A világpolitikát jelen pillanatban két tényező határozza meg: a koronavírus-járvány és az Egyesült Államok válsága. Ez csak a mostani helyzet, és várhatóan rosszabbodni fog: fel kell készüljön a világ a járvány következményeire és Kína várható krízisére, illetve azokra a kétségkívül agresszív lépésekre, amelyeket majd ennek elkerülésének érdekében tesz majd.

Addig is, itt van nekünk Észak-Korea, hogy ne unatkozzunk.

Mindenkit szeretnék megnyugtatni: Kim Dzsongun megvan. Jobban mondva, nincs annál inkább eltűnve, mint szokása, legutóbb, egészen pontosan budapesti idő szerint ma reggel épp semmitmondó üdvözletet küldött Vlagyimir Putyinnak Oroszország nemzeti ünnepe alkalmából, vagy ő maga, vagy a titkársága, mindegy is, de legalább nem kell megint műholddal keresgéljük, mint pár hete-hónapja. Igaz, akkor is rosszul jártunk a kereséssel, mert megkerült.

Ettől még Észak-Korea nem lett egy nyugodt, békés, prosperáló hely, ugyanis egyre különösebb dolgokat művelnek, pár napja zárta ülését a Politbüró, Kim Dzsongun vezetésével ráadásul, ahol kiemelték a vegyipar fejlesztésének fontosságát mindenekelőtt, szóval, ha Washingtonban rá tetszenének érni, lehetne azon gondolkodni, hogy miket fognak fejleszteni az épülő „műtrágya-kombinátokban”, de nem tetszenek ráérni ez idő szerint, mely állapotot Észak-Korea ki is aknázza, méghozzá maximálisan.

Ellenben külön hír a mai Rodong Sinmunban, miszerint Phenjanban mindenfelé nyílnak a rózsák. Ez mindenképpen fontos, mert ugyanis ha valami nem volna rendben, akkor zárnának, és ezt az imperialista lapok közölnék elsőként, de erről szó sincs.

Komolyabbra fordítva a szót, az tény, hogy a vegyipar felvirágoztatása, mint cél, nem sok jót ígér, és nem valószínű, hogy polgári célokat szolgál, de miből fognak megélni?

A jelek szerint homokból. Egészen pontosan arról van szó, hogy Észak-Korea sok gondja ellenére és épp ezek miatt a világ egyik legjobban megfigyelt területe. Ezt a helyi vezetés nehezményezi is, mint majd idézni fogom, de a nehezményen kívül mást nem nagyon tudnak bevetni az ellen, hogy a koreai légtérben nem érdemes elhajítani egy féltéglát sem vaktában, mert jó esély van arra, hogy vagy dél-koreai vagy amerikai, esetleg kínai tulajdonban teszünk kárt vele, és ezek a megfigyelő drónok elég drágák. Most a műholdakat már nem is említeném, azokat ugyanis nem lehet a féltéglával, az észak-koreai légelhárítás hagyományos fegyverével elérni. De mit lát ez az ezer szem?

Azt látja, hogy:

„Az ország melletti tengereken rengeteg hajó cirkál fel-alá, és időnként egymásra át is rakodnak valamit. Egy idő után egyértelművé vált, hogy a kotróhajók és szállítóhajók segítségével homokot termelnek ki a tengerfenékről, amit aztán elszállítanak és értékesítenek.

A nemzetközi szankciók 2017 óta persze ezt is tiltják. A megfigyelők azt is látták, hogy az azonosítószám nélküli hajók közül soknak volt valamilyen kínai kötődése (kínai zászlók, kínai nevek), és a kitermelt homokot kínai kikötőkbe csempészték.” (Index)

Ne tessék csóválni a fejüket, a homok stratégiai nyersanyag, és nem csak azért, mert nem lehet nélküle félvezetőket gyártani, nincs nélküle mikroelektronika, hanem az építőipar miatt is. Az sem él meg homok nélkül, és a sivatagi homok szemcséi túl kicsik, nem használható rendesen építkezéshez, így áll elő az a furcsa helyzet, hogy még Szaúd-Arábia is importálja a nagy szemű homokot, Kína szintén rengeteget építkezik, állítólag csak 2011 és 2013 között több homokot fogyasztott a kínai építőipar, mint az Egyesült Államok a teljes huszadik században. Szóval: Észak-Korea felfedezte ezt a nyersanyagot, kikotorja a tengerfenékről, tisztítja, szárítja és ezzel kereskedik. Mindenképpen jövedelmezőbb lehet, mint a rossz minőségű szenet termelő bányái vagy a zsarolóvírusok nemzetközi terjesztése.

2017 óta ugyan ezt is tiltják a nemzetközi szankciók, de azért kereskednek. Attól még nem lesznek komoly versenytársai a dél-koreai gazdaságnak, de haragszanak is déli szomszédaikra irgalmatlanul. Minden lehetőséget megragadnak arra, hogy fenyegessék őket, most épp a hőlégballonokkal Délről Északra juttatott röplapok miatt akarják leállítani a két állam összes kapcsolatát: Dél pedig az élesedő helyzettől megriadva inkább közreműködik Phenjannal. A dél-koreai védelmi minisztérium szerdán bejelentette, hogy inkább feljelentést tesz két, Észak felszabadításáért harcoló szervezet ellen, mint szintén az Index írja:

„Joh Szang Kej, a minisztérium szóvivője szerint a két csoport feszültségeket szított Szöul és Phenjan viszonyában. Azzal vádolta az aktivistákat, hogy kockára tették a határrégió lakóinak életét és biztonságát. Ezek az akciók ugyanis Dél-Koreában is vitatottak. Szakértők ugyanakkor a véleménynyilvánítás szabadságára hivatkoznak. Az egyik ilyen csoport, a Harcosok egy Szabad Észak-Koreáért évek óta terjeszt olyan röplapokat, amelyekben a többi között a phenjani vezetés megbuktatására szólít fel.

A Harcosok egy Szabad Észak-Koreáért egy nagyszabású akció során május végén hőlégballonokkal mintegy félmillió röplapot és adattároló lemezt juttatott át a szigorúan őrzött határon.”

Mármost nem árt, ha fogalmat alkotunk ezeknek a fenyegetéseknek a hangvételéről, vegyük az egyiket, melyet sikerült megtalálnom a KCNA hírügynökség oldalán.

„Az emberiség mocskának vakmerő cselekedetei, amelyek még a legfelsőbb vezetésünket is megsértik, a KNDK-ellenes szórólapok szétszórása a frontvonal területein, a dél-koreai hatóságok hozzájárulásával, elfogadhatatlan sértés nemzetünk számára.

Semmi sem akadályozhatja meg népünket abban, hogy gyakorlati lépéseket tegyenek és könyörtelenül megbüntessék az árulók szörnyű bandáját.”

Hm, ez nyílt fenyegetés. Ha csak Dél-Koreát és az ott élő ellenfeleiket fenyegetnék, az is épp elég borzalmas volna, azonban mást is fenyegetnek.

Igen, kérem: az Amerikai Egyesült Államokat, mely pillanatnyilag mással van elfoglalva. Ezt a – remélhetőleg átmeneti – állapotot használta ki Ri Szon Gvon észak-koreai külügyminiszter, hogy a szingapúri találkozó második évfordulója alkalmából olyan vaskos dolgokat üzenjen sajtóközleményében a Trump-kormányzatnak, amelyek felérnének egy hadüzenettel is bármely más elnök vezetése idején. Idézzük ezt is, mert igen szépen vagyon megaszondva. 

„Üzenetünk egyértelmű!”

Na, ez már szépen kezdődik...

„Két év telt el a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és az Amerikai Egyesült Államok között tartott történelmi, 2018. június 12-i csúcstalálkozó óta. Lássuk, hogyan látjuk mi és mit érzékel a világ az Egyesült Államok és Észak-Korea kapcsolatainak alakulásából az elmúlt 732 nap alatt.

Az egész világgal együtt abban reménykedtünk, hogy javulni fog a két ország viszonya, de ellenkezőleg, azt kell tapasztalnunk, hogy romlottak, sőt, mostantól még jobban meg fognak romlani, és a Koreai-félsziget békéje, jóléte irányában táplált optimizmus vékony reménysugara is sötét rémálommá vált.”

Itt ismerteti, mely sokat is tett országa a béke érdekében, teljesen leállította az északi nukleáris kísérleti területet (azt le is, csak van nekik még három), kiadta a még kezükben lévő amerikai hadifoglyokat, illetve már csak a hamvaikat, leállították a kísérleti atomrobbantásokat és az interkontinentális, ballisztikus rakétákkal végzett próbálkozásokat is. Ezzel szemben szerintük az Egyesült Államok nem tett semmit, folytatja a felderítő repüléseket az ország felett (mintha volna némi alapja annak, hogy nem bíznak meg minden szavukban), és az észak-koreai célpontok továbbra is a nukleáris csapásmérő eszközeik célkeresztjében vannak.

Hát, mondjuk Phenjan sem sokat tett annak érdekében, hogy ez ne így legyen, itt mindkét fél valahogy érzelmi alapú hozzáállást várt a másiktól, azt várta, hogy szerelemből, pusziért, szép szeméért teljesüljön minden követelésük, mindkét partner valahogy „semmiért egészen” várta a viszonyok azonnali javulását. És ezt az egész szamárságot Kim Dzsongun és Trump romantikus barátsága kellett volna megalapozza. Mely, mint látható, nem volt elég erős kötelék közöttük, most szakad szét a hímzett keszkenő.

„Észak-Koreának nem sok haszna származik abból, hogy személyes kapcsolat alakult ki az ország vezetője, Kim Dzsongun és Donald Trump amerikai elnök között, ha Washington tovább folytatja Phenjannal szemben ellenséges politikáját. A Trump-kormányzat a jelek szerint csak a politikai haszonszerzésre összpontosított, miközben elszigetelni és megfojtani igyekezett Észak-Koreát, megelőző nukleáris csapásokkal és egy rendszerváltozás kikényszerítésével fenyegetve az országot. Soha többé nem fogunk olyan csomaggal szolgálni az amerikai kormányzat vezetőjének, amelyet eredményként állíthat be anélkül, hogy cserébe bármit is kapnánk.”

Megcsalt szerető szavai ezek a csalfa legényhez: de aki azt hiszi, tányértöréssel megússza Trump, nagyot téved. Most jön a feketeleves.

„Legfelsőbb vezetőségünk a Korea Munkáspárt hetedik központi katonai bizottságának történelmi negyedik kibővített ülésén megvitatta a nukleáris fejlesztés nemzeti stratégiáját az uralkodó belső és külső helyzettel összhangban, és ünnepélyesen kijelentette, hogy tovább erősíti a nemzeti nukleáris fegyverkezési folyamatot. (…) A KNDK stratégiai célja megbízhatóbb és komolyabb erők kifejlesztése az Egyesült Államok hosszú távú katonai fenyegetéseinek kezelésére. Ez a válaszüzenet az Egyesült Államoknak a június 12-i találkozó második évfordulója alkalmából.”

Hát ez már baj, de nagy. Nem, hogy enyhülne a nukleáris fenyegetés, hanem jelentősen erősödik, ráadásul Ri Szon Gvon akkor jelenti ezt be, amikor az Egyesült Államok részint a világjárvány, részint saját belső válsága miatt pillanatnyilag nem képes csattanós választ adni.

És van egy olyan érzésem, hogy nem Kim Dzsongun rendszere az utolsó, amelyik most, hogy a Sas betegeskedni látszik, megpróbál nem csak elszabadulni a nemzetközi diplomácia ellenőrzése alól, hanem még belé is rúgni a gyengülőnek hitt Nagy Ellenfélbe.

Nagyon veszélyes idők jönnek, ha a világ eszénél volna – vagy legalább hajlandó lenne a fejéhez kapni – most lenne az utolsó pillanat visszarettenni a szakadék széléről és senkit sem hagyni, hogy belé zuhanjon.

A világ viszont nincs eszénél és összevissza kapkod, nem a fejéhez.

Meglátjuk, mi lesz.

De optimizmusra semmi ok.

Bár Phenjanban nyílnak a rózsák.

Szele Tamás