Dézsy Zoltán filmrendezőnek épp úgy meg kell élnie, mint nekem, vagy bármelyikünknek, ezt értem és tiszteletben is tartom. Mindazonáltal ez megoldható volna önismétlés nélkül is – kérem, szubjektív írás következik, ugyanis a PestiTV és a Pesti Srácok jóvoltából megint napirendre került a közvetlen lakókörnyezetem, és annak rettentően titkos kazamatái.

Mármost, aki azt hinné, hogy én Rómában lakom, mert ott vannak kazamaták, az nagyon téved: összes termeim a Baross téren fekszenek, a bérlemény másfél szobára rúg, viszont már évtizedek óta lakom. Ami azt illeti, a kilencvenes évek eleje óta. Tehát egyet és mást volt időm megtanulni erről a kies, ám távolról sem veszélytelen környékről. Rögtön az egyik első volt az, amikor meg kívántam tudni, mi van a pincében?

A pincében talajvíz volt, és ez azóta sem sokat változott. Illetve, most már többnyire nincs, de különben sötét van és nedvesség így is. Kazamata és pincebörtön semmiképp sem található. De nem csak nálunk nincs, az még elfogadható lenne, hiszen a mi házunkban mindig csak laktak, sosem volt benne pártbizottság: másfelé is erősen kérdéses az, amit Dézsy úr feszeget. Ezt viszont indirekt módon, de tanúsíthatom. Nos, vágjunk bele.

Tegnap megjelent a Pesti Srácokban Dézsy Zoltántól egy írás és egy videó, hajmeresztő címmel:

„Habár egy libanoni vállalkozás megpróbált beakasztani, Dézsy Zoltán bebizonyította, hogy a hírhedt pincebörtönök léteztek! (múltfeltáró cikk és dokumentumfilm)”

Jól tetszenek látni, ez a tengeri kígyó egy cím akar lenni. Az írás hosszú, nekem is időbe telt, míg átrágtam magam rajta, a videó olyan ötven perc körüli. Szét kell választanunk a két tartalmat: a videó Dézsy Zoltán 1994-es Pincebörtön című dokumentumfilmjének digitálisan feljavított változata, annak is az első része, az írás pedig a legújabb tevékenységeiről szól, ő maga foglalta össze ezeket az „eredményeket”.

Mármost a film forgatásakor időnként magam is jelen voltam, sőt, kellemetlen tapasztalatokkal is gazdagodtam – bár nem a film vagy Dézsy miatt, azokat a tapasztalatokat fiatal koromnak, tapasztalatlanságomnak köszönhettem. Nem ismertem én akkor még az emberi természetet.

Az úgy történt, hogy a forgatás idején én a Baross téren laktam, és a Köztársaság téren dolgoztam, mert ott volt a Kurír szerkesztősége, a pártház melletti épületben, a volt KISZ/DISZ székházban. Ezt sikerült kibérelni, mit csináljunk, nekem kényelmes volt, tíz perc alatt is beérhettem volna, ha nem telt volna minden nap az a kis séta másfél órába, mert mindig beugrottam ebédelni a Berzsenyi utcában egy vendéglőbe. Akkoriban olcsóbbak voltak a vendéglők és mintha többet is ért volna a forint.

Dézsy stábja kicsit megmozgatta a környéket, és nem csak azért, mert eleinte mindenki azt hitte, hogy igazából a pártház 1956-os ostromáról akar forgatni (az a magyar történelem egyik legsötétebb pillanata volt, és nem a felkelők mészároltak, hanem a csőcselék), hanem azért is, mert nem lehetett nem látni a fúrási-szondázási kísérleteket. Persze, hogy megindult a pletyka, bár akkor már a köztudatba is bekerült, hogy nem az ostrom érdekli, hanem az állítólagos pincebörtönök. Forgattak, nézelődtek a mi szerkesztőségünk épületében is, beengedtük őket, hiszen szegről-végről kollégák – meg ki tudja, hátha találnak valamit?

Nem sokat találtak, hogy eufémizmussal illessem azt a helyzetet, miszerint tulajdonképpen semmit sem. Egyre idegesebben kutattak, de csak valamiféle rejtelmes „emeletre felnyúló betonhengert” leltek a pártházban (ami akkor az MSZP székháza volt) nálunk meg felfedezték, hogy a munkahelyi büfénk mellett van egy ajtó, amin a pártház kultúrtermébe lehet átmenni. Ezt mi régóta tudtuk, mert azon keresztül jártak át a szocialista politikusok sörözni a mi büfénkbe, amit a Lajos úr vezetett, náluk ugyanis valamiért csak pálinka volt a presszóban, meg kávé, és van, amikor nem akar erőset inni az ember. De az a lényeg, hogy már máskor és máshol is előfordult, miszerint két szomszéd épület között átjárás volt.

Mostani eszemmel már tudom – hiszen azóta nekem is lett közöm dokumentumfilmekhez – hogy Dézsy mester kicsit sem volt irigylésre méltó helyzetben. Neki, mindenféle „tanúvallomások”, városi legendák és 1956-os valóban megjelent újságcikkek alapján szent meggyőződése volt, hogy a Köztársaság tér alatt bonyolult kazamatarendszer húzódik, börtöncellákkal, kínzókamrákkal, hasonlókkal, hiszen – és itt kezd történelmi szempontból jelentőssé válni az ügy – 1956-ban a forradalmárok is keresték, sőt, mindenféle ütemes zajt hallottak vagy véltek hallani a föld alól, akadt, aki azt állította, morze útján beszélt is a foglyokkal – ezt nem minősíteném, hiteles, bizonyított forrása ezeknek a történeteknek nincs, ez oral history, magyarán: szóbeszéd. Vagy igaz, vagy sem, hazudoztak nekem eleget azokról az időkről.

Az viszont nem kizárt, hogy magára az ostromra is emiatt a vélekedés miatt került sor, hiszen úgy gondolhatták a felkelők, hogy egy pincébe mégis egyszerűbb a lejáratán keresztül eljutni, mint kiásni. Aztán nagyon embertelen dolgok történtek.

Viszont Dézsy prekoncepciója megdőlni látszott, a kazamatáknak nyoma sem volt. Szokatlan építészeti megoldásokkal találkozott ugyan, de kazamatát nem lelt. Ez a helyzet minden dokumentumfilmes rémálma, ugyanis a pénzt a filmre megkapta az ember, el is költötte becsületesen, tehát a filmre és nem másra, csak éppen az alaptétel bizonyult hibásnak a forgatás nem hozta meg a kívánt eredményt.

Gyakori ez, én is jártam már így, egy alkalommal legalább, mikor a nyugat-európai televízió, ami a szervezéssel megbízott, túl részletes kérésekkel állt elő. Pontosan azt, amit ők szerettek volna, nem lehetett teljesíteni, olyan ember ugyanis, amilyennek ők elírták a tulajdonságait, nem él a világon, ez kiderült két hét alatt. Volt olyan, aki az egyik kritériumnak felelt meg, olyan is, aki a másiknak – jobb híján ezeket jártuk végig, az eredmény egy egész jó anyag lett, csak épp nem arról szólt, amit tőlünk kértek. Mondjuk úgy, ezek után nem vettünk sarokházat a honoráriumunkból...

Szóval, nem szabad vagy nem lenne szabad túl alaposan kidolgozott előzetes elképzelésekkel belevágni egy dokumentumfilmbe, mert menet közben könnyen kiderülhet, hogy a valóság teljesen más, és mi ott állunk, megfürödve. Ennek ellenére is le lehet forgatni a produkciót, de akkor más helyszínt, más szereplőket, megszólalókat is kell találni – ezt tette Dézsy, és itt szögezném le: az 1994-es filmben ő nem hazudott egy szót sem, csak kiterjesztette az eredetileg kizárólag a Köztársaság térre tervezett kutatását – vagy a másik lehetőség az, hogy hazudik az ember és színészekkel, statisztákkal, berendezett helyszíneken csak azért is leforgatja a maga vélt igazát, az is film, csak nem dokumentum. Ezt Dézsy 1994-ben nem tette.

Lássuk az ő alaptételének a problémáit. Az tagadhatatlan tény, hogy az ÁVH-nak igenis voltak kínzókamrái, zárkái, talán még földalatti börtönei is. Senki sem állítja az ellenkezőjét. Azonban miért pont a budapesti pártbizottság (akkoriban az volt az épület) székháza alatt lettek volna? Az ÁVH foglyai azért nagy számban épp a párt tagjai közül kerültek ki. Elképzelem a jelenetet, Szabó elvtárs ül az irodában, dolgozik. Nyílik az ajtó, belép két ÁVH-s tiszt: „Érted jöttünk, elvtárs, nem ellened” és már viszik is le a pincébe? Ugyan már. De akkor mi van a föld alatt a Köztársaság téren?

Nagyjából semmi, azon kívül sötét és nedvesség, mint a mi pincénkben. Nem sokkal a Dézsy-féle forgatás után kaptam egy elég gyenge kötetet a kultúrrovattól, ami az ostromot tárgyalta, hogy írjak róla recenziót. Megírtam, és huszonhét-huszonnyolc évem minden lelkesedésével azt mondtam utána: „No, majd én kiderítem, hogy is volt az az ostrom, itt lakom a környéken, sokakat ismerek, elbeszélgetünk pár sör mellett, megtudok én mindent a szemtanúktól!”

Nem tudtam én meg semmit. Annak hamar híre ment, hogy könnyen kaphat tőlem egy-két italt, aki erről tud valamit mondani, meg is indult a zarándoklat, fogyott a pénzem és a végén legalább másfél-kétszer annyi ostromverzióm volt, mint ahány emberrel beszéltem – persze, mert a legtöbben vagy a napi politikai események, vagy az italok hatása alatt megváltoztatták az emlékeiket. Két egyforma változat nem akadt a sok tanúvallomás között. Nem is lett az írásból semmi, viszont a nagy pletykálkodásban kiderült, mi lehetett a pincebörtön-legenda alapja. Budapest második világháborús ostromáig kell visszanyúlni.

Akkor heteket töltött a környék lakossága a pincékben kialakított óvóhelyeken, és az egymással szomszédos pincék falát áttörték – részben azért, hogy tudjanak egymáshoz átjárni, részben meg azért, hogy ha az egyik épület telitalálatot kap, teljesen összeomlik és a romok betemetik a kijáratot, a másik vagy harmadik házon keresztül tudjanak kijutni, ne maradjanak ott elevenen eltemetve. Ez az átjárórendszer aztán úgy maradt, mert nem zavart senkit, más kérdés, hogy egyes pincék rossz állapota miatt mára már szinte járhatatlan, és ezt használhatták – ha nem is a pártház alkalmazottai, de mondjuk a közelben fekvő (Csokonai utca 14.) Pestvidéki ÁVH emberei. Ez könnyen elképzelhető. Csak éppen ebbe cellákat építeni nem is lehetett volna. De azt megengedem, hogy akkoriban, röviddel a háború után átjárásra alkalmas lehetett.

Dézsyvel a filmjében nem, a cikkében viszont elszalad a ló. Olyanokat ír, hogy

„Rákosi Mátyás valóban titkos földalatti lejáratot építtetett az Erkel színházbeli díszpáholyától a pártház alatti, a pincebörtönt is magába foglaló objektumig, illetve a 2-es metróhoz kapcsolódó atombunkerekig. Sőt (...) az elvtársak – perverz módon – egy harmadik lejáratot is létesítettek a Fiumei úti sírkert munkásmozgalmi panteonjában, itt szeretett elvtársaik urnái között rejtőzhettek el a dühös a magyarok elől. Sőt: volt egy negyedik mélybe vezető lépcső, a Mosonyi utcai ávós (ma rendőr) laktanyánál.”

Hát, itt már gondok vannak. Az még beleférne a valóságba, hogy az Erkel színház pincéjéből át lehetett jutni a többibe, miért is ne? A metró-összeköttetést már kétlem, ott csak egy gyanús szakasz utal valamire, de nem tudjuk, mire, viszont a Munkásmozgalmi Panteonhoz vezető alagút maga a horrorfilm. Hiszen az nem is létezett sem a háború előtt, sem alatta, nem lehetett pincéje sem (könyörgöm, de miért is lenne pincéje egy emlékműnek?) és egyáltalán, mi a csodára lett volna ez jó?

Elképzelem, amint az Erkel színházban Wagnertől a Ringet adják, Rákosi már nagyon unja, ránéz Révaira:

- Józsi, én ebbe beledöglök, gyere, lógjunk meg kicsit bulizni.

- Hova, Mátyás?

- Innen csak a Munkásmozgalmi Panteonba lehet menni, de Wagnernél a temető is jobb!

Különben ennek az alagútnak a létét igazából csak egy takarítónő utólagos vallomása bizonyítja és az – már, ha ez bizonyíték – hogy be volt vezetve a síremlékbe a telefon. Meg őrség volt benne. Aztán egy idő után meg nem volt őrség, és meg is gyalázták Kádár János sírját, hamvait, szóval azt mondanám, az a telefon nem az elhunytaknak volt odakészítve, feltámadás esetére, hanem az őrnek, baj esetére, hogy kérhessen segítséget.

Az, hogy 1956-ban a Baross téren is ástak, nem sokat jelent – ördög tudja, mit hallhattak, valamit biztosan, csak mindenki mást, dr. Buda Béla pszichiáter például mechanikus zajokat hallott, de ha itt bármi lett volna, azt az elmúlt húsz évben megtalálták volna. Hiszen a környékbeliekkel legalább tíz évig „Sztálingrád térnek” hívtuk a placcot, olyan állapotban volt: hol rendezték, hol átépítették, hol meg a négyes metró épült, ami ráadásul a Köztársaság tér alatt is áthalad, sőt, ott is épült állomás. Ha egy kiterjedt, bonyolult alagút- és kazamatarendszer húzódna a környék alatt, óhatatlanul beleütköztek volna. Nem is kerülhették volna ki.

Az is kérdés, hogy milyen eszközzel készült volna ez a rendszer az ötvenes évek elején, mert akkor ugyan épült metró Budapesten (akkor kezdtek hozzá, Nagy Imre állította le a méregdrága befektetést 1953-ban) de egy ilyen mélyépítéshez annyi ember kellett volna, hogy az építkezés tényét a fél város megtudja, a másik fele megsejti. És lármás lett volna, feltűnő lett volna.

Pillanatig nem állítom, hogy Dézsy Zoltán szándékosan mondana valótlanságot. Ő őszintén hisz ennek a rendszernek a létezésében, és nem húz komoly anyagi hasznot a kutatásaiból, épp annyira él meg belőlük, mint bármelyik átlagos magyar értelmiségi, szóval nem túl fényesen.

Hogy is mondjam csak... szóval van, aki a Bermuda-háromszög rejtélyében hisz, és azt kutatja. Más a repülő csészealjakban, és azokkal foglalkozik. Én mindig csodáltam az ilyen embereket, akik egy életet szánnak rá ezekre a rejtelmekre, mert mintha nem számolnának azzal, hogy mi lesz, ha megoldják a kérdést? Onnantól mihez kezdenek?

Dézsy Zoltán is hisz ebben a történetben a pincebörtönökről, és nem is tagadható, hogy valahol és valamikor kellett legyenek ilyenek. Csak épp rossz helyen keresi őket, mert hisz a városi legendákban is.

De még jó, hogy rossz helyen keresgél. Ha netán jó helyen tenné, esetleg találna is valamit.

És akkor mihez kezd utána?

Szele Tamás