Forgókínpad

Forgókínpad

Egy tál étel

2020. december 04. - Szele Tamás

Elég sok minden tolakszik nekem most a fejemben, de a lényegét úgy fogalmaznám meg, hogy de jó, miszerint nekem Bayer Zsolt nem barátom, így is van egy csomó olyan, akik mellett semmi szükségem ellenségekre, de ha még ő is zavarná a légteret, esküszöm, Abesszíniába szöknék és elhelyezkednék a helyi haditengerészet egyik vízalatti egységénél vasmacskaként.

kinai-etel-1200x675.jpg

Ezt azért érdemes bővebben megmagyarázni. Szóval, itt van ez a Szájer-ügy. Ügy, sok szempontból az, és más szempontokból meg nem nevezhető annak. Hogy úgy mondjam, Szájer József történetében – lassan már én szégyellem magamat, hogy ennyit kell foglalkozni vele, de hát meg nem kerülhető, át nem ugorható – az a defektus, és nem több, hogy megmutatja: ez az egész rendszer, amiben élünk, hazugságra épül.

Szájernek pont az az egyetlen valódi bűne, amit kormányoldalon erénynek rónak fel neki, vagyis, hogy írt egy olyan alkotmányt, ami a demokrácia minden fékjét és ellensúlyát kiiktatja (vagy sarkalatos törvények hatáskörébe utalja, és innentől nem kérdés, mi történik a kétharmad világában), és az a történetben a tragikomikus, hogy a vallási konzervativizmus rendszerének oszlopa a járványügyi intézkedéseket megsértve menekült egy olyan buliból, amelyet a szigorúan vett valláserkölcs, hm, nem tartott volna helyénvalónak.

Röhej, persze, de – nem bűn, illetve az nem bűn, hogy más nagykorú férfiakkal játszadoztak egymás társaságában, az az ő dolguk. Csak ne pont az játszadozott volna, aki egyéb magyar állampolgárok számára megnehezíti még a hétköznapi életet is, ha ilyen az ízlésük. Ez benne a röhej, de bűnnek a törvény előtt ezt nem lehet nevezni, a bűn a járványügyi intézkedések megszegése és a kábítószer birtoklása volt.

Hiszen hát mindenki tudta mindig is, hogy ilyesmi van, akad, akinek ez megfelel, van, akinek nem ez tetszik, de hát mégiscsak ízlés kérdése, melyről Petronius Arbiter óta nem vitatkozunk (talán ő mondta, bár könnyen tévedhetek), miszerint de gustibus non est disputandum. Aki úgy hiszi, hogy az azonos neműek egymás iránt érzett vonzalmát ki lehet irtani a világból, nem tudom, minek álljon, de újságírónak semmiképp, mert akár a kollégák, akár az ügyfelek között, de sok ilyesmivel találkozik az ember, és tulajdonképpen ez nem is baj. Volt ifjú koromban pont ugyanannál a lapnál, ahol Bayerrel együtt dolgoztunk, kolléga, akivel le kellett ülni egy sörre, és megdumálni, hogy én a lányokkal szeretek játszani, de nem volt ezzel semmi baj: megkönnyebbültünk, jó haverok lettünk, rosszabb lett volna, ha nem tisztázzuk. Máig jóban vagyunk, miért lenne ez baj?

Hanem amit Bayer mondott tegnap este a Hír TV-ban, az már baj. Már önmagában a műsor koncepcióját is csak dicsérni tudom, nálam itthon van tükör és néha bele is nézek, szóval viszonylag tisztában vagyok azzal, hogy az én külsőmmel szerencsésebb történelmű országokban kisgyermekeket lehetne ijesztgetni, ha kamera elé kerülök, rendszerint valahogy rendbe hozom magamat, de úgy is lesz bennem valami a jetiből, mely, mint tudjuk, a Rettenetes Himalájai Majomember (53 éve próbálom megfejteni, hogy ha egyáltalán létezik a szegény mi-go, mi benne a rettenetes). Bayernél is lehet tükör, a külsejére semmi panaszt nem lehetne mondani, Bogár László mondjuk határeset – de urak, belülről is meg kellett volna fésülködni, mosakodni, a kirelájzomát neki!

Hát hogy lehet egy beszélgetést azzal kezdeni, hogy

Nyeljük le a nagy szőrös varangyot”?

Hogy is mondjam csak, létezik szőrös varangy, csak nem a mi tájainkon, hanem Guineában, én magam lévén, hogy nem nagyvárosban születtem, nem is abban nőttem fel, láttam békát is, varangyfélét is eleget, egyik sem volt szőrös, Igaz, egyiket sem akartam lenyelni, de még megfogni sem, mert egyfelől tudtam, hogy ha sokat fogdossuk, mérgező lehet, másfelől meg féltem, hogy eltöröm annak a kis állatkának a csontját a lapát kezeimmel. De ha Bayer másféle alapon kezeli a kérdést, felőlem nyelje.

A legmagasabb intellektusú, legokosabb emberünk ennyire nem lehet hülye.”

Igen, Szájer kiváló jogász, rosszra is használta az ő tudományát, azonban valóban vannak érdemei: remek diplomata, igen sokszor rántotta ki az ország szekerét a kátyúból, és az országét, nem a kormányét: csak nem kéne eldobni a szekeret attól, hogy pocsék a lőcse, szamár ül a bakján.

De Bogár Lászlónak, a falmelléki apokaliptikus prófétának közbe kellett szólni: már nincsen logika és oksági összefüggés, lehull a lepel, apokalipszis felé megyünk, minden ember száz megatonnás időzített hidrogénbomba, a világ kaotikus lejtőn bucskázik lefelé. Erre lehet szigetelőréteget teríteni, és ez nagyon helyes is, de nem vezet sehova, ennyi.

Na jó, Bogár már azt is megjósolta, hogy Donald Trump elsöprő győzelmet arat meg azt is, hogy felbomlik az Európai Unió, szóval az, aki a Deep State-ben és QAnonban hisz, nekem ne beszéljen apokalipszisről, mert írok én neki olyan világfelfordulást, hogy kiszalad tőle a világból is. Különben meg semmiféle különösebb apokalipszis nincs. Csak a világ szokásos állapota figyelhető meg, miszerint kupleráj. Ámde jött Bayer.

Az elfajzás bármely formája az biztos, hogy egy lefelé tartó spirál.”

Anyám, te vagy árva fiad egyetlen csillaga, írta Troppauer Hümér. Valamint holnap indul a század csuklógyakorlatra. Elképzeltem az elfajzást, mint spirált, lefelé. Hát, kellhet az ilyen szóképekhez némi tehetség, mert anélkül maximum LSD-vel sikerülhet ilyent mondani. Itt viszont a HVG-t kell idéznem, mert elkezdtem nem hinni sem a szememnek, sem a fülemnek. 

Ezután egy meg nem nevezett egykorvolt barátjukról és harcostársukról beszélt (Bayer később a blogjában hangsúlyozta, nem fideszes politikusról beszélt), aki egy autóúton bevallotta neki, hogy meleg, majd két év múlva már azzal dicsekedett, hogy Thaiföldön kisfiúk is rendelkezésére állnak. Szájer József ezzel szemben „igenis egy morális lény”. A publicistának fáj, hogy rajta keresztül próbálják kikezdeni a Fidesz egész ethoszát, pedig nem az a fontos, hogy mit cselekszik az ember, hanem hogy a jót hirdeti-e.

Józsi küzdött a rettenetes démonával, de a jót méltányolta és képviselte, csak nem tudta kikerülni a lefelé tartó spirált – mondta Bayer.”

Jószagú Úristen, kikkel barátkozik ez az ember? Ezt ne. Ezt ne, és ne mossuk össze a hétköznapi homoszexualitást a pedofíliával. Az egyiknek semmi köze a másikhoz. Szájer persze, hogy morális lény, amint mindenki más is, de hát nem is kételkedett ebben ép elmével senki...

Józsi küzdött a rettenetes démonával, de a jót méltányolta és képviselte, csak nem tudta kikerülni a lefelé tartó spirált.”

De hát szó nincs „démonról”. Arról van csak szó, hogy nem mindig nőkkel szeretett lefeküdni. Ez másokkal is megesik, például tessék megkérdezni egy nőt, ha akad a környezetében ilyen emberi lény. Ha nem, keressen hirdetés útján, új világ nyílik majd meg egy mélyebb beszélgetés után, komolyan mondom.

Iszonyatosan haragszom Szájer Józsefre. Azért, amilyen helyzetbe hozta önmagát. A családját, a gyerekét. Azt a politikai közösséget, amelyet 30 éve hibátlanul és kiválóan szolgál. Iszonyatosan haragszom rá, de látva a nyilvános kivégzését, e helyről is üzenem neki, hogy nálam mindig fog kapni egy tál meleg ételt.”

Itt kezdtem nagyon komoly szekunder szégyent érezni, ugyanis ismerem Bayer tál meleg ételét. Az ugyanis úgy volt, hogy mi Bayerrel tényleg évekig dolgoztunk egy szerkesztőségben, a Kurír című napilapnál. A világ legjobb munkahelye volt, máig visszasírjuk a kollégákkal, habár pont a Zsocát annyira nem. Még a lányok sem, bár el kell ismernünk, akkor nagyon tetszett nekik. Ember nem volt, aki ne segítette, ne támogatta volna, mindenki elismerte a tehetségét (meg is hálálta később, ki akarta rúgatni a fél szerkesztőséget, csak a főszerkesztőt sem a gólya költötte), de amiről beszélek, még az elején volt. Szép fizetésem volt nekem akkoriban, de a budapesti albérlet-árak még szebbek voltak, teljesítettem is pluszban épp eleget, csak azt hetente fizették, én meg... hát... hét közepén voltam. Kínos a kölcsönkérés, de meg kell tenni. Félrehúztam hát egy csendes sarokba, és megkérdeztem:

- Ne haragudj, megszorultam... nem volna fizetésig egy ezresed?

Elkapta a csuklómat és berántott a belpolitikai rovat közepére, vagy húsz kolléga elé.

- Emberek, a Szelének nincs pénze, adjatok neki!

És elrohant valahova. Én meg ott álltam a szégyennel a piactér közepén, gondolkoztam, hogy elnyelhetne a föld, de már amúgy is pincében voltunk, innét lejjebb nem nagyon van, mi legyen? Az lett, hogy öt percen belül nem ezer, hanem ötezer forintom volt és öt jó tanácsom, hogy kivel nem érdemes barátkozni.

Milyen érdekes: azok közül, akik akkor adtak, mindenkivel máig jóban vagyunk. De így néz ki Bayer tál meleg étele: megaláz és nem is ő fizeti, viszont remekül szórakozik rajtad, amint tekeregsz szégyenletedben.

Száz szónak is egy a vége: nem vagyok milliomos, de ha Szájer úr megszorulna, érdemtelenségei elismerése mellett, azzal együtt, hogy nem kívánnék vele mély eszmecserébe bonyolódni, minden megalázás nélkül bármikor vendégem egy kínaira, és nem fogok neki prédikációt tartani. Még kínaiul sem.

Különben az érdekelne, hogy honnét veszi, miszerint Szájer éhezni fog? Hallott valamit, Sajókám? Vagy tud is?

Nem is igazán érdekel. Kezdem unni ezt a hazugságból összerakott álvilágot, amiben még én kell megvédjek egy Szájert egy Bayer jóindulatától.

Viszont, ha fordulna a kocka, Bayer is vendégem egy-egy kínaira, mert minden hibája mellett mégis nagyon tehetséges ember, olyan Anakin Skywalker-féle – „the Force is strong with this one”, csak hát a Sötét Oldalon pörgeti a fénykardot.

Kár, hogy így alakult.

Lehet, hogy kéne nyitnom egy kínai büfét.

Na, majd annak is eljön a napja.

Egyelőre szégyellem magam: szégyen az, amit látnom kell napról napra.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása