Két „n”-nel, eggyel ugyanis „fantasztikus végbelet” jelentene, így viszont azt, hogy „borzalmas év”. A kifejezést 1992-ben használta az angol királynő, arra az évre, mert akkortájt elég rossz idők jártak a dinasztiára – hát, 28 év múlva a 2020-as év azt mondta: „Fogd meg a söröm” és megmutatta mit tud. Volt nála rosszabb év a történelemben, de nem sok.

Így, az év utolsó napján azt hinné az ember, könnyű összefoglalni az eseményeket, előveszünk egy kronológiát és már meg is van – de nem, nehéz, ugyanis a rengeteg hír között elvész az is, ami valóban fontos és az is, ami csak számunkra az, ellenben olyanok kerülnek elő, amikről majdnem meg is feledkezett az ember ebben a vérzivatarban, például, hogy január 14-én megszűnt a Windows 7 támogatása. Fontos az is, persze, békésebb időkben el lehetne róla vitatkozni napestig, csak idén történtek ennél jelentősebb dolgok is.

Az év szava valószínűleg a „koronavírus” lesz. Vagy a „karantén”. Esetleg a „maszk”. A Guardiannél mindenképpen a „lockdown” (lezárás) lett, ez valóban meghatározta az életünket, hogy a nehézség esne bele, és tart még, ki tudja, meddig. Kínából érkezett a vírus, most egy éve jegyezték fel az első komoly megbetegedéseket, először titkolták, bagatellizálták a helyi funkcionáriusok, hogy megkaphassák a tavalyi prémiumukat, de a Holdújév után már nem lehetett elkendőzni a helyzetet: meglehet, ha akkor komolyan veszik a járványt, most nem tartunk ott, ahol. De az év első hónapjaiban még mindenki azt hitte: ez csak Kína problémája lesz.

Nem lett igazunk. Február végén az álhírlapok már apokaliptikus állapotokat vizionáltak a budapesti pályaudvarokon, be is tiltották őket, március 11-én Magyarország is elrendelte a veszélyhelyzetet. Röviddel ezek után a rendkívüli jogrendet is, amiben nagyon sok rossz dolognak megvan a lehetősége és kevés jónak, de ritkán alkalmazzák a rendkívüli jogi intézkedéseket, például a „rémhírterjesztés” ellen. Azonban amikor igen, akkor többnyire rosszul teszik és meg kell szüntetni az eljárást. Idén májusban két embert vitt be a rendőrség, ugyanis a feljelentőik nem tudtak különbséget tenni a vélemény és tényállítás között, aztán el is kellett őket engedni, mert a rendőrség viszont képes volt erre a distinkcióra. Nem vitték be azonban Bencsik Andrást, aki márciusban még a Demokrata hasábjain arról értekezett, miszerint semmiféle járvány nincs, az egész a világmédia összeesküvése. Akkor értekezett, most oltakozik és esze ágába sem jutna kételkedni a pandémiában – van ilyen. Bevitték nemrég még a semmiből üstökösként feltűnt Gődény doktort is, a magyar „vírusrealista” (rossz a kifejezés, de ezt kell használnom, különben perel) mozgalom vezetőjét, jelképét és egyben szakállát is, néhány elvtársával együtt, de ők is szabadon távozhattak a kihallgatás után, bár digitális eszközeiket lefoglalták.

Igen, a mozgalom, ami a járványt oly módon próbálja elkergetni, hogy nem hisz benne és aki mégis megbetegszik, azt nyilvánosan megalázza, azt kérdi tőle, mennyit kapott a bejelentéséért... akinek meg meghalt valakije, az hazudik szerintük. Nem mondom el, mit gondolok az ostobaságnak és gonoszságnak erről a fokáról, elmondtam korábban.

De persze más is történt idén, akármennyire is úgy érezhettük, hogy megállt a világ és már a tengelye körül is csak megszokásból forog, attól még csak zajlottak az események. A külpolitikai történések közül kiemelném Geroge Floyd halálát, melynek következtében sosem látott demonstráció-sorozat söpört végig az Egyesült Államokon – illetve, a felállás most nem a megszokott volt, miszerint az elégedetlen nép vonult a magával elégedett rendszer ellen és a karhatalom közbeavatkozott, ugyanis a nép részben saját maga ellen is vonult, a BLM nem az egyetlen szervező ereje volt az eseményeknek, bőven volt része azokban a BLM-mel minden szempontból szemben álló szélsőjobboldali csoportoknak is. Így már legalábbis három oldala volt a sakktáblának, ha nem több, ennek ellenére sikerült megtartani az idei elnökválasztást, melyen Donald Trump megbukott. Ezt már mindenki tudomásul vette, kivéve őt magát, ő viszont most is ragaszkodik ahhoz, hogy győzött és mindenki hazudik. A végén tényleg kell majd hívni az ápolókat. Az a helyzet, hogy négy évvel ezelőtt kellett volna, akkor nem indul el a Kína elleni kereskedelmi háború.

Apropó Kína: ott csak tavasszal félmillió vállalkozás ment csődbe a járvány miatt, de ha ez nem lett volna elég, a Jangce korábban példátlan áradásai elpusztították a rizs- és kölestermés mintegy felét. Éhínség nincs, de az a hatalmas és népes ország nagy bajban van. Ebben a nagy bajban pedig valamiért az a legfőbb gondja Pekingnek, hogy sárba tiporja Hong Kong szabadságát, és munkatáborba hurcolja az összes elérhető ujgurt, tibetit, de még a mongol nyelvű oktatást is betiltsa. Ősszel híre jött, hogy készen állnak a tervek egy esetleges tajvani partraszállásra is, ez elmaradt, feltételezhetően azért, mert Trumpot nem választották újra és Biden pedig politikus, aki nem habozna közbelépni.

Ha már Ázsiában vagyunk: a tavalyi év nagy fenyegetése, Észak-Korea továbbra is mindenféle mutatványokkal szórakoztatja a nagyvilágot. Illetve nem szórakoztatja: zsarolja. Kim Dzsongun elkezdett rendszeresen eltünedezni, négy hetente egyszer kerül elő, akkor hozza a formáját, de a kimaradó időkben nem tudni, hol van és mit művel. Az első eltűnése idején még reménykedett a világsajtó, hogy talán az ördög vitte el, de előkerült, azóta olyan pontossággal tünedezik el, hogy én például egy naptárral a kezemben két napos határértékkel meg tudom jósolni, mikor látjuk megint. Azt nem, hogy hol és milyen helyzetben, azon még dolgozom. Olcsó és közkeletű tévedés azt hinni, hogy a hatalmat Kim Jodzsong, a diktátor húga gyakorolja az eltűnések alatt: erről szerencsére szó sincs, rá csak a külügyek egy részét bízta a korpulens zsarnok, de azon a téren nagyot alakított a hercegnő, ugyanis hozzá került a kapcsolattartás Dél-Koreával és az Egyesült Államokkal. Washingtonnak még nem üzent hadat, de Szöulnak párszor már majdnem: ugyanis a különben kecses és dekoratív külsejű hölgy minden kelet-ázsiai hagyománnyal szembeszegülve olyan mocskos és durva modorban fogalmazza meg mondandóját, hogy a komolyabb kikötői halaskofák is sírva fakadnak irigységükben.

Tartottak még Phenjanban idén egy igen érdekes katonai parádét is, melyből az volt a tanulság, hogy Észak-Korea egy igen fejlett állam: mármint, vagy a hadiipara fejlett, vagy a színházi díszlettervezése, ugyanis a bemutatott harceszközök jelentős része vagy tökéletesen olyan volt, mint más államok termékei (amiket nem adtak el Phenjannak) vagy olyan volt, hogy nem is lehetséges a létezése, illetve a használata, tehát valószínű, hogy papírmasé díszletrakétákat vonultattak fel az éji homályban. Mert éjszaka volt a parádé, nappal esetleg látszott volna, hogy ezek nem igazi fegyverek.

India és Kína között határvillongások zajlottak Ladakhban, hogy ne legyen túl nyugodt az élet, de India Kasmírban is sokat szigorított a kisebbségi politikáján, így várható, hogy a világjárvány levonultával a Távol-Keleten nem is egy, de akár több tűzfészek is kialakul.

Az uniós politika a világjárvány, a költségvetés és az újjáépítési csomag körül forgott, lassan és méltóságteljesen, ezt próbálta megakasztani a magyar vétó nemrég a költségvetésre, melyet bravúrosan kicseleztek, és ezt már csak később vette észre Magyarország kormánya. Ugyancsak ennek a vitának adott egy kis színt Szájer József bravúros artistamutatványa a brüsszeli esőcsatornán, amit már nem is érdemes elemezni, annyit foglalkoztunk vele.

Azonban térjünk haza. Július 24-én mindenféle ravasz machinációk lehetetlenné tették az Index korábbi stábjának munkáját, így felmondtak mindahányan, ők most a Telexben folytatják, ám az Index sem szűnt meg. Hogy mi lesz, mi nem lesz vele, nem tudni, de a két karantén közötti rövid szünet egyik legnagyobb demonstrációját láthattuk ennek kapcsán.

Tüntettek korábban mellesleg a kormánypártiak is, ők a Google, a Facebook és a YouTube ellen, ugyanis a Google egy pedofilnak nevezhető tartalom miatt törölte a Pesti Srácok videocsatornáját. A kedves egybegyűltek többek között „magyar nemzeti Facebookot” követeltek: ez a kérésük pár napja teljesült, elindult a Hundub, ami annyira magyar és nemzeti, hogy túlsúlyban vannak rajta a szélsőjobboldali radikális tartalmak, és annyira Facebook, hogy gyakorlatilag annak a másolata. Ebből valószínűleg per lesz, a perből harag, ami kiváló lehetőséget nyújthat a magyar kormány számára az eredeti Facebook kitiltására Magyarországról, mondván, hogy van sajátunk. Van, csak alig működik, és nem a miénk, hanem az övék. Érdeklődéssel figyeljük a fejleményeket.

Időközben augusztus negyedikén máig tisztázatlan körülmények között felrobbant egy gabonaraktár Bejrút kikötőjében, és a benne lévő műtrágya akkorát durrant, hogy a fél kikötőt elpusztította. Tudjuk, hogy a műtrágya elengedhetetlen kelléke a Kasszám rakéták gyártásának, de az senki sem sejtette, hogy Libanonban ennyire fejlődik a mezőgazdaság, ennyi műtrágyát kell felhalmozzanak...

Szeptember hatodikán Budapesten a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói elfoglalják az egyetem Vas utcai épületét. A tiltakozás gyakorlatilag most is tart, ha nem is az eredeti helyszínen, ugyanis azt a világjárványra való hivatkozással bezárták: a történet, mint minden magyar ügy, bonyolult és szerteágazó, a legizgalmasabb momentuma a jól sikerült tömegtüntetésen kívül, melyen szolidaritásukat fejezték ki Budapest lakói a diákokkal, az volt, amikor Szarka Gábor lövészezredest, korábban párizsi katonai attasét nevezték ki az intézmény élére. Bizonyára komoly tapasztalatai lehetnek Thália frontján.

A nyár a magyar sajtóban a szabadkőművesség elleni harc jegyében telt, élénk vitát generált a kérdésben Szakács Árpád a Magyar Nemzet hasábjain, melynek során megszólalt boldog és boldogtalan, szokás szerint, kivéve természetesen az érintetteket (vagy inkább: megrágalmazottakat) majd nagy dérrel és dúrral nem jutottak semmire. Szakács Árpád mellesleg alkotói szabadságát tölti, csak néha tér vissza a közéletbe, ha úgy látja, már túl hosszú ideje nem került excrementum a ventilátorba: olyankor jön, gondoskodik a légcsavar alapos megtrágyázásáról és egy idő után megint eltűnik. Pihentetni érzékeny, alkotói idegrendszerét. Azt a szenzibiliset.

A világ a karanténok idején egyre inkább az online munkára, tanulásra és kapcsolattartásra kényszerült, ami megoldhatónak bizonyult sok esetben (bár sehogyan sem lehet online betont keverni), azonban épp folyamatban van a techóriások elleni eljárás, melynek során fel kívánják őket darabolni. Igen, értem én, hogy valóban hatalmas piaci monopóliumuk van, de nem lehetne ezt majd járvány után? Mert így félő, hogy az sem fog működni, ami eddig használható volt.

Oroszországban – majdnem elfelejtettem – megmérgezték Alekszej Navalnij korrupció-ellenes aktivistát, de hála a gondos ápolásnak (máármint Berlinben ápolták gondosan) túlélte, és felhívta egyik megmérgezőjét álnéven, aki mindent bevallott, és ezen röhögött a világ pár napig, ahogy korábban Szájeren.

Romániában önkormányzati és parlamenti választások is zajlottak, a parlamentieknek egyelőre két eredménye van: megalakult a hárompárti Cîțu-kormány, és bejutott a parlamentbe a szélsőjobboldali, klerikális, ultrakonzevatív, kisebbségellenes, járvány- és vírustagadó Aur nevű párt, mely azonban nem lett kormánytényező szerencsére. Ők pont a vírustagadást meglovagolva jutottak be: ugyanis a választások december hatodikán voltak, aki létezőnek tekintette a járványt, az meggondolta, elmenjen-e szavazni, aki azonban a párt ideológiájának megfelelően tagadta, az mind elment. Szóval, így találkozik az összeesküvés-elmélet, a politika és a parlamenti választás. Ez még nálunk is megeshet.

Ennyi történt 2020-ban, illetve dehogy ennyi. Milliárdszor több dolog történt, én nem tudom feledni azt az összesen pár napot, amit idén a Kedvesemmel tölthettem (a határzár miatt nem találkozhattunk többször), nem felejtem soha az Öresund vizét, a Kongens Nytorv mellett a Nyhavn csatornáját (egy szolgálati út kapcsán kerültem a nyári karantén-szünet alatt pár napra Koppenhágába), a Folketinget (dán parlament) visszafogott eleganciáját és nem titkolt humorát... de ezek már magánjellegű dolgok. Tulajdonképpen csak ez a két kellemes emlékem van 2020-ból, ez a két út.

A többi közömbös vagy kellemetlen, és le merem fogadni, majdnem mindenki így van ezzel. A gazdaság minden híresztelés dacára haldoklik, a jövedelmeink kiesnek, minden kínálkozó munkalehetőséget el kell fogadni, fizetik, ahogy fizetik, a sajtópiac szűkül, a hirdetési is, idegenforgalomról, vendéglátásról nem is beszélhetünk: csak éljük túl valahogy.

A helyzet társadalmi és politikai következményeibe bele sem merek gondolni, nem, hogy prognózist írjak – inkább nem mondok semmit.

Mindenesetre boldogabb új évet kívánok.

Szele Tamás