Rögtön kezdjük azzal, hogy ezt a rövid elemzést teljesen felesleges és értelmetlen is megírni, ugyanis a tízmillió orientalista országa vagyunk, hiszen az a helyzet, hogy Ázsia ügyeihez (is) mindenki ért alapértelmezés szerint, méghozzá jobban, mint bárki, aki ír róla. Ez egy ilyen zseniális ország, melyben senki sem azzal foglalkozik, amiben a legjobb.

Ha az előbb tízmillió orientalistát írtam, megint tévedtem, szokásom szerint, ugyanis helyesebb húszmillióról beszélni, mivel a sok szakértő rendszerint saját magával sem ért egyet, egymással sem, egyetlen közös nevezőjük, hogy az a véleményük, miszerint aki írt az eseményekről, tökéletesen hülye és nem alkalmas sem szakmájára, sem egyéb munkakörök ellátására.

Még nagyobb baj, hogy a phenjani hivatalos politika is körülbelül ugyanezen a szinten mozog, ideértve őnagyságát, Kim Jodzsongot is, akit majd lesz alkalmam bőségesen idézni. Ő meg azt képzeli, hogy ért a politikához, csak amihez ő ért, azt nem így hívják.

Egyelőre vegyük fel az események fonalát ott, ahol tegnap letettem: vagyis, abban maradtunk, hogy Észak-Korea bejelentette, miszerint megszállják a panmindzsoni fegyverszüneti egyezményben garantált demilitarizált zónát, ami lényegében véve hadüzenet Dél-Koreának.

Lehetne azt mondani, hogy „ugyan már, csak kicsit megszállnak egy lakatlan övezetet”, azonban miheztartás végett még tegnap, helyi idő szerint 14:49-kor felrobbantották az északi erők az Észak és Dél közötti kapcsolatok fejlesztését szolgáló összekötő irodát Keszong határvárosában. Sokan ezt azzal bagatellizálták, hogy úgyis üresen állt az iroda. Ezt nem kétlem, hiszen a közeledési folyamat régóta befagyott, de én a budapesti Baross téren is tudok üresen álló ingatlanokat, még irodákat is, amennyiben azokat mind felrobbantanák, érdekes és eseménydús életünk volna, habár elképzelhető, hogy némiképp rövid. Ez egy jelképes aktus volt, mely az északi KCNA hírügynökség szerint:

„Összhangban áll a feldühödött emberek gondolkodásmódjával, akik ki akarják kényszeríteni, hogy a söpredék és a söpredéknek menedéket nyújtók drágán megfizessenek a bűneikért”.

Szóval: nincs tárgyalás, nincs békülés. Csúnyát tetszettek mondani a Kim családra, jön a bosszú (dehogy azért jön, véleményem szerint az egész felfordulás sokkal inkább vezethető vissza gazdasági és társadalmi problémákra, de valamit mégiscsak kell mondani), méghozzá irtózatos szitkozódások közepette. A megszokott, hűvös hangvételű hírügynökségi anyagok és politikai kommünikék helyét olyan virágos átkok vették át a KCNA-n, hogy csak lesi az ember, hiszen nagyon nem ehhez van szokva. Az északiaknak egy kiváló tulajdonságára mindenképpen fény derült: a hírügynökségi munkatársak közül valószínűleg a legtöbben tényleg tudnak legalább egy órán keresztül anélkül káromkodni, hogy ismételnék magukat. A déli reakciók tegnap még abból álltak, hogy az egyesítési miniszter felajánlotta a lemondását (a Xinhua hírügynökség szerint), és a védelmi minisztérium hivatalosan is kifejezte mély aggodalmát az Északon tervezett támadás miatt, valamint ma jutottak el odáig, hogy a déli vezérkar bejelentse: amennyiben agresszióra kerül sor, azért nagy árat fognak fizetni. Ám Phenjanban sisteregnek a villámok.

Éspedig azért, mert ebben a helyzetben a Kék Ház, a Cheong Wa Dae, vagyis Dél-Korea mindenkori elnökének rezidenciája és hivatala (úgy tessék venni, mintha a Downing street 10-ről beszélnénk) sem hallgathatott. Mun Dzsein elnök válaszolt a korábban őt ért kritikára, mely Kim Jodzsongtól, Kim Dzsongun húgától, az észak-koreai Munkáspárt Központi Bizottságának első osztályvezető-helyettesétől származott, és mely hogy úgy mondjam, barokkos bőséggel mutatta be a káromkodás művészetének lehetőségeit és változatosságát. Mun Dzsein azt mondta (kivonatolom a hosszú nyilatkozatot):

„Határozottan elítéltem Kim Jong-un észak-koreai vezető testvérét „durva és értelmetlen” kritikájáért, és figyelmeztetem, hogy nem fogjuk tolerálni az Észak ésszerűtlen szavait és cselekedeteit. Értelmetlen cselekedet volt (Moon beszéde a hét elején) nagyon durva hangnemben. A két Korea nem térhet el a jelenlegi Korea–közi kapcsolatoktól, amelyek legyőzték a háború válságát, és kommunikáció, valamint együttműködés útján oldják meg a függőben lévő kérdéseket.”

Hát igen, ugyanis, mint ebből a nyilatkozatból kiderült, a krízisnek komoly előzményei voltak. Az Északról menekültek emigráns szervezetei már jó ideje eregetik a léggömböket, amelyek erősen Kim Dzsongun-ellenes röplapokat, de akár pendriveokat is szállítanak a határon át, és ezt Phenjan nem is tegnap kezdte el nehezményezni. Azonban Délen demokrácia van, megtiltani se könnyű a politikai tevékenységet: a tárgyalások során felmerült, hogy Dél különmegbízottakat küld Északra a vitás kérdések rendezése céljából, konkrétan Chung Eui-yong nemzetbiztonsági igazgatót és Suh Hoont a Nemzeti Hírszerzési Szolgálat igazgatóját. Mármost ilyen titkosszolgálati együttműködések vannak, még az olyan kutya-macska barátok között is, mint a két Korea, ezekről mélyen szokás hallgatni a diplomáciában. Nos, Kim Jodzsong nem hallgatott, sőt, nyilvánosságra hozta az ajánlatot. Sőt, még „szégyentelenül szofisztikusnak” is nevezte, melyet „virágos retorika tölt be”.

Mit lehet tenni? Egyelőre Dél tiltakozik és fegyverkezik, valamint nem örül, de nem is esik pánikba.

No, akkor most nézzük meg, mi újság Északon? Északon az az újság, hogy kicsit összekeveredtek a hírek. Az előbb említett Kim Jodzsong-beszéd ugyanis június 15-én hangzott el, de a KCNA mai, vagyis június 17-i dátummal adta ki, amitől az embernek olyan érzése támad, hogy Mun Dzsein megjósolta, mit fog ma mondani az északi hadúrnő, holott nem erről van szó: hanem arról, hogy a szónoklat két napig Északon nem volt nyilvános a nemzetközi sajtó számára. Akkor nézzünk bele a Rejtelmes Hölgy szavaiba, mert bizony mondom: érdemes. 

„A pimasz ember mézes szavai undorítóak

A dél-koreai elnök végül megszakította csendet, az észak-déli kapcsolatok romlásának közepette, a legrosszabb katasztrófa bekövetkezte előtt. (…) Szégyentelen és szenvedélyes szavak sorát mondotta, tele inkoherenciával. Beszélt „elnöki” minőségében, de fájdalmas volt hallgatni a beszédet, mert mentes volt ez az ember minden felelősségtől és jó szándéktól a nemzet és az állami vezetés iránt, valamint a jelen helyzet ellenőrzéséhez szükséges intézkedésekről sem szólt. De önfelmentésben, felelősségkerülésben és mélyen gyökerező lakájszellemben bővelkedett.

A retorika vonása mélyen összezavarja az igazságot. (Ezt nem értem, hogy kerül ide, de mélyen egyetértek vele...Sz. T.)

Mindenki számára közismert, hogy a jelen komor helyzetet a KNDK-ellenes szórólapok terjesztése és a dél-koreai hatóságok ezzel kapcsolatos nyilatkozata okozza. A dél-koreai elnök közelmúltbeli beszédeinek tükrözniük kellett volna bocsánatkérését, bűnbánatát és határozott ígéretét, hogy megakadályozzák a hasonló események megismétlődését. De beszéde tele volt kifogásokkal és hamis retorikával, hogy megszabaduljon a felelősségtől, az eszközök és a cél említése nélkül.

Azt mondta, hogy a béke nem jön egyik napról a másikra, és úgy kell fenntartanunk az optimista hitet, mint a kanyarogva csordogáló folyók, melyek azonban tudják, hogy végül mind a tengerbe jutnak – lépésről lépésre, lassan kell a haladást elérni. Úgy tett, mintha „haver” lenne (Bocsánat, a hivatalos angol szöveg itt tényleg a „dude” kifejezést használja), saját nyelvét és szavait beszélte, és úgy tűnt, hogy nagy erőfeszítéseket tett az arckifejezésének fegyelmezésére, ám a kérdés az, hogy tisztában van-e a jelenlegi helyzet lényegével, vagy sem. (...)

Az alapvető kérdés abban rejlik, hogy a déli oldal megrontotta a másik oldal tiszteletét és a megingatta Észak magabiztosságát, annak szívére hágva, amely az észak-déli kapcsolatok sarokköve és kiindulópontja.

Mert megrontották legfelsőbb vezetésünk méltóságát, az elnökünket, akit a legszentebbnek tartunk, mint központi magot, és egyszerre egész népünkön gúnyolódtak. (…) Megfordíthatók-e az észak-déli kapcsolatok néhány mézes szóval, amikor aláásták a bizalmunkat, és a tiltakozás eljutott a szélsőségekhez?

Szégyentelen szofizmus ez a felelősség elhárítása céljából.

A dél-koreai elnök felelős az észak-déli kapcsolatok megromlásáért.”

És így tovább, végestelen-végig, szinte érthetetlenül, hogy az ember már a tulajdon ép elméjében is kételkedni kezd: azt sikerül azért kihüvelyezni a Jalu folyó árjával vetekedő szózuhatagból, hogy Kim Jodzsong kisasszony valahogy úgy képzelte, északi szokás szerint, hogy nem fognak tárgyalni, egyezkedni, nem jönnek-mennek a különmegbízottak, hanem Délen majd lecsukják az emigráns ellenzéket mind egy szálig, aztán átadják őket Északnak, és ezért Észak majd jól nem ad semmit, ahogy máskor sem, másért sem. Merthogy nekik ez is jár, az is jár, tulajdonképpen minden jár, amit megkívánnak.

Mun Dzsein pedig egy demokratikus ország vezetőjeként, akinek ráadásul a szülei szintén északi menekültek voltak, ilyent sem nem tehetett, sem nem akart tenni.

Ezért hát a nagy indulat. Ismerek én olyan politikust közelebb is, aki ehhez hasonlóan gondolkodik, mindenkitől bocsánatkérést követel még a gondolataikért is, csak annak szerencsére nincsenek atomfegyverei, nem is lesznek, hála az Égnek.

Időközben Jang Kum Chol, a Korea Munkáspárt Központi Bizottságának Egyesült Frontja elnöke (és ez még csak a címe neki) is kibocsátott egy nyilatkozatot, hasonlóan kimjodzsongi, virágosan cifra káromkodásokkal, engedelmükkel azt már nem idézném szó szerint, de az a veleje, hogy igenis okos dolog volt azt a közvetítő irodát felrobbantani, ugyanis sem most, sem később nem akarnak tárgyalni a Déllel semmiről, akkor meg minek iroda?

Szóval, összegezve: mi a helyzet?

Az a helyzet, hogy Északon valami piszok nagy baj lehet, amit minimum kríziskeltéssel, maximum egészen reális háborúval próbálnak megoldani. És akkora lehet ez a probléma, hogy már tárgyalni sem hajlandóak a fegyveres konfliktuson kívül más megoldásról. Akárhogyan is ajánlkozik Dél, Északról már csak átkozódás és sértegetés a válasz (az elhangzott verbális inzultusoknak a tizedét sem fordítottam le). Szóval, itt mindenképpen erőszakra fog sor kerülni, mert a másik lehetőség az lenne, hogy Szöul harc nélkül megadja magát Phenjannak, és az azért nem valószínű.

A Koreai-félsziget, mint viharos történelme során már annyiszor, most is csak a csodában bízhat.

És a csodák ritkák.

Szele Tamás