Forgókínpad

Forgókínpad

A kölcsönkenyér ára

2020. november 19. - Szele Tamás

Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy a magyar és lengyel gazdaság rövidesen komoly lépéshátrányba kerül a többi európai államéhoz képest, ha csak csoda nem történik, ugyanis a helyreállítási alap és a jogállamiság körül kialakult patthelyzetet még úgy lesz a legegyszerűbb feloldani, ha ezt a két államot egyszerűen kihagyják a jóból, mert nem is kérnek belőle.

koldulas1.jpg

Kissé kellemetlen tény ez, bár már nyíltan beszélnek róla, és ha a magyar kormány valamiért ki szeretné léptetni az országot az Európai Unióból, akkor ez lehet a legnyomósabb propagandaeszköz a kezükben: pedig hát mi magunk vétóztunk, és olyan feltételt nem akarunk teljesíteni, amit minden jóérzésű állam magától is betart. De mindegy, mondom, Ugocsa non coronat, sőt. Volt már olyan a magyar történelem folyamán, hogy – igaz, külső nyomásra – kimaradtunk egy nagy, általános, európai gazdasági segélyből, ez volt a Marshall-terv, és a mostani helyzet hasonlít is az akkorira.

A második világháború után a szétlőtt, felégetett Európa gazdasága nagyon nehezen indult újra, elsősorban a mezőgazdasági termelés csökkent a háború előttinek a töredékére: a rendkívüli állapotok a munkának szinte minden feltételét megnehezítették, ahol föld volt, vetőmag nem volt, ahol mindkettő, ott meg ember nem jött haza elég, aki szántson-vessen. A közlekedés is romokban hevert, szállítási gondok mutatkoztak. Szóval minden adott volt ahhoz, hogy a háború öröksége egy még nála is pusztítóbb éhínség legyen, amit a szovjet propaganda meg is lovagolt, és lehetett attól tartani, hogy a válság, szegénység, éhezés, végső kétségbeesés Nyugat- és Dél-Európában szocialista államok létrejöttéhez vezet. Ezt akadályozta meg a Marshall-terv, más néven Európai Újjáépítési Program (European Recovery Program), aminek a segítségét – elsősorban amerikai hiteleket amerikai élelem és munkagépek beszerzésére – a leginkább az Egyesült Királyság, Olaszország, Franciaország és Németország vette igénybe. Lássunk csodát: épp ezekben az országokban stabilizálódott a legalaposabban a polgári demokrácia és ezek a gazdaságok élték túl a legkevesebb sérüléssel a későbbi válságokat is.

No igen, csak Moszkvának ez nem tetszett: miért is tetszett volna, a nyomor eltűnésével füstbe mentek a Nyugat- és Dél-Európa szocialista államairól szőtt tervek is, sőt, ha ezt a későbbi szocialista államok is elfogadták volna, Moszkva befolyása azokban is csökken! Vége a Béketábornak, elvtársak, el ne fogadjátok! Így történhetett, hogy Magyarország először aktívan érdeklődött a Marshall-terv iránt (1947-ben vagyunk, még a koalíciós időkben tehát), meghívták a Marshall-segély előkészítésére irányuló értekezletre, és arra is felkérték Nyugaton, hogy vegyen részt az európai újjáépítés terveinek kidolgozásában. Erre reagált úgy V. M. Molotov szovjet külügyminiszter, hogy bár támogatják a németek által korábban megszállt országoknak az eseményen való részvételét, elítélik a befolyási övezetükhöz tartozó országok ott létét, beleértve Ausztriát és Magyarországot is. Aztán kategorikusan megtiltották az összes szocialista ország számára a részvételt, ennek csak Tito marsall mert ellentmondani, minek következtében elnyerte az „imperialisták láncos kutyája” jelzőt (igaz, Sztálin vele való szembefordulásának egyéb oka is volt), és a jugoszláv gazdaság is egész tisztességesen újjáépült, az ország független, Nyugat felé nyitott politikát folytatott, bár a legkevésbé sem lehetett demokratikusnak nevezni. Nekünk, többieknek meg maradt a jegyrendszer, széncsata, három éves, öt éves tervek, arccal a vasút felé, padlássöprés, kuláklista, mert a gazdaság minden ideológia dacára valóban bajban volt. Ha akkor Sztálin engedékenyebb, most egy virágzóbb és békésebb Európában élnénk. No, de Joszif Visszárionovics nem azért volt Sztálin, hogy engedékeny legyen.

A mostani helyzet sokban hasonlít. Hála a Mindenhatónak, azért mégsem háború tette tönkre az európai gazdaságot, hanem járvány, nem is annyira, mint egy háborúnak sikerült volna, sőt, a tönkremenetel még folyamatban van, zajlik, tehát nagyon időben ébredt a máskor lomha Unió ezzel a helyreállítási programmal. Ami ráadásul nem is külső hatalmaktól érkezik, hanem tőlünk, magunktól, senkinek nem köteleződünk le az elfogadásával (ellentétben a programot pótló kölcsönökkel, melyeket majd kissé részletezni fogok). Illetve: csak akkor jelent ez külső elkötelezettséget, ha valaki magát Európát, az Uniót tekinti külföldnek. Innentől szubjektív megítélés kérdése a dolog, de ne feledjük: a helyreállítási alap legnagyobb részét nem is kell visszatéríteni, az segély.

Ebből nem kértünk, vagyis emiatt húzzuk az orrunkat, a jogállamiság elutasítása voltaképpen csak ürügy, a valódi ok az lehet, hogy lógjunk már ki az Unióból, ugyanis sehol sem látok egyetlen Sztálint sem, aki fenyegetne minket, ha elfogadjuk.

Nem, Oroszország és Kína sem kérné ezt tőlünk.

Rendben, vagy megoldják nélkülünk, vagy valahogy mégis benne maradunk a programban (csoda lenne, de jó értelemben vett csoda), azonban ha kimaradnánk, mi lesz?

Mi lenne? Nyomor, szegénység, bedől a forint árfolyama, a devizahitelesek törlesztőrészletei még a mostaninál is inkább az egekbe szöknek és végképp fizethetetlenekké válnak, de mivel élelemből és energiából-energiahordozókból is behozatalra szorulunk, ezeknek az ára is emelkedni fog a forint gyengülésével. Nincs más megoldás, pótolni kell a helyreállítási alap kieső összegeit, ha máshogyan nem, kölcsönből. Azt ugyan meg kell adnunk majd, de addig sem nyomorgunk.

Mármost a magyar állam piaci kölcsönök dolgában előnyös lehetőséggel már nem találkozhat. Az IMF elszállt a szabadságharc miatt, tehát csak más, baráti vagy kevésbé baráti államoktól kérhetünk. Itt kell majd szembenézzünk a ténnyel, miszerint üzletben nincs barátság. Oroszországot nézetem szerint hiába is zaklatnánk, az orosz gazdaság messze nem áll olyan jól, mint tíz éve, mikor elkezdtük a látványos barátkozást, sőt: már hallani is bizonyos ellenvetéseket az orosz partner részéről amiatt, hogy Paks 2 alig épül, és ez az „alig” is erős eufémizmus. A fosszilis energiahordozók világpiaci árának csökkenése miatt Oroszország ugyan nincs csődhelyzetben, de kidobni való pénze sincs.

Kína? Öt napja jött a hír, miszerint:

Nem tudja tovább fizetni államkötvényei hozamát Zambia. Az afrikai ország lehet az első állam, ami csődöt jelent a koronavírus-járvány miatti recesszió kezdete óta. A dél-afrikai Zambiai Köztársaság mintegy 12 milliárd dollárral (mai árfolyamon több mint 3600 milliárd forinttal) tartozik különböző külföldi hitelezőknek, köztük európai nyugdíjalapoknak és több állami tulajdonú kínai banknak.

Zambia még múlt hét szerdán elmulasztotta 42,5 milliárd dollárnyi hozam fizetését az eurókötvényeik után, elindítva a szerződésben előírt 30 napos türelmi időt – elvileg ennyi idejük van a hozam fizetésére.

A Fitch hitelminősítő szerint belátható időn belül erre nem lesz lehetőségük, ezért csütörtöki előrejelzésükben azt írták, hogy Zambia a következő néhány hónapban államcsődöt jelenthet.

Phillip Blackwood, a Sydbank vezető tanácsadója szerint Zambia pénzügyi problémái akkor kezdődtek, amikor 2012-ben sikertelenül fordultak hitelhez az IMF-hez.

Ekkor az ország Kínához fordult, ahonnan 2012 és 2015 között többmilliárd dollárnyi hitelt vettek fel, előnytelen feltételekkel. Az államadósság már az idei év elején elszabadult, a járvány és a recesszió pedig tovább rontotta a költségvetés állapotát és az ország lehetőségeit az újabb hitel felvételére.

Zambia jelenleg is mintegy 3 milliárd dollárral tartozik különböző kínai hitelezőknek, és sok befektető attól tart, hogy ha haladékot is adnak az afrikai országnak, az épp csak, hogy elég lesz a Kína felé fennálló fizetési kötelezettségekre.” (Szabad Európa)

Ráadásul Zambia nincs egyedül ebben a helyzetben, tekintsük például Kenyát! Ott Kína a Mombasa-Nairobi SGR-vasútvonalat (Standard Gauge Railroad, vagyis szabványos nyomtávú vasút) építette meg, a miénkhez kísértetiesen hasonló hitelfeltételek mellett. Ez egyfelől másfélszeresére emelte Kenya államadósságát egyből, másfelől 2020-ig kellett volna rentábilissá válnia, de alig van ráfizetésesebb vonal nála a világon, talán csak a felcsúti kisvasutat használják kevesebben. A kenyai munkásokat – köztük diplomás vasúti mérnököket is – csak szemétszedésre, takarításra használják, a kenyaiakkal szemben a legszigorúbb apartheid módszereket alkalmazzák, de hát oka is van ennek: nem szeretnék, ha a vonal valamiképpen nyereségessé válna. Ugyanis ha Kenya nem fogja tudni kifizetni, hát bizony másképpen kell majd törlesztenie, mondjuk át kell adnia az egész vasutat, kínai tulajdonba.

A másik ország, ami hasonlóképpen járt, Srí Lanka. Ott a változatosság kedvéért nem vasutat, hanem kikötőt építettek kínai hitelből, csak épp fizetni nem tudták, át is kellett adják az egész kikötőt Kínának kilencvenkilenc évre. Miért nem tudták fizetni? Mert Kína megtiltotta a zászlaja alatt hajózó kereskedelmi flottának, hogy bármely hajója is kikössön Srí Lankán, míg be nem dőlt a kölcsöntörlesztés... a többi forgalom pedig meleg vízre sem volt elég.

Szóval Kínának tartozni ilyen, a kínai állam nem ismeri sem a tréfát, sem a kíméletet pénzügyekben, és minden komolyabb kínai cégnek 50%-ban tulajdonosa. Már komoly ügyletbe keveredtünk velük a Budapest-Belgrád vasútvonal ügyében, aminek a nyereségessége szó szerint a kínai külkereskedelemtől függ, és könnyen járhatunk vele úgy, mint Srí Lanka a kikötőjével. Maguk a kínai emberek sem nem gonoszak, sem nem kíméletlenek, de a kínai állam bizony így üzletel.

Törökország válságról válságra navigálja a gazdaságát, a sorozatosan felvett amerikai kölcsönök tartják életben, időnként a lakossági devizatartalékok begyűjtésével is próbálkoznak, ők sem fognak tudni kölcsön adni nekünk, amint a Türk Tanács egyetlen állama sem – azért ezek a „virágzó” gazdaságok elég erősen függenek a fosszilis energiahordozók árfolyamától. Meg hát a Türk Tanács nem is igazán gazdasági szervezet.

Akkor kitől kérjünk?

Röviden: senkitől, ugyanis akitől lehetne, attól nagyon nem érdemes, akitől meg érdemes lenne talán – nagyon talán – annak meg nincs.

Amondó lennék, gondoljuk át még egyszer mi ezt a berzenkedést Brüsszellel, mert a tengernyi ingyen pénz helyett tengernyi adósságot vehetünk a nyakunkba hamarosan.

Csókoltatom az illetékesek gazdasági érzékét.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása