Ne tessék mondani, hogy ilyen magyar szó, miszerint „önterjú” nincs, mert igenis van, legalább harminc éve létezik. Abban nem vagyok bizonyos, hogy jelen voltam a születésénél, de gyanús, ugyanis első megjelenését a Kurír 1990. október 21-i számában találom. Önterjúnak nevezzük a világ legbiztonságosabb és legolcsóbb sajtóműfaját, az ön-interjút.

Vannak előnyei, az tény. Például rögtön az, hogy nem kell rajta kicsit sem dolgozni, legalábbis mióta létezik az e-mail. Előtte annyit azért kellett, hogy felvettük a beszélgetést és leírtuk. De a honor mindenképpen jár érte, akinek olyan a természete, szignálhatja is – pedig csak arról van szó, hogy megkérdezzük az alanyt: „Ön mit kérdezne saját magától az én helyemben és mit válaszolna rá?” A többi megy, automatikusan. Bombabiztos műfaj, ha valamiből nem lehet sajtóper, ez az, hiszen kit pereljen az alany? Saját magát? Legfeljebb abból lehet gond, ha valaki mást szid, és az megsértődik. De ez a legritkább esetben fordul elő, és akkor is az alany lesz végül a lap mellett az alperes. Szóval: olcsó, nem ráz, biztonságos – csak azért nem túl elterjedt, mert unalmas. Senki sem kérdez saját magától rázósakat (a kedvencem a kilencvenes években az a politikus volt, aki azt öltötte ki egy ilyen alkalommal: „Mit szeretek a legjobban magamban és miért?” Aztán válaszolt, öt gépelt oldalon keresztül...)

De olyant is kérdezhet valaki magától, hogy „Miért imádom a kormány politikáját és mennyire?” Alkat kérdése ez. Ma például csodás, bújtatott önterjút olvashatunk a Magyar Nemzet hasábjain. Bújtatott, mert ugyan munkatárs szignálta, de csak annyi része lehetett a munkában, hogy tudomásul vette, miszerint ő írta ezt.

A történet a 28 szerkesztőség által a kormánynak címzett nyílt levélről szól. A múlt héten küldték el, azt nehezményezték benne, hogy hiányos és kaotikus a járvánnyal kapcsolatos tájékoztatás, a független sajtót abban is akadályozzák – hírzárlattal, kizárásokkal – hogy maga járjon utána a valós híreknek. Erre aztán születtek hetyke válaszok, mint Kovács Zoltáné, aki azt üzente rá:

„A kórházakban gyógyítani kell és nem kamerázni. Az operatív törzs minden nap tájékoztatja a nyilvánosságot.”

aminek csak az a baja, hogy más is tart tájékoztatókat, és az azokon elhangzó adatok gyakran köszönő viszonyban sincsenek az Operatív Törzs információival. Sőt, a saját maguk által korábban közöltekkel sem. Bemutatok egy példát, bár mutathatnék akárhányat. A Kormányzati Tájékoztatási Központ – azt hiszem, elég hivatalos információforrásnak nevezhető ez az intézmény – február 18-án ezt közölte:

„Az Európai Unió országai közül Magyarországon érhető el a legtöbb vakcina. Áprilisig szeretnénk mindenkit beoltani, aki regisztrált és jelentkezett az oltásra. Így rövidesen dönthetünk az ország újraindításáról.”

míg ezzel szemben március 17-én emezt:

„Brüsszeltől azonban most nem útlevelet várunk, hanem vakcinát. Brüsszel elrontotta a vakcinabeszerzést, Európa országaiban az átoltottság ezért nagyon alacsony. Ma nem brüsszeli vakcinaútlevélre, hanem vakcinára van szükség. Amíg a brüsszeli bürokrácia a vakcinabeszerzés helyett vakcinaháborúval van elfoglalva, addig Európában a járvány következtében napról napra emberek tízezrei halnak meg.

Mire az Európai Unió jogalkotási folyamata ezt a rendelettervezetet elfogadja, Magyarországon már befejeződik az oltás folyamata. A több helyről beszerzett vakcináknak köszönhetően be tudunk oltani minden oltásra jelentkezett magyar állampolgárt.”

Ezt értelmezni bonyolultabb, mint János jelenéseit. Mert lássuk csak: február 18-án ezek szerint még bőven jutott mindenkinek oltóanyag, tele voltak a raktáraink, ámde március 17-én ennek ellenére már vakcinát vártunk Brüsszeltől. Csakis azért várhattuk, mert nem volt belőle elég. De mégis elegendő kellett rendelkezésre álljon, mert a „több helyről”, vagyis Oroszországból és Kínából is beszerzett vakcinákkal be tudunk oltani minden jelentkezőt. Akkor viszont mi az öreganyám ángya térgye kalácsának várunk és követelünk Brüsszeltől vakcinát? Rejtelmes tehát a kormányzati tájékoztatás, érthetetlen is, emiatt született a nyílt levél.

A helyzet áldatlan, és ilyenkor előveszi a kormány a mellényzsebéből a saját kis sajtószervezetét, a Magyar Nemzeti Médiaszövetséget, azzal a durunggal akarja leverni a valódi sajtót. Itt kezdődik a mai, alig leplezett önterjú ironikus története.

Ugyanis ennek a Magyar Nemzeti Médiaszövetségnek dr. Toót-Holló Tamás az elnöke, világos, hogy ha a szervezet véleményére kíváncsi valaki, őt kell kérdezze, ő az illetékes. Azonban ki a Magyar Nemzet főszerkesztője? El fognak ámulni: szintén dr. Toót-Holló Tamás. Az világos, hogy ilyen horderejű írást főszerkesztői engedély nélkül elkezdeni sem szabad, ez nem egy életszagú riport a húsvéti locsolkodásról, ennek súlya van. Éppen ezért hat hihetetlenül komikusan, mikor azzal kezdődik az írás, hogy:

„A Magyar Nemzet kérdésekkel fordult a Magyar Nemzeti Médiaszövetséghez annak nyomán, hogy baloldali portálok március 31-én petícióban követelték, hogy a kórházak Covid-osztályain forgathassanak.”

Akkor most ideképzelem a jelentet, ahogy a Magyar Nemzet kérdésekkel fordul:

- Halló, kolléga, gyere be az irodámba.

- Azonnal megyek, Főnök úr.

- Te kérdésekkel fogsz fordulni a Magyar Nemzeti Médiaszövetséghez, értem?

- Igen, fordulok! És kihez?

- Kihez, kihez... hozzám.

- Fordulhatok máris?

- Fordulhatsz.

- És mit kérdezzek?

- Az már megvan. A válaszok is megvannak.

- Akkor rám mi szükség van ebben a történetben?

- Te leszel a szerző. Mégsem szignálhatom én azt az anyagot, amiben én kérdezek saját magamtól és én is válaszolok. Kicsit sok lennék.

- Megértettem, szignálom!

A másik lehetőség az, hogy a szerző tényleg képes volt interjút készíteni a saját, tulajdon főszerkesztőjével, aki ez alatt nem főszerkesztő volt, hanem a Nemzeti Médiaszövetség elnöke. Aztán megjelenés előtt átnézte az anyagot, csak eldönthetetlen, hogy mint alany vagy mint főszerkesztő. Ezt még elképzelni is komikus. Világos, hogy mi történt: a főszerkesztő meginterjúvolta saját magát és szignáltatta az anyagot.

De lássuk, mit mondott saját magának, milyen meredek, provokatív témákat hozott fel?

„Lapunk arra volt kíváncsi, hogy mi a szövetség véleménye a petícióról és, hogy szükségesnek tartják-e, hogy stábok forgathassanak a kórházak Covid-osztályán.

– Meglepetéssel észleltük, hogy a petíció támogatóinak körében feltűnő módon csakis a baloldali és liberális médiaműhelyek álltak össze egymással akarategységben.Tudomásunk szerint a petíciójuk ügyében más szellemiséget valló szerkesztőséget nem is kerestek meg.”

Ennek azért oka vagyon. Ugyanis a hírzárlat nem teljes. Előfordul ugyanis néha, hogy az MTI fotósait vagy az MTVA munkatársait igenis beengedik a kórházakba, ilyen eset volt az MTI áprlisi-1-2-án készült fotósorozata, vagy a Híradó néhány, adásba is került felvétele.

Ezzel szemben áll, miszerint épp ma tiltották meg a Dél-Zala Press egyik munkatársának, hogy a saját, tulajdon beoltását lefotózza, pedig annak érdekében tette volna, hogy népszerűsítse a vakcinációt. Idézzük a választ, amit az Országos Kórházi Főigazgatóságtól, mint illetékes szervtől kapott:

„Tisztelt Szerkesztőség!

Sajnos az alábbi kérelmét el kell utasítanunk. Oltóponton csak a köztelevízió (MTVA, M1) forgathat.

Megértését köszönjük!

Tisztelettel:
OKFŐ Kommunikáció”

Akkor miről is beszélünk, hol is az az elfogultság? Mutatkozik még egy, agyonlihegett érv:

„Lapunk arról is érdeklődött, hogy a médiaszövetség szerint időszerű-e, hogy a stábok a Covid-osztályokon forgassanak a harmadik hullám csúcsán.

- A segítségnyújtás része lehet természetesen az egészséges veszélyérzet kialakítása is, de ezt az emberek kiszolgáltatottságát bemutató képek helyett rengeteg beszédes adattal, nemzetközi összehasonlítással gondoljuk a leginkább jól elérhető célnak – szögezte le a szakmai szervezet.(...) Zavaró hatásokat kelteni, az életmentő munka körülményeit a média jelenléte által feleslegesen generált stresszel megnehezíteni pedig kimondottan felelőtlen újságírói magatartás. Itt és most nem az öncélúan attraktív terepmunka, hanem a felelősségteljes információközlés a szakmánk elsődleges feladata.”

Itt az a probléma, hogy a forgatás nem is a nyílt levél központi kérdése. Előfordul benne, természetesen, ha az eredetijét nézzük, összesen egy alkalommal, de jelen helyzetben senki sem azt reklamálja, hogy nem forgathat haldokló emberekről. Megjegyzem, az ilyen képek nagyon sok helyen adásba sem kerülhetnének. A kórházakba való bejutás igénye nem ezt jelenti, hanem azt, hogy a sajtó találkozhasson az illetékesekkel. Beszélhessen velük, azt járvány idején senki sem gondolja, hogy a kórházigazgatónak lesz ideje kimenni a gyógyintézetből, épp azért menne be hozzá a sajtó. Megbeszélt, egyeztetett időpontban természetesen. És csak akkor, ha ő is kíván nyilatkozni. A teljes kormánykommunikáció mániásan a kissé pesti szleng-ízű kifejezést, a „kamerázást” emlegeti, holott nem ez a központi probléma. Különben pedig nagyon egyszerű, miért nem lehet kórházban forgatni: nincs olyan háttér, de sehol, ami elé botrány nélkül beállhatna a nyilatkozó interjúalany, olyan állapotban vannak az épületek.

Egyáltalában véve, semmiféle választ nem ad a Magyar Nemzet önterjúja a valódi kérdésekre, például a hiteles, naponta 0-24 órában zajló, állandó sajtókommunikáció iránti igényre (ami pedig sokkal fontosabb lenne minden forgatásnál vagy képnél), nem magyarázza meg, miért tilos nyilatkozniuk bármiről is az egészségügyi dolgozóknak, illetve miért csak az MTI-nek vagy az MTVA-nak nyilatkozhatnak – ezek volnának a valódi kérdések.

Ezekről sem a Magyar Nemzet, sem a Magyar Nemzeti Médiaszövetség nem tesz említést.

Az egyik nem kérdez, a másik nem válaszol.

Még jó, hogy az egyik is, a másik is ugyanaz a személy.

Legalább nem vesznek össze.

Szele Tamás