Lévén, hogy vasárnap reggel van, és nem torlódnak a világszenzációk, nézzük meg, mi történik a sajtószakmában. Hát mi történne, indulunk, méghozzá romlásnak, erős magyarok vagyunk mi kérem, hajdan. Lehet, hogy nem végromlásnak, de már annak a küszöbén tartunk.

Írtam én a héten egy kis paródiát, benne Svejkkel, Otto Katz tábori lelkésszel meg a Médiapiac című orgánummal, amit egy nap alatt tett magáévá a NER, illetve a Médianéző Központ igazgatója, a Nézőpont Intézet elemzési igazgatója és a Kutatópont Kft. cégvezetője, aki mind ugyanaz az egy személy, vagyis Boros Bánk Levente. Akinek ennyi titulusa van, sőt, a legújabb szerint a Médiapiac tulajdonosa is, azt már igazán kinevezhetnék valóságos, belső és titkos kamarásnak is, hogy végképp teljen be szöveggel a névjegye – de az említett úr érdemei oly számosak, hogy neki külön fél méteres névjegyet kell majd nyomtatni, három pontos betűkkel, úgy talán kifér az összes. Mindegy is, minket most az érdekel, hogy

1. Mi a csodának szükséges a magyar kormány számára egy kis, kizárólag belső szakmai ügyekkel foglalkozó orgánum?

2. Minek kellett kirúgni a teljes szerkesztőséget, azután miért kellett erről a mai Origóban összevissza beszélni?

Azt a spekuláció elején közölnöm kell, hogy a Médiapiac nem volt a magyar sajtószabadság viharmadara, de ellensége sem: kizárólag a sajtószakma belső ügyeivel foglalkozott, ráadásul még csak nem is a politikai vonatkozásúakkal, sokkal inkább az üzletiekkel, nem jelentek meg benne nagy, oknyomozó leleplezések (az az igazság, hogy a mai magyar médiáról nem is jelenhetnének, mindenki tud mindenkiről mindent). Ha valamihez hasonlítanom kéne, azt mondanám, amolyan tágabb értelemben vett médián belüli „üzenőfüzet” volt, amiben a cégek és laptulajdonosok dicsekedtek új ruhájukkal, mikor volt, mutogatták fűnek-fának, mi jó (vagy rossz) dolga van a médiának. Ezzel együtt sajtómunkások számára fontos és tanulságos olvasmány volt, munkavállaláshoz például elengedhetetlen. De a nagyközönség nem sok érdekeset találhatott benne – engem például érdekelhet, sőt, érdekel is, hogy X. lapot megvette az Y. kezében lévő cégcsoport (most is ilyesmiről írok), minek következtében pár héten belül X. lapnál átrendeződik a személyi állomány, és pár héten belül embereket fognak keresni – vagy ellenkezőleg, ha Y. a KESMA oszlopa, akkor én ne is álmodjak a közeljövőben arról, hogy abban a lapban írásom jelenik meg, akkor sem, ha régebben rendszeres munkatársuk voltam.

Erre volt jó – azonban erre jó volt.

Ilyesmiből nem szokás meggazdagodni, a Médiapiacot sem vetette fel a pénz, tapasztalatból tudom, hogy kis lapot gazdasági szempontból egyenesben tartani mennyire nehéz, ha ugyan nem lehetetlen, nem is csoda, ha a Médiapiacot az eredeti tulajdonosa jó pár éve eladta az Observernek. Mármint a magyar Observernek, ami aztán 2018-ban a kormány irányítása alá került, így a kis Médiapiac sorsa sem volt nagyon kétséges: annyi volt bizonytalan csupán, mikor sújt le a bárd. Le is sújtott: de minek, kérdem én, hiszen a médium olvasottsága garantálta a nulla propagandaértékét?

Oka van annak is. Mint Dezső András írja a HVG-ben:

„Az is jellemző ezekre az újságokra, hogy nem az eladott példányszám a lényeg, hanem az, hogy kihez tudnak eljutni. Éppen ezért a fontos ügyfeleknek, akik valójában a médiapiac befolyásos szereplői, névre szólóan küldik el a lapot. Így a hirdetők is tudják, hogy ha ilyen újságban hirdetnek, akkor az üzenetük jó eséllyel a média nagyágyúihoz is eljut.”

Ezt vessük össze azzal, amit az új tulajdonos saját lapjának és a Magyar Nemzetnek egyszerre nyilatkozott – egyszerre, mert ugyanaz az írás jelent meg mindkét helyen:

„Ez a lap lehetőség arra, hogy független, szakmai értelmezését adjuk Magyarország és a világ médiapiaca működésének, ez az ars poeticánk. Eddig ugyanis elsősorban a balliberális narratíva érvényesült ebben a kérdésben, akár a hazai kontextust, akár a magyar médiapiac nemzetközi megítélését nézzük. Így például ha Brüsszelben az utóbbi években terítékre került a magyar média témaköre, akkor csak a szakma balliberális szegmense volt jelen, a saját álláspontjával. Ez ráadásul tapasztalataink szerint sokszor a tények figyelmen kívül hagyásával és a szakmaiság megerőszakolásával történt. Ezért a már korábban is működő, kéthavonta megjelenő magazinból egy mértékadó portált fogunk létrehozni. Ahogy az imént elmondottakból is látszik, a politikai ismeretek kifejezetten szükségesek a média világának megértéséhez, a médiapiachoz kapcsolódóan pedig olyan tudásbázist teremtettünk meg kollégáimmal közösen a Médianéző Központban, amire építeni lehet a Médiapiacnál is. (…) De nem szeretnénk, ha úgy tűnne az olvasóknak, hogy csak a baloldalon vannak kimagasló médiaszemélyiségek, jó tollú újságírók, ezért kifejezett célunk, hogy bemutassuk azokat a jobboldali médiumoknál dolgozó embereket is, akik kimagasló munkát végeznek a maguk területén. A képernyőn is megjelenő jobboldali médiaszemélyiségek mellett szeretnénk megismertetni a háttérben dolgozó munkatársakat is. A szakmai és a nagyközönség közelebbről is láthatja, milyen újságírók, szerkesztők, vágók vagy operatőrök dolgoznak a médiapiacon általánosságban, de különösen a jobboldalon.”

Akkor világos, mire kellett a lap: a Médianéző Központ orgánuma és orbánuma lesz, a kormánysajtó kirakata, ahol bemutatják majd, hogy ők milyen szépek, más milyen csúnya, és mivel a lap komoly gazdasági tényezőkhöz is eljut, mert eljuttatják, a reklámpiac további bekebelezését kívánják elérni vele. Ugyanis a hirdetési piac – akármit is nyávog a kormánysajtó, melynek segédfogalma sem lehet a reális viszonyokról, hiszen nem a piacról él – halálközeli állapotban van. A Média1 írása világosan bemutatja a helyzetet:

„A legfrissebb MRSZ Barométer kutatási adatok szerint közel 56 milliárd Ft tűnhet el a médiapiacról, míg a teljes kommunikációs iparág mintegy 149 milliárd forintos visszaeséssel számol az idei évben. A koronavírus miatt egyre súlyosabb a helyzet, és a probléma elhúzódónak ígérkezik.

A médiatorta idén 189,48 milliárdos méretűre, a kommunikációs torta 319,16 milliárdra eshet össze

A májusi prognózisban előre jelezetthez képest, kissé csökkent a válaszadók szerint becsült visszaesés mértéke, de iparági szinten még mindig nagyon jelentős piaci esés várható. A 2019-es médiatorta 245,08 milliárdról 2020-ban 189,48 milliárdos méretűre apadhat."

Ilyen helyzetben nyilván megindul a kenyérharc, még akkor is, ha az állami és kormányközeli cégek hirdetései biztosak egyes lapok számára, a maradék fillérekért, morzsákért is megvívnak egymással a médiumok. Annak pedig, akinek nincs esélye sem állami hirdetésre, sem a meglévőkből való részesedésre, egyrészt nem is okos most már a meglévő torta szeleteire ácsingóznia, jobban tesz, ha saját piacot, keresletet teremt egy jó orgánummal, másrészt ki kell találnia valamit, előfizetést, támogatási rendszert, hibrid tartalmakat (ingyenes és fizetős tartalom ugyanabban a lapban), mert felkopik az álla. Én is ebben a cipőben járok, mondjuk, gondolkodom is eleget.

Rendben, az első kérdésünkre megvan a válasz. Üzlet ez, még ha politika hajtja is. De mi volt ez a hercehurca az elbocsátásokkal?

Az volt, hogy bizony, a tulajdonosváltás után egy nappal már senki sem dolgozott a Médiapiacnál a régi szerkesztőség tagjai közül. Ámde ma Boros Bánk paprikás hangú reakciót közölt az Origóban, melyet átvett a Médiapiac is. Az Origo azért kellhetett, mert magát a Médiapiacot a kutya sem olvassa. Az írás szerzője Bordács Bálint, ami azért sokat elmond a szakma ismerőinek.

„Rám lehet lőni, de az újságíróimat hagyják békén – Boros Bánk Levente a Médiapiac elleni rágalmakról”

Mondjuk ez nem egy cím, hanem egy háromfelvonásos melodráma, de menjünk tovább.

„Mivel a témában sorra születtek a rosszindulatú cikkek úgy, hogy Boros Bánkot az égadta egy világon senki nem kérdezte meg, ezért megtette ezt az Origó.”

Sajnos ma egy írás „indulatát” is számon kérik az emberen, nem csak az igazságtartalmát.

„A Médiapiac azonnal össztűz alá került: sorban születtek az olyan cikkek a baloldali sajtóban, miszerint a kormányközeli Boros Bánk Levente megvette a Médiapiacot, majd egy nappal később mindenkit kirúgott. „Folyamatosan hazudnak” – így kommentálta a médiában megjelent állításokkal kapcsolatban.”

Ezt mondja az az ember, akinek többek között a Médiafigyelőt is irányítja, mely intézmény két hete a Kurucinfót is baloldali orgánumként sorolta be. Uram, én a maga helyében kínosan kerülném a „hazugság” szó használatát.

„Engem lehet lőni, rólam lepattannak ezek, de az újságíróimtól el a kezekkel.”

A kiktől? Majd, ha lesznek, uram. De itt jön az érdekes rész.

„Szavaiból kiderült, hogy kis stábbal fogott neki a Médiapiac átalakításának, több újságíró is félállásban fog dolgozni. Az egyik leggyakrabban hangoztatott vád a Médiapiac új tulajdonosával szemben, hogy első lépéseinek egyikeként kirúgott mindenkit a szerkesztőségből. Az érintett azonban határozottan cáfolta ezeket a híreszteléseket az Origónak. Ennek kapcsán ismertette, hogy csütörtökön vette át a lapot, és azt megelőzően, szerdán tartottak egy úgynevezett „szerkesztőségi találkozót”. Az összejövetelen az előző tulajdonos bejelentette: eladja az újságot, és a portált, továbbá azt is közölte, hogy a külsős újságíróknak „véget ér a munkája”.

A volt alkalmazottak teljesítményük alapján kaptak fizetést. Azt is hozzátenném, hogy meg voltak fizetve – tette helyre a dolgokat, hozzátéve, hogy a távozó munkatársak az elvégzett munkáért meg fogják kapni a pénzüket, sőt, ezen felül „lelépési díj” is megilleti őket.”

Mit tett helyre és kicsoda? Kit nem rúgtak ki? Mi volt hazugság?

Annyi történt, hogy az új tulajdonos az előzőre lőcsölte a régi munkatársak elbocsátásának kínos feladatát: az meg teljesen világos, hogy nem ingyen dolgoztak, amint az is, hogy jár nekik a felmondási díj. Még tán végkielégítés is járhatna, nem ismerem a cég viszonyait. Ez a nagylelkűség Boros Bánk részéről? Hogy mással rúgatja ki a kényelmetlenné váló stábot és mossa kezeit? Vagy azt várja, hogy örvendezzenek, mert kifizeti, ami jár?

Ennyit a „hazugság” szó borosbánki értelmezéséről. És a teljes kormánysajtóról.

Ami a Médiapiacot illeti: annak szomorú sorsa lesz, bár kevesen fogják észrevenni: a szaksajtóból hiányozni fog, de a nagyközönség nem fog majd felháborodni a pálfordulásán, azt sem vennék észre, ha megszűnne, hiszen azt sem vették észre, hogy élt.

Ez a húzás csak arra jó, hogy a maradék független médiát üssék el pár reklámfityingtől.

Nem azért, hogy a kormány lapjainak több legyen: hanem azért, hogy a függetleneknek legyen annyival is kevesebb.

Mocskos egy világ ez.

Szele Tamás