reméljük, hogy az ügyészség nyomozást kezd az ügyben. Mi ezt megkönnyítendő feljelentést teszünk ismeretlen tettes ellen. Mert megítélésünk szerint ez a kijelentés alkalmas valamely nép, felekezet vagy faj, egyes csoportok vagy személyek elleni gyűlölet szítására.”

Az írás ennél terjedelmesebb, de a tények leírása pontos. Mondjuk Stefka verziójában nem értem, hogy ha mi találtuk volna ki, tehát nem volna igaz egy szó sem a bekiabálásból, Torgyán József hogyan kiabálhatta volna be a kínos szavakat? De hát Stefka ott volt a Parlamentben, állítása szerint.

No jó, de ki volt ennek az első vezércikknek a szerzője? Most ezt nem tudom bizonyítani (később és mást annál inkább) de minden kolléga egybehangzóan úgy emlékszik, miszerint Bayer Zsolt, aki akkor valóban nálunk dolgozott és később is megszólalt az ügyben, nem is egy alkalommal. A továbbiakról itt közölném egy névtelenséget kérő volt munkatársam visszaemlékezésének részletét, aki akkor viszont tényleg parlamenti tudósító volt:

Azt a bizonyos kazettát, amin mi azt hallottunk, amit, többen és sokszor meghallgattuk a szerkesztőségben. Jó néhányan. És senki nem szólt, hogy nem is az hallatszik. Egyetlen bizonytalanság volt: zsidónak vagy zsidóknak?

Megjelent a cikk, valamikor a hét elején (Hétfői nap volt, utánanéztem – Sz.T.). Viszonylag mérsékelt visszhanggal. Pénteken, a szokásos házelnöki sajtótájékoztatón – ahol általában a következő heti műsor volt terítéken –, népszabadságos Kéri Tibor feltette a kérdést Szabad Györgynek, olvasta-e a Kurírban írtakat. Olvasta. És meg is hallgatta a náluk levő felvételt. (Emlékezetem szerint azt mondta, hogy négyszer, de ezt biztosra nem mondanám, az én memóriám nem olyan jó, még nem vagyok olyan Öreg.) S azt tapasztalta, hogy az „inkriminált” (így mondta) kifejezés elhangzott. Annyit tett hozzá, hogy nem tudni, képviselő kiabálta-e be vagy kívülről valaki.”

És utána mi történt? Beszámolt az esetről – erős késéssel – az akkori közmédia, a TV-Híradó is.

Hazaérvén meghallgattam a késő esti híradót, előtte odatettem a tévéhez a riportermagnómat. S akkor rájöttem: a „hordót a szónoknak” nem ott hangzott el, ahol eredetileg. A valóságban az ülésvezető, Vörös Vince házalelnök figyelmeztetése után beállt hirtelen csendben kiabálta be valaki. A tévéhíradóban azonban egy másik mondatnál hallatszott a „szónok”. Ha elhangzott is, nem ott, hanem kicsit arrébb. Ez nem ütötte ki a „zsidót”. Elképzelhető, hogy egy másik zajmikrofon, például a rádióé, rögzített ilyet. Viszont felettébb érdekes, hogy az „inkriminált” részt nem játszották be a tévében. Erősen gyanús volt, hogy a szónokot csak úgy „bevágták”, azonban tévedésből máshova került. Másnap bevittem a szerkesztőségbe a magnót, megmutattam Szücs Gábornak a felvételt, nehogy eltűnjön valami valahol. Azután szervezte a sajtótájékoztatót a Kurír. Ott szinte az összes kolléga zsidót hallott, két kivétellel: Gál Jolán (tévéhíradó) történetesen szónokot hallott az eredeti felvételen, Hollós János (Magyar Rádió) – becsületére legyen mondva – azt közölte, hogy nem tudja eldönteni.

Még valami: az országgyűlésben őrzött legeredetibb felvétel is valahogy megcsonkult idővel. Amikor ugyanis felvetődött, hogy perdöntőnek azt is meg lehetne hallgatni, kiderült: addigra pont az a rész törlődött. A történet szerint – ha jól emlékszem (látod Öreg, én képes vagyok kételkedni is) – odatekerték a videót, de cigiszünetet tartottak, mielőtt meghallgatták volna a felvételt. És amikor újraindították, egyikük, Borsos Csaba – elismerte –, véletlenül a törlés gombot nyomta meg. Előfordulhat az ilyesmi. Ám vajon életszerű-e, hogy pont az inkriminált rész előtt tör valamelyikükre az ellenállhatatlan nikotinéhség?”

Igen, a sajtótájékoztató. Amin magam is részt vettem, bár csak néma szemlélőként, ugyanis arról bizonyíthatóan Bayer Zsolt írt, éspedig veretes szavakkal:

hordo-ugy_bayer_cimlap.jpg
A Ml FELVÉTELÜNK EREDETI!
S a j t ó t á j é k o z t a t ó  a  K u r í r n á l

Szerkesztőségünk alaposan érintett az ügyben, hiszen múlt hétfőn mi adtunk először hírt az esetről. Nyilvánvalóan ezért is meg kellett szólalnunk, de nem csak ezért. A keddi híradóban ugyanis valami egészen mást vetítettek, mint ami az eredeti felvételen látható. Ez az eredeti felvétel természetesen rendelkezésünkre áll, mi is a televízióból szereztük. (…) Sajtótájékoztatónkon egymás után levetítettük a két felvételt, s a jelenlévő újságírók meggyőződtek arról, hogy a híradóban vetített anyag manipulált. Nem elhanyagolható momentum az sem, hogy kik azok az egyesek, akik „Hordót a zsidóknak!” bekiabálást véltek hallani. Nos, ezt vélte hallani szerkesztőségünk jó néhány munkatársa, az a kedves pécsi olvasónk, aki az esetre felhívta figyelmünket, valamint az Országgyűlés elnöke által felállított vizsgálóbizottság. (…) Ennyit az egyesekről. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a híradó keddi adása „ördöngösségnek” nevezte azt a tényt, hogy a bizottság kazettájától eltűnt a kifogásolt rész. Ezzel azt sugallta, hogy valakiknek érdekében állt azt letörölni. Borsos Csaba elmondta, hogy ő törölte le véletlenül ezt a néhány másodpercet. Akkor pedig nem értjük, miért kellett ezt a félreérthető „ördöngösség” kitételt használni. (…) A híradó anyaga – finoman szólva – nem meggyőző. Tehát objektív vizsgálatot kérünk s e kérésünk az országgyűlés elnökének bejelentése után, holnap reggel megkezdődik.”


hordo-ugy_bayer.jpg

És bizony, ott a szignó az írás végén, csupa nagy betűvel: Bayer Zsolt. Ha Stefka István ezt a mostani elv- és munkatársát akarta süketnek vagy árulónak, netán bérencnek nevezni, akkor sikerült neki. Ami a felvétel forrását illeti: igen, valóban kaptunk egy felvételt egy pécsi olvasótól, és volt nekünk egy saját is, ezt onnan tudom, hogy magam vettem fel. Illetve, betettem egy kazettát a U-Matic videomagnóba és kiszaladtam ebédelni, felvette az ülést magától. Ezen kívül létezett még felvétele a Rádiónak, a Televíziónak és az Országgyűlésnek, az országgyűlési felvétel sorsát láttuk, a Rádió és a Televízió mikrofonjai nem azonos helyen voltak, így elemezni leginkább csak a mi két felvételünket lehetett.

Volna. Hogy főszerkesztőnk Stefka által is idézett, „Végszó a hordóról” című írásából mutassak pár sort:

Miért mondtam ezt? (…) Mert egyik vizsgálatot végző szerv sem rendelkezett azokkal a modem, digitális hanganalizátorokkal, amelyek pedig szükségesek lettek volna a megkérdőjelezhetetlen döntéshez. Mert a vizsgálatok hanganyagát nem engedték nyilvánosságra hozni. Mert senki nem merte vállalni a legegyszerűbb megoldást, még képviselői felszólításra sem, hogy tudniillik álljon fel a parlament nyilvánossága előtt, és mondja azt: igen, én kiabáltam, hogy „Hordót a szónoknak”. Nem akadt vállalkozó... (…) Az a mondat tehát most már mindenkinek lelkében élhet csak tovább. S úgy fog hangzani, ahogyan ő akarja. Az egzakt tények helyett érzésekből, félelmekből vagy éppen gyűlöletből áll majd össze az emlékkép. S mivel nem tudjuk bizonyítani, hogy elhangzott-e az a méltatlan mondat, most már csak arról fogunk beszélni, hogy elhangozhatott volna-e az uszító bekiabálás. (…)

Hordót a szónoknak.

Jómagam és a Kurír csapata is nagyon szeretnénk remélni, hogy ez hangzott el tavaly szeptemberben. S szeretnénk hinni, hogy elmúlhatnak még ezek az indulatok, eloltható még a parázs. S kívánjuk ezt most, azon a héten, amikor az ország kormányfője (Akkor Antall József – Sz.T.) Izraelben tisztelgett a holokauszt áldozatai előtt.”

Nos: ezt szántuk akkor végszónak, a történet utóélete annyiban érdekes ma, hogy igen sok hasonlóságot mutat a mostani „ügyekkel”. Történt egy undorító eset, méltatlan a magyar Országgyűléshez, ami ráadásul akkor még ifjú volt és azt hittük: tiszta. Indult egy vizsgálat is, ami a dolgok normális menetéhez tartozott volna – ám körülbelül akkor, amikor a TV-Híradó bemutatta a maga feliratozott, csúsztatott változatát, illetve előtte történhetett valami, valami, amitől az addig civilizált módon zajló eljárás hirtelen merev tagadássá változott és vádaskodások tömege indult el az akkori politikai oldalak részéről, mi meg ott találtuk magunkat két front között, a sártengerben, a tűzvonalban. Kommunikációs szempontból már az a rossz szándékot jelezte, hogy a Híradó nyomán a köznyelvben az általunk ismertetett hordó-esetből vagy hordó-afférból „hordó-ügy” lett, jelkép, amit zászlóra lehet tűzni, mutogatni, sereget gyűjteni alája – ellene vagy érte.

Ha ma történne ilyesmi, először is nem történne, mert ki sem kerülne a Ház falai közül. Felvétel sem készülne. Ha szóbeszéd indulna, fültanúk mondanák: megindulna a fentiekben vázolt propagandahadjárat ellenük, csak most százszor, ezerszer erősebben. Vérre menően, mert ne feledjük, az Antall-kormánynak sok hibája volt, de nem tört abszolút hatalomra. Az eszközei is gyengék lettek volna ehhez, de tán szándéka sem volt az ilyesmi, szemben a mostani állapotokkal, amikor jön egy Stefka István, és korára hivatkozva nekiáll jobban tudni, mi történt, mint maguk az események résztvevői. Talán abban bízott, hogy az akkori tanúk közül egyedül ő van már életben – ez tévedés volt.

Az lehetséges, hogy az ő fantazmagóriáját fogják hivatalos változatnak kikiáltani – de igaz attól még nem lesz.

Erre még vannak tanúk.

A valóság „hajlítása” lehet kormányzati módszer, de van egy baja annak a valóságnak. Mindig visszaugrik az eredeti formájába – vagy törik, és az sérül meg tőle, aki hajtogatta. Mint agyonerőltetett rugó pattan a botcsinálta lakatos képébe, csak bírjon előle elugrani.

Ezt azért ne feledje senki.

 


Szele Tamás

süti beállítások módosítása