Forgókínpad

Forgókínpad

Szabad sajtó, Budapest

2020. október 06. - Szele Tamás

Azért vannak érdekes helyzetek az életben, meg vannak náluk még sokkal érdekesebbek is. Ezek azok, amelyeket az ellenségemnek sem kívánok, ugyanis míg tartanak, az ember egyáltalán nem élvezi őket, ellenben mikor végük, azután is kissé kancsalul néz, és olyanokat kérdez, hogy „na, akkor ez most mi volt?”

parlament_igazi_cimlap.jpg

Nem tudjuk, mi volt, de volt, ilyenben volt részem tegnap.

Az a helyzet, hogy én alkalmilag segítgetni szoktam egy nagy német televíziós cég magyarországi és kelet-európai forgatásain. Nem nagy összegért, napidíjnak tisztes, de azért ebből nem lehet sarokházat venni, ha csak ezzel foglalkoznék, megélni sem lehetne belőle. Azonban kiegészítésnek kellemes. Ez a német televízió annyira nagy, hogy Németországban még közszolgálatinak is minősül: sok éve dolgozunk már együtt, volt már ezer színes kalandunk, mert a forgatás mindig egy kicsit farsang, mindig egy kicsit rendkívüli állapota a dolgoknak, most a tegnapit fogom elmesélni.

Én különben érdemeimre való tekintettel (szép nem vagyok, ellenben csúnya annál inkább, sőt, beszédhibás is) a szervezésben szoktam segíteni, aminek komoly fontossága van: az ember nem rohanhat le valakit egy kamerával és egy mikrofonnal az utcán, nem vagyunk mi magyar kormánytévé. Annak az embernek szólni kell, meg kell vele beszélni, hol találkozunk, mit szeretnénk tőle kérdezni, mikor: az ügyfelek egy része azt is megkérdi időnként, hogy mit válaszoljon, de hát erre csak azt lehet mondani, hogy amit ő éppen akar. Mi több, járvány idején az is számít, hogy nem jöhetnek ide a kollégák Bécsből, illetve ha jönnek, két hétig nem dolgozhatnak utána a karantén miatt, tehát ami tudósítást Magyarországról lát a német tévénéző, azt helyi erőkkel kell megoldjuk, pontosan hárman csináljuk mi ezt a különben jóval több emberre szabott munkát mostanság, saját felszereléssel, csak a kész anyag megy ki a végén neten, de az meg úgysem fertőzhet.

Az a kár, hogy nincs túl gyakran ilyen munka, mert mi magunk ugyan akár naponta többször is tudnánk valami olyan témával szolgálni, ami szerintünk izgalmas és érdekes, csak hát tekintettel kell lennünk arra is, hogy ezzel szemben a nézőink mégiscsak németek, akiknek a magyar ügyeket el kéne magyarázni töviről hegyire, és ez a nekünk jutó pár percben nem mindig lehetséges, illetve többnyire teljesen lehetetlen. Más országban, más világban élnek, nem várhatjuk sok millió embertől, hogy tudják, minálunk mi a szokás, mi a helyzet.

Szóval: könnyű, míg az ember ír, mert azt vagy elolvassák, vagy nem, de van helye elmondani, amit akar, nehéz viszont, mikor a kamera mögött áll, mert azt is nyilvánvalóvá kell tenni, ami számunkra elemista anyag, csak Európában épp nagyon másképp van. És hát azt is be kell látnunk, hogy nem körülöttünk forog a világ: egy-egy jól leforgatott hírt, interjút azonnal kibillent a tervezett helyéről, ha Trump elnök kettőt köhint, és akkor aznap hiába dolgoztunk. Na, de ilyen a tudósítók élete.

Tegnap elég sok volt a munka, meglehetősen szerteágazó témákban kérdezgettünk több embert, több helyszínen – és a helyszínekre is ügyelnünk kell, ahogy az alanyokra nemkülönben. Még az volt a szerencse, hogy szép, derült idő volt (bár a kamera jobban szereti a szűrt fényt, a felhős égboltot, ilyen verőfényben megesik, hogy tartani kell az árnyékolót-derítőt), de legalább nem esett, és az nagy szó. Azért nagy szó, mert a mostani járványos időkben szabad téren okos forgatni az interjúkat, ezzel nem mutatunk rossz példát a tévénézőnek, meg az alanyok egy része is jobban szereti. Ahogy a maszkviselet is mindig kétesélyes: van, aki csak abban szólal meg, van, aki fel nem venné, de ez már az ő dolguk. A miénk az, hogy találkozzunk velük és kérdezzünk tőlük, az övék az, hogy elmondják, amit gondolnak, nekem speciel meg az, hogy ezek a találkozók létre is jöjjenek. Szóval, működik ez, csak nem szabad ellustálkodni.

Tegnap épp a Nagy Imre-szobor régi helyén, a Vértanúk terén nézelődünk, oda vártuk egy interjúalanyunkat, kedves, nagyon okos ember, amúgy politológus. Nézzük, hol kéne állni, hogy ne Nappal szembe forgassunk, ne is fénynek háttal, hol jó a hely, hol nem lármás a közlekedés, mert nagy méreg ám, ha belecsenget az interjúba a kettes villamos. Ehhez még tudni kell, hogy – tapasztalati úton tanultuk meg mi is – a Kossuth tér egy másik univerzumhoz tartozik és saját törvényei vannak. Az világos, hogy a Parlamentbe mostanság engedély nélkül kamerával nem szabad bemenni (régebben is szabályozták, de azért lehetett), hanem azt például nem mindenki tudja, hogy magán a téren sem mindenhol lehet forgatni. A villamos vonala a határ a két világegyetem között, azon kívül szabadon dolgozhat az ember, azon belül tilos, mert különben jön az Országgyűlési Őrség és elkergeti a stábot, a villamosvonalon belül csak sátorozni szokás, az úgy tűnik, nem annyira zavaró nagyjaink számára, mint a felvevőgép. Hogy ezt ki állapította meg így, mikor és egyáltalán le van-e írva valahol, azt nem tudom, simán lehetséges, hogy csak az Országgyűlési Őrség találta ki a saját kényelme érdekében, de persze az is lehet, hogy le van fektetve valami szupertitkos védelmi tervben. Az a lényeg, hogy megtanultuk: ez a szabály. És nekünk szabályt, törvényt sérteni általában sem szabad, munka közben főleg nem. Ha olyan a helyzet – és általában olyan – hogy a Parlamentből jön ki az interjúalany, megállunk vele a volt Földművelésügyi Minisztérium árkádjai alatt, esetleg a metrómegálló előtt, az Országgyűlés épülete onnan is látszik a háttérben, elég az nekünk – és így a békesség is megvan az őrséggel.

vertanuk_tere.jpg

Tegnap is nézelődünk, forgolódunk a Vértanúk terén, kicsit meg is hatódtam, mikor felfedeztem Rulikowski Kázmér emléktábláját: lengyel dzsidás tiszt volt ő, aki 1849-ben átállt egész csapatával a magyar forradalom oldalára, ki is végezték később szegényt – de így, aradi tizenhárom előtt egy nappal épp illő véletlen volt megtalálni a pesti emlékhelyét. Szóval, mi nézzük a környezetet, Napot, felhőt, eget, meg ami a dolgunk, minket meg néz egy kétfős járőr, mert nekik meg az a dolguk. Egyikük az Országgyűlési Őrségtől van, másikuk a Készenléti Rendőrségtől, persze, nézzenek csak, az más kérdés, hogy éreztük mi: ebből igazoltatás lesz. Ami nem baj, rendben vannak az irataink, csak tessék.

rulikowsky2.jpg

Van egy furcsa rendőr-nézés, kicsit olyan, mintha egy rosszlány méricskélné a kuncsaftot Amszterdamban egy utca sarkán, oda-odapillant, szemkontaktust keres, mikor megvan, elkapja a tekintetét, szóval mikor a rendőr így „kacérkodik” a sajtómunkással, akkor rendszerint hamarosan személyes eszmecsere következik. De mondom: nem baj, nincs nekünk mitől félnünk. Nem teszünk mi semmi rosszat. Meg ott a kamera is, annak a jele egyenesen megy a felhőbe: ha volna valami atrocitás, az a legpártatlanabb tanú. De minek volna?

Az interjú lement szépen, rendben, az alanyunk elbúcsúzott (öröm vele dolgozni, pontos, korrekt, okos, művelt ember), el is sétált, mi már szedtük szét a felszerelést, mikor megjöttek a mi két egyenruhásaink.

- Jó napot kívánunk!

- Jó napot!

- Maguk melyik televíziónak dolgoznak? – kedélyeskedik az országgyűlési őr (a készenlétis kollégája végig meg sem szólalt)

- A német ZDF-nek (a mikrofonon narancs alapon feketével virít a cég neve).

- Tudják igazolni?

Tudtuk, persze. Iratok nélkül el sem indulunk, És itt következett az elmúlt tíz, de talán harminc év legváratlanabb és legértelmetlenebb kérdése:

- Szabad tudnunk, kivel beszélgettek?

Hát ennél tilosabbat még törvény őre tőlem nem kérdezett, de a kollégáimtól sem. Még a magyar sajtótörvény is védi az interjúalany, az informátor névtelenségét, államtitok megsértése és külön bírósági határozat kell ahhoz, hogy valakinek újságíró kényszer hatására kiadja a nevét. Ugyan előfordult valakivel a Pesti Srácoknál, hogy kényszer nélkül is kiadta az informátora nevét a bírósági tárgyaláson, de ne mérjük már magunkat azokhoz a barbárokhoz... és különben, ha megmondom, mire megy vele?

- Nem szabad tudnia – mondja a tudósító kolléga és nagyon, mélyen igaza van. 

Mi köze hozzá? Ha megsértettünk szándékunkon kívül valamilyen törvényt vagy szabályt, igazoltasson, figyelmeztessen, szólítson fel a tevékenység abbahagyására, legrosszabb esetben állítson elő: de ha nem tettünk semmi rosszat, ne kérdezősködjön. Főleg ne akarja megsérteni a sajtótörvényt.

- Aha, szóval ezek olyan titkos dolgok?

Igen, a titkos politikai összeesküvéseket pont a Vértanúk terén szövik, fényes nappal, kőhajításnyira a Parlamenttől, a feltűnés elkerülése végett kamerával, mikrofonnal és derítőlappal, nehogy valakinek elkerüljék a figyelmét.

- Nem titkos, uram, 18:10-kor megnézheti mindenki az adásban.

- Akkor miért nem mondja meg?

- Mert nem a maga dolga. Nem vagyok rá köteles.

Valóban: miért kéne megmondani? Történetesen épp a jogállamiságról volt szó – miféle jogállam az, ahol az utcán meg kell mondania az újságírónak, kivel beszélt az előbb?

De akár a foltozó vargának is?

Ha annyira érdekelte, miért nem igazoltatta az illetőt? Aztán majd azt is meg kell osztanunk az országgyűlés őrével netán, hogy miről beszéltünk? Mit mondott és kicsoda? Jegyzőkönyv is lesz, így, az utca során?

Szegény készenlétis rendőr meg sem szólalt, csak nagyon szomorúan nézett, többet tudhatott a jogról, mint a testkamerás robotember, szerintem azt kereste csak, hogyan süllyedhetne el feltűnés nélkül. A végén az országgyűlési őr odébb ment, rádiózgatott egy kicsit, aztán – nem jött vissza. Mi meg összeraktuk a betyárbútort és elmentünk kávézni. Már az asztal mellett ültünk, mikor az operatőr kolléga felvetette:

- Nem kéne a következő anyagot (mert volt még másik interjúnk pár percen belül) kicsit odébb felvenni? Mondjuk húzódhatnánk a Duna felé is.

Sokat látott tudósító kolléga kissé rezignáltan elnéz a semmibe:

- Minek? Hogy ott meg a másik járőr cseszegessen? Ezek legalább ismernek már minket.

Hát ilyen a sajtómunkás élete 2020 októberének elején Budapesten, annak is a kellős közepén.

Értem én, hogy a mi fakabátunk épp túllépte a hatáskörét, azért is írom ezt, hogy máskor ne tegye – baj akkor van, ha nem lépte túl, ha ez a kérdezősködés beletartozik a hatáskörébe.

Na, akkor baj van.

A hivatalos álláspont szerint a magyar sajtó szabad és sokszínű. Erről elég sokat tudnék mesélni, én most csak egy dologra hívnám fel a figyelmet.

Éspedig arra, hogy a sokszínűségét nem igazán fokozza, ha azt a szerencsétlen sajtót kékre-zöldre verik.

Mert ez lenne a hatósági logika szerint a következő lépés.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása