Forgókínpad

Forgókínpad

Márciusi történet

2021. március 24. - Szele Tamás

Sosem titkoltam, hogy valósággal borzadok a március tizenötödiki szónoklatoktól, gyűlésektől, vezércikkektől. Magát az ünnepet nagyon szeretem – csak épp ahogy meglát, meghall az ember egy ilyen hivatalos „megemlékezést”, rögtön az az érzése, hogy aki beszél vagy ír, valamiképpen kihasználja, ellopja a jeles napot. Onnantól már nem ugyanolyan.

szozat1.jpg

És van másféle megemlékezés is, például igazi.

Ezeket az igazi megemlékezéseket nem nagyon szokták szeretni a hivatalosságok, mert egyrészt nem arról szólnak, amiről szerintük kéne, másrészt meg nem is értik őket. Minek emlékezik meg valaki bármiről is, ha nincs belőle semmi haszna? Gyanúsnak érzik, keresik az eldugott hasznot, rejtett érdeket a dologban, nem lelik, vakarják a fejüket... valami ilyesmi került elém a Magyar Kétfarkú Kutyapárt megosztásában. Bizony, igen furán járt egy hölgy, pedig csak verset szeretett volna mondani, mégpedig, a lezárásokra való tekintettel egyedül. De adjuk át neki a szót.

Hogyan lett nemzeti terrorista a lány, aki szerette volna felolvasni a Szózatot március 15-én 18 óra 48 perckor:

Sziasztok, megvolt az első remekbeszabott eseményem Velencén. Kiírtam a helyi Facebook-csoportokba, hogy este 18:48-kor elolvasom a Szózatot és gyújtok egy mécsest a Vörösmarty pincénél. Eljött 18:40, elindultam a helyszínre, rajtam kívül még két rendőr, és két TEK-es. Igazán meghittre sikerült ez a kis tömegrendezvény. Pár perc múlva jött még két civil, akik szintén azért jöttek, hogy végighallgassák/mondják a szózatot. És még egy ember, akiről nem tudtam, kicsoda, ez csak később derült ki.

Rendőrnő: „szeretném megkérdezni, ki a rendezvény szervezője”

Én: itt nincsen semmilyen rendezvény.

Rendőrnő: na ne nézzen hülyének, pontosan tudjuk az előzményeket.

Én: abban ott az volt, hogy kijövök, és felolvasok egy verset, aztán hazamegyek.

Rendőr: maga most felvételt készít? (na és itt volt egy óriási hiba, hogy nem csináltam)

Én: nem. keresem a verset, hogy fel tudjam olvasni, egy kicsit zavarban vagyok és elfelejtettem egy pár sort.

Rendőrnő: Nézze hölgyem, én most jóindulatú vagyok, és megengedem, hogy végigvigye, amit szeretett volna, aztán tessék hazamenni.

Én: köszönöm, én is ezt szerettem volna.

csend

Én a hivatalos személyekhez: Esetleg beszállnak egy versszakkal?

Rendőr beleállva az arcomba: Ne szemtelenkedjen itt nekem, megértette?

Én: nem szemtelenkedésnek szántam. Megkérdeztem valamit.

Rendőr: akkor személyit kérek!

(én ekkor sajnáltam még inkább, hogy nem vettem fel!!!! áááááááá!)

Aztán nem volt igazoltatás, végül elengedte, a két odaérkezővel elolvastuk a verset, míg a rejtélyes ismeretlen lefoglalta a rendőröket, beszélgetett velük. Aztán eloltottuk a gyertyát, a két társammal megbeszéltük, hogy keep in touch, aztán elköszöntem a rendőröktől.

Az ismeretlennel ezután kezdtünk el beszélgetni. Mint kiderült, az önkormányzattól van, tök jóindulatú volt, és a rendőröktől azt szerette volna megtudni, hogy milyen alapon zártak el közterületet önkormányzati engedély nélkül!!!

Mindenkinek további kellemes ünnepeket.

Bocs, hogy ilyen hosszú lett, de felpaprikáztak.”

Először is tegyük helyre azt, amibe belé lehetne kötni: azok, akiket TEK-esnek nézett a hölgy, valószínűleg a rendőrjárőr mellé kivezényelt katonák lehettek, de hát nem mindenki ismeri fel a különbséget. Ezek után térjünk a tárgyra: mit látunk?

Azt én is szeretném tudni. De nem szépet, az biztos.

Látjuk, hogy egy fiatal hölgy minden kényszer és ellenszolgáltatás nélkül fel szeretné olvasni március tizenötödike alkalmából a Szózatot. Ez jogában áll (nem is korlátozták benne), még ilyen lezárásos időkben is, amennyiben nem szervez rendezvényt, nem csoportosul senki körülötte, tehát nem segíti elő a járvány terjedését. Ehhez karhatalmi asszisztenciát kap, pedig hát ha most előkerülne valamelyik márciusi ifjú, és megkérdeznénk az ügyben, azt mondaná, azon a Magyarországon, amit ők akartak, bárkinek, bármikor szabad lett volna verset olvasni, akár csendben, akár fennhangon.

A Szózatot meg főleg.

A rendőröket nem bántanám, azok oda mennek, ahová az utasítás küldi őket, és még jóindulatúan is viselkedtek a körülményekhez képest – rendben, az igazoltatás, mint érv, talán elég Kádár-kori, de végső soron az is elmaradt.

Akkor mi ez a furcsa dolog, ez a bántó íz, amit érzünk a történetben, mi nincs benne rendben azon kívül, hogy semmi sem?

Pont az, hogy a karhatalmat valaki odaküldte. Erre a valakire lennék én kíváncsi. Aki helybéli lehet, hiszen figyeli a helyi Facebook-csoportokat, és van joga is, hatásköre is kiküldeni egy járőrt a szavaláshoz, mely, mint tudjuk, egyenruhás jelenlét nélkül félkarú óriás agyaglábon. Szegény járőr kimegy, látja, hogy nincs miért intézkednie, nem is intézkedik igazából, csak végül mindenki hülyén érzi magát.

Szóval, szűkítsük le a problémát: két alapvető kérdésünk van. Az első, hogy miért küldték ki a karhatalmat, a másik, hogy kinek áll ez módjában.

A miért nehezen magyarázható. Ötvenhárom év alatt elég sok március tizenötödikén vettem részt, a valódiak és szépek – kettőt tudnék mondani – szónokok és komoly szervezés nélkül zajlottak. Az is igaz, egyik sem mostanság volt. Csak kimentünk nagyjából magunktól (esetleg előző nap megbeszéltünk egy találkozót), letettük a virágot, koszorút, beszélt, aki beszélni akart és nem kortárs politikusokról és egyéb haramiákról volt szó, hanem 1848-ról. Meg úgy általában a szabadságról, akár nem is csak és kizárólag a magyarról, hiszen akkortájt másfelé is forrongott Európa. Senkinek nem volt belőlünk különösebb haszna, kára sem, csak megemlékeztünk, éspedig spontán, egyszerűen azért, mert meg akartunk emlékezni.

Minden egyéb cél mellőzésével.

Ennek az ellentéte az államilag, önkormányzati úton vagy politikai párt által szervezett ünnepély, amihez kell dadogó szónok, fehér ruhás kislány, rengeteg kokárda, közhely és pátosz, valamint a kötelezően felhangzó sablon: „Ha Petőfi ma élne...”

Ha ma élne, szerintem túrós csuszát enne, ugyanis azt szerette. Minden egyéb bizonytalan. De hát az ilyen hivatalos ünnepségeket nem is azért rendezik, hogy a valóságról legyen rajtuk szó: pártrendezvények, propagandarendezvények ezek, csak nemzeti ünnepnek csúfolják őket. Mostanság, a lezárások miatt elmaradtak, de ha nem lenne járvány, március 15-én térdig jártunk volna fröccsöntött műhazafiságban, minden párt tartott volna valamilyen gyűlést, hiszen benne járunk már a választási kampányban. Merő egy honszeretetből, megkockáztatom, tán még egymás fejét is beverték volna a jó patrióták, csak mert az egyik így hazafi, a másik meg amúgy.

Rémálma is emiatt a nemzeti ünnep járvány nélküli időkben minden tisztességes újságcsinálónak, mert a napi hírek felét nyugodtan meg lehetne írni előre, jó eséllyel még a beszédeket is, a másik felüket meg, ami a zajló eseményekről szól, sajnos figyelni kell, mert sosem lehet tudni, hol esnek egymásnak a lelkes választópolgárok és minek okából.

De térjünk vissza ahhoz a titokzatos figurához, aki ült a monitor előtt, figyelte a helyi Facebook-híreket, feltételezem, nem ingyen tette (bár sajnos vannak önkéntes „lakossági bejelentők” is) és meglátja, hogy egy hölgy március tizenötödikén el akarja szavalni a Szózatot. Ép lelkű ember megvonja a vállát az ilyenre és azt gondolja: „Mondja csak, miért ne?” De a mi éber őrszemünk kombinálni kezdett. Miért akarhat bárki verset mondani? Ez valami demonstráció lesz, tömeggyűlés netán, lázadás, rebellió! Mondjuk, még ha az is lenne, az olyasminek épp szezonja van március idusán a mi égtájunkon, mikor máskor zendüljön az ember – de nem az volt. Csakhogy az meg sem fordult emberünk fejében, hogy valaki nem akar politikai tőkét kovácsolni egy megemlékezésből. Ennek célja kell legyen, itt valami történni fog. Küldjük ki a darabontokat, leplezzük le az ármányt!

Szóval, vagy önkéntes, vagy hivatásos bejelentő állhat a jelenség mögött, de becsületesnek ismert és büntetlen előéletű kell legyen – helyben tán még tekintélyes is – mert volt annyi befolyása, hogy azokat a szegény darabontokat ne csak ő küldje, hanem a parancsnokuk is. Akárki kedvéért nem rendeztek volna ilyen parádét.

Vagy az volt a baja, hogy ez biztos álcázott politikai gyűlés lesz, csak nem az ő pártja rendezi – vagy Vörösmartyt és magát a Szózatot találta kifogásolhatónak.

Hát nem mondom, gyanús egy versezet az, meg kell hagyni. Vannak benne érdekes részek. Azt mondja például, hogy a népek hazája a nagy világ. Hát miféle népek azok, hogy a világban élnek, ahelyett hogy ki-ki bezárkózna a határai közé, ahogy tőlünk várják? Mi az, hogy nem lehet, miszerint ész, erő és oly szent akarat hiába sorvadozzanak? Dehogynem lehet, ha nemzeti kormányunk érdekei úgy kívánják, sorvadozni fognak, fogd csak meg a söröm! De a legrebellisebb rész még csak most jön:

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.”

Ez már valóságos pogányság. A mostaninál jobb kor nem jöhet, hiszen mindenki tudja, hogy a mi korunk a legjobb, valóságos aranykor, eretnekség ezt tagadni. Ilyent szavalni nyílt utca során vétek, főleg, ha komolyan is gondolják. Százezrek, még mit nem! Tán még szavazni is akarnának. Szó nem lehet ilyesféle lázításról.

Vagy ezt gondolta a tekintetes bejelentő vagy sem, bizonyosan nem lehet megmondani, de azt látjuk, hogy cselekedett. Minek következtében elég kínos jelenetre került sor, teljesen értelmetlenül. A dermesztő a történetben az, hogy a legtöbb emberben már fel sem vetődik, miszerint valami igazi és spontán is lehet, minden mögöttes cél nélkül.

Ez a valóban ijesztő.

Amikor már a hamisítvány és az utánzat az igazi és az eredetit nézik gyanakodva, legyen szó bármiről. Amikor Vörösmarty a különös a maga mindenféle ideáival, de Wass Albertet felismernék, annyit hallották már.

Amikor hazudnak rendületlenül – és mikor hozzászoksz, ó, magyar.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása