Forgókínpad

Futballművészeti direktívák

2020. július 02. - Szele Tamás

Szokták nekem mondogatni, miszerint nem irigyelnek, mert sok nehéz, kellemetlen, sőt, néha undorító szöveget kell elolvasnom a munkámhoz. Időnek múlásával hozzászokik az ember, kérem, ritkán panaszkodom, de azt hiszem, ma megteszem: régen találkoztam annyira nehezen emészthető beszéddel, mint amit május 30-án tartott Orbán Viktor egy könyvbemutatón.

orban_focilabdaval.jpg

(Fotó: Index)

A kötet címe „Labdarúgás és tudomány”, műfajára nézvést sportszakmai tankönyv, és hát én sem vártam, hogy a miniszterelnök Li Taj-po vagy Po Csü-ji verseinek legújabb, gyűjteményes kiadását mutassa be, ha lehet, saját fordításában: ha ezt szereti, ehhez ért, akkor beszéljen erről, ez kivételesen olyasmi, amit a szemére sem hányhatna az ember, mindenkinek lehet valami szenvedélye. Kicsit sokba kerül az országnak, de tessék elképzelni, ha a hadronütköztetés lenne a hobbyja, az mennyibe kerülne? Bár, ha mindent összeadok: körülbelül annyiba, mint a magyar labdarúgás teljes átalakítása az elmúlt tíz évben.

Beszéljen hát, mondja csak, miért ne? Hiszen épp az a baj, hogy mondja. Én vagyok az a szerencsétlen ember, aki az elmúlt tíz évben szakmai okokból el kellett olvassa Orbán Viktor összes beszédét és nyilvános megszólalását, lassan többet tudok ezekről, mint a titkársága, ugyanis ott cserélődnek időnként az emberek, de én maradok. Komoly ívet vehet észre az ember a 2010-es elszánt, még valamennyire koherens, célratörő beszédek és a mostani, három-négy gondolatot ismételgető megszólalások között: ez az ív lefelé tart. A tíz évvel ezelőtti beszédei, megszólalásai sem voltak kellemesek – de legalább látszott, hogy tudja, mit akar. Mostanság ez nem mindig világos, maradnak biztos pontként az állandóan ismételt rögeszmék és a csikorgó humorkodások.

Másfelől meg, a politikai beszédeit mégis írja és főleg szerkeszti valaki. Lehet, hogy ő mondja meg az illetőnek, miről szóljanak (stiláris szempontból nagyon meglátszik, mikor változik a beszédíró személye), de azért azok mégis „mennek valahonnan valahova”, viszonylag koherensek. Hiszen pont emiatt az előzetes szerkesztés miatt nem ad interjút, és emiatt kell minden pénteken alákérdezni neki a rádióban: ő viszi magával a válaszokat, a kérdéseket elküldték előre, ha a szerencsétlen műsorvezető belekérdez valami váratlant, amit nem egyeztettek, abból nagy botrány lesz, ezért mondhatjuk, hogy a Kossuth adón semmi szükség műre, elég oda a sorvezető is.

Azonban most senki sem írta meg a mondókáját. Nem is hagyta volna, hiszen focihoz nála jobban ember nem érthet az országban. A világon sem. Tehát, ahogy a szöveget elnézem, ő maga írta a szpícset, és arra mutatnak bizonyos jelek, hogy alaposan el is tért a jegyzeteitől menet közben. Akkor lássuk, hogyan beszél a magyar kormányfő kötetlenül, baráti, sporttársi körben, politikától mentesen, mikor szabadon szárnyalhat a szelleme, mint a dalos madárka!

Jelentem: borzalmasan.

Mint látni fogjuk, még összefüggéstelenül is.

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm szépen, hogy megtiszteltek bennünket az érdeklődésükkel. Azt hiszem, nekem néhány megjegyzést kell fűznöm a könyvhöz, és utána arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy miért csináljuk, mert az előttem szólók már elmondták, hogy mire való, meg mit csinálunk, de hogy miért csináljuk, arról érdemes talán kicsit hosszabban is beszélni.”

A mondatnak hiányzik egy igen fontos része, éspedig a tárgy. Azt elhiszem, hogy a jelenlévők előtt világos, miről beszél a felszólaló, de az olvasó nem lehet biztos ebben. Mit csinálnak, mi mire való, mit miért? A Puskás Akadémiát? A magyar focit? A kötet megírását? Kiadását? Az oktatást?

Az első és legfontosabb fölismerés a könyvvel kapcsolatban, amit az alapítványunk elnöke, amikor beszéltünk a könyvről, mondott, hogy fizikai nevelésre biztosan alkalmas a súlyánál fogva, és ezzel föl is idéztük közös boldog gyermekkorunkat. Úgyhogy a könyv ebből a szempontból, mint tekintélyes méretű könyv önmagában is tiszteletet parancsol.”

Kilóra mérik a tudományt mától Hunniában. Ami kár, mert jómagam vettem a fáradtságot és beleolvastam ebbe a műbe: ez egy nagyon szép, rendes, alapos és okos tankönyv, az utolsó pár tíz oldalt kivéve remekül alkalmas elméleti oktatásra, de bőven van benne módszertan a fizikai edzésekhez, emelgetni viszont a vödör vizet is lehet, sőt, azt jobban és hasznosabban lehet, mert szabályozható a súlya. Ezt inkább forgatni kéne. No, hanem a következő idézet szétválik, mint maga a kormányfői gondolat is, próbáljuk összerakni.

A második megjegyzés, amit szeretnék tenni, hogy láttunk itt egy filmet, ami az akadémiánkról szól. (…) És a film azt juttatta eszembe, hogy persze itt van egy fölfogás – erről is majd mondok néhány szót –, hogy milyen viszonyban van a művészet meg a futball, tehát nem gondolom, hogy mindenhol ugyanúgy kell gondolkodni a futballról, mint ahogy mi tesszük, de azt szeretnénk, hogyha az ország összes akadémiája ilyen jól nézne ki.”

Például a Tudományos Akadémia is. Ja, az nem. De a művészet és a futball kapcsolatára később is visszatér, mondom én, hogy nem beszéd ez, hanem kirakós játék:

És ha beszélgetnek az ott dolgozó munkatársakkal, edzőkkel, azok másképpen fognak beszélni a futballról, mint akik nálunk vannak, és itt beszélgetünk a futballról, mert ennek az akadémiának az a sajátossága, hogy a futballt a művészet kategóriájába soroljuk. (…) De a végén futballistákra van szükségünk, akik kimennek a pályára, és olyat csinálnak, ami sose jutott volna senki másnak az eszébe.”

Szomorúan kell konstatálnom: stimmel. Más országokban ugyanis, ahol a futballt valami érthetetlen félreértés miatt a sportjáték kategóriájába sorolják, mindenféle érdekes dolgok születnek, amiket góloknak és eredményeknek, győzelmeknek hívunk, mi túlléptünk ezen az avitt szemléleten, nálunk művészet a foci, nem játék. De meg is látszik rajta. A mi fiaink valóban olyant művelnek a pályán, ami senki másnak nem jutna eszébe. Ugyanis bármely más nemzet sportolóinak az ötlene fel egy focipályán, hogy futballozzanak. De amit a mieink művelnek, az sok minden, csak nem foci. Valami avantgárd táncművészet, kevés mozgással, minimális eszközök igénybevételével, futni például tilos, a labdát sem igazán kell lábbal érinteni, erről még konzultálni fogok egy koreográfussal, de valóban nem csodálkoznék, ha egyik-másik élenjáró csapatunk a következő mérkőzések egyikén labdarúgás helyett előadná a Hattyúk Tavát. Nagy közönségsikerrel, természetesen. A B-közép például meg fog őrülni. 

Azonban térjünk vissza a beszédhez, rejtvény-rovatunk következik, itt hirdetek pályázatot azok között, akik értik, mit mond a költő – a magyarázat sikeres beküldői között egy megfejtőt sorsolunk ki.

Most be voltunk zárva itt a járvány miatt, én azt hittem korábban, hogy a kézilabdaedzők, csak hókuszpókusz ott, szünetben a játékosoknak, de az Izland elleni meccset most többször meg lehetett nézni, és lehetett látni, hogy az nem úgy van, hanem az ki van találva, úgyhogy megtiszteltetés számunkra, hogy a magyar sporttörténelem egyik legendás edzői pillanatának a gazdájával működhetünk együtt.”

Aki ezt érti, az érti a Rohonczi-kódexet és a Voynich-kéziratot is, a húsvét-szigeti rongo-rongo írást meg kapásból fordítja, szótár nélkül. Mi van, hogyan és hogy van kitalálva micsoda? Viszont tessék elképzelni, ezek után még öt bekezdésnyit beszélt, míg eljutott a mondandójához. Tehát a megszólalásnak több mint fele volt kötetlen bevezető. Csapongott, mint pillangó a rét virányain és a pagonyban. Akkor most már lássuk, mit akar mondani...

Trianon is lesz, ebben az összefüggésben is kell valamit mondani a futballról, mert ugyan nem szoktuk ezt így kimondani, de mikor, ha nem egy könyvbemutatókor mondjuk ezt el, hogy a futball nemcsak egy játék, hanem az maga az élet. (…) Azt sem tartom véletlennek, hogy pont az ötvenes években voltunk olyan jók, ennek biztos van sportszakmai oka is, de a futball arra is jó, ha máshol nem, akkor a futballpályán a megszálló ország csapatát is le lehet győzni, még hogyha nem is olyan egyszerű, de sikerülhet.”

Micsoda? Értem, Trianon nélkül tapodtat sem, de senkit nem zavar, hogy az első világháború nem egy elhúzódó sportesemény volt, komoly erőnléti próbákkal, atlétikai bemutatókkal, melynek a végén a mi csapatunk a legjobb eredményt hosszútávfutásban érte el, amit csak a második világháború során volt képes túlszárnyalni? Ami a szovjet válogatott feletti győzelmeket illeti, olyan sok nem volt, és szerintem felírták maguknak külön a gólokat, aztán egy tételben adták meg nekünk. Vagy rajtam kívül már senki sem emlékszik Irapuatóra?

Haptákban nem lehet futballozni. Haptákban állni lehet, esetleg menetelni, de futballozni biztosan nem. És a mi akadémiánknak is van egy filozófiája, nem véletlenül ülünk éppen egy ilyen teremben. Ha elmennek Diósgyőrbe, nem ilyen teremben ülnek. Nagyon jó akadémiájuk van. Vagy a Honvédhoz: nem ilyen teremben fognak ülni, az egy másik terem lesz. És ha kimennek megnézni a pályát, azok másképpen néznek ki.”

Bizony így van ez és nem másként. Nincs két egyforma futballakadémia vagy -pálya ezen a kerek világon, mert ha egyéb eltérés nem is mutatkozna, a diósgyőri terem nincs Felcsúton, ellenben a felcsúti sincs Diósgyőrben. Sőt, a pályák is különböznek földrajzi helyük szerint. Tessék megérezni, ezek már filozófiai mélységek. Nem mindegy, Csuang-ce álmodja a lepkét, a lepke Csuang-cét vagy mindkettőjüket Orbán Viktor és ez esetben fociznak. Illetbe Avalókitésvara szempontjából meg mindegy. De hagyjuk az elméletet.

Könyv már van, tudomány van, elméletek vannak, futballista kellene, tisztelt akadémiai professzorok, nevelők, tanárok és edzők, futballisták kellenének!”

Azok biza kellenének. Nagyon is kellenének. Csak ahhoz focit kéne játszani. Akkor talán lennének is.

Összegezve: így beszél a kedvenc témájáról, kötetlenül, baráti közönség előtt a miniszterelnök.

Ha én beszélnék így a kocsmában, a tulaj előbb megkérdezné, hogy jól vagyok-e, aztán biztos, ami biztos, hazaküldene.

De ez az ember otthon volt.

Inkább írja meg neki ezentúl is a stáb a beszédeit.

Akkor sem lesz bennük semmi jó: de legalább érthetőek lesznek.

Na jó: valamennyire érthetőek.

Szele Tamás