Egyszer, ha majd alkalmam nyílik rá (nem nyílik), megkérdem majd Orbán Viktortól, szerinte mennyit ér Manhattan szigete ingatlanárban és jó üzlet volt-e a Peter Minuit részéről a megvásárlása hatvan akkori guldenért az őslakosoktól? Az ma olyan ezer dollárnak felel meg. Aztán elméláznánk az ingatlanfejlesztések sajátosságain, különös tekintettel Ferihegyre.

Mindez azért jutott eszembe, mert érdekes hírt olvasok a Magyar Nemzetben:

„Visszaszerezné a kormány a budapesti repülőteret”

Mielőtt azonban belemennénk ebbe a történetbe, térjünk kicsit vissza Manhattanbe. Szóval Peter Minuit annak idején nem készpénzt adott a lenape indiánoknak, hanem árucikkeket az említett értékben, azonban lévén, hogy nem beszélték egymás nyelvét, de kicsit sem, máig kérdéses, hogy egyáltalán értették-e az indiánok, miről van szó. Valószínűbb, hogy azt hitték: csak biztonságos áthaladást kérnek ezek a fura figurák, meg szeretnének kicsit halászni-vadászni, építenek egy stéget és annyi az egész. A szerződés megvan, de épp meg lehetne támadni egy mai bíróságon, igaz, fel kéne hozzá támasztani Minuitot is, aki viszont védekezhetne azzal, ha csak egy balta is volt a csereáru között, hogy nem egyszerűen javakat adott el az üzletfeleinek, hanem technológiát is. Mindazonáltal, ha manapság megjelenne egy lenape törzsfőnök egy helyi bíróságon ezer dollárral és a wampumkészítés technológiájával, hogy visszakövetelje az ingatlant, a szerződés hibáira hivatkozva, nagyon udvariasan, de felhívnák a figyelmét az elmúlt pár száz év ingatlanfejlesztéseire és az ezekből következő aktuális telekárakra.

Mikor Hong Kong 1842. augusztus 29-én, a nankingi szerződés alapján a Brit Birodalom része lett, egészen pontosan 7450 kínai lakosa volt és annyi brit, ahányat odavezényeltek. Aztán eltelt pár év, kissé változott a helyzet, és 1997-ben visszakerült Kínához, de nem azért, mert visszavették vagy visszafoglalták, hanem azért, mert a területet annak idején az ópiumháborúkban meggyengült Kínától sikerült szerződés útján bérelni, ellenben ezt a bérleti szerződést a békeidőkben megerősödött Kína nem hosszabbította meg. Viszont a bérleti szerződés jogi helyzete tiszta volt. Tehát nem valamiféle „nemzeti” alapon került vissza Hong Kong Peking szárnyai alá, hanem kifejezetten jogi alapon.

Jó üzletet kötött Kína a britekkel vagy rosszat? Meg nem tudnám mondani. Bérbe adtak egy halászfalut és pár sziklás szigetet, zátonyt, és visszakaptak – igaz, hosszú idő múlva – egy virágzó, hemzsegő világvárost, ami felér egy kisebb, ám gazdag országgal. Mondjuk egyre inkább kezd tönkremenni a kezükben, de az már más kérdés. Ha bérbe nem adták volna, ők vagy fejlesztették volna a területet, vagy nem (ismervén a kínai történelemnek ezt a korszakát és a mandzsu Csing-dinasztiát, inkább nem), a britek megtették, ami meg is mutatkozik a mai értékben. Szóval azt akarom ezzel mondani, hogy a dolgok értéke meglehetősen viszonylagos tud lenni, és sokat segít, ha fejlesztetik, de legalábbis karban tartják őket.

Úgy jön ide Manhattan és Hong Kong, hogy csodás mondatot fedeztem fel a Ferihegyről szóló írás elején:

„Tárgyalások indulhatnak a súlyosan elhibázott 2005-ös privatizáció visszafordítására.”

Jé, nahát, rájöttünk, hogy 17 éve rossz üzletet kötöttünk, és most vissza az egész, nem ér a nevünk? Értem én, urak, csak annyit mondok, hogy ha ezt komolyan gondoljuk, a Szvatopluk is bármikor rájöhet: többet ért az általa áruba bocsátott ingatlan annál a fehér lónál, és ha nem ő akarná visszacsinálni a boltot, hát valamelyik örököse.

Az nem érv, hogy jóval a tranzakció után megbánjuk a dolgot, mert holnap többet érne az, ami tegnap a magyar államé volt. De vannak az írásnak még érdekes részei. Ugye, az üzletet egy másik kormány kötötte, pillanatnyi költségvetési zavarában, de ez is baja a mostaninak:

„A 75 évre megkötött koncessziós szerződés rendkívül erős védelmet biztosított a külföldi befektetőknek. A repülőtéri szolgáltatásokból származó szinte minden bevétel és jövedelem az új tulajdonosokat illeti meg.”

Hát, ha én most lemennék a sarki kocsmába és kérnék egy korsó sört, a Zoli meg elém tenné, az annyi lenne, amennyi: ennek az amennyinek bizonyos százaléka a sör alapanyagainak ára, más százaléka az előállítási, csomagolási, szállítási költség, a mindenféle adó, ami sújtja a serfőzést, szállítmányozást, áruforgalmat, és a szolgáltatás ára, miszerint a Zoli működteti az intézményt, takarítja, kicsapolja a sört egy megfelelő korsóba és elém teszi – na, az a Zolié. Már amennyi adózás után marad belőle és nem sok marad. Tehát ha valaki szolgáltatást nyújt, annak az ára adózás után bizony az övé. Ha csak nem szívjóságból teszi, de az igen ritka az üzleti életben.

„A többségi részvénycsomag tulajdonosának az értékesítési tervei miatt nem jártak sikerrel a nagyobb tulajdonrész megszerzésére irányuló kormányzati tervek 2010 után. A vagyon további leértékelődésének az elkerülésére az állam 2011-ben lehívta az akkor még meglévő, 25 százalék plusz egy szavazatnyi részvénycsomagra vonatkozó eladási opciót.”

Álljunk meg egy kicsit, mert ez a halandzsa 2011-ben kicsit másképp szólt még. Igen, voltak kísérletek 2010-ben a magyar kormány részéről a teljes részvénypakett megszerzésére, csak, hogy úgy mondjam, ezek elvi és verbális kísérletek voltak, mikor kiderült, hogy tökmagért nem adják, üveggyöngyért nem adják, szép szóra nem adják, sőt, ingyen sem adják, megmérgelődtek, és eladták a privatizáció után állami tulajdonban maradt részt is az akkori többségi tulajdonosnak, a Hochtiefnek. Erről az akkori Origo még be is számolt:

„A kormány a Hochtief Csoportnak adja el a Budapest Airport Zrt.-ben lévő kisebbségi részesedését. A kisebbségi részvények eladási értéke nagyságrendileg 36,6 milliárd forint – közölte pénteken a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (NFM).

Csütörtökön jelent meg a Magyar Közlönyben egy kormányhatározat, mely felhatalmazta a fejlesztési minisztert a versenyeztetés nélküli értékesítésre a vevő és az ár megnevezése nélkül. Hat évvel ezelőtt a privatizált 75 százalékos részvénycsomagból 464 milliárd forint bevétele volt az államnak, akkor tehát még körülbelül 150 milliárd forintot ért a társaság negyede.”

Ilyen az élet, kérem, de ezt a 2011-es részvényeladást piszok nehéz lesz az előző vezetés nyakába sózni. Közben gazdát is cserélt a cég, most három külföldi tulajdonosa van: egy szingapúri állami befektetési alap, egy kanadai nyugdíjalap és egy reptereket működtető, szintén kanadai cég.

Hogyan mozgott az értéke? Többnyire felfelé, hiszen, mint a repülőtér honlapja írja:

„A 2010-es években a nagy fejlesztéseké volt a főszerep: a T2A és a T2B közé beillesztett, 2011-ben elkészült SkyCourt földszintjén új poggyászkezelő rendszert, emeletén és galériáján pedig nagyvonalú bevásárló és vendéglátó központot alakítottak ki. A számos nemzetközi elismerést szerző épületet Tima Zoltán tervezte, csakúgy, mint a 2018-ban elkészült B oldali új utasmólót. A fejlesztések azóta is folyamatosak: 2019-ben és 2020-ban készült el a BUD Cargo City és az 1. móló, a jövőben pedig számos új fejlesztés szolgálja majd az utasok kényelmét. (…) A repülőteret üzemeltető cég csak a 2019-es évre több mint 15 milliárd forintnyi fizetett be különböző jogcímeken. Iparűzési és helyi adók révén évente több mint 4 milliárd forinttal járulunk hozzá az önkormányzatok bevételeihez és a közösségi beruházásokhoz, fejlesztésekhez.”

Akkor miért olvashattuk azt tavalyelőtt a kormánymédiában, hogy maga a reptér olyan fizikai állapotban van, mint Jerikó az ostrom után és olyan erkölcsiben, mint Szodoma és Gomorra a tűzeső előtt? Valamint olyan a lárma, mint Bábelben a toronyépítés idején? Azért, mert a világjárványt megelőzően megpróbálta megvásárolni a céget a Mol-Indotek, a közvélekedés szerint annak okából, hogy Mészáros Lőrincnek adja tovább, és így próbálták lenyomni az árát. Csakhogy közbeszólt a koronavírus, és lezuhant a világ összes repülőterének a forgalma.

Ez nálunk úgy néz ki, hogy a Liszt Ferenc nemzetközi repülőtéren a tavalyelőtti, 16 milliót felülmúló rekordértékhez képest 2020-ban háromnegyedével kevesebb, 3,8 millió utas fordult meg. Nem azért mondom: tudok olyan repülőteret, ami ennél sokkal rosszabbul járt.

Akkor most mi lesz, lemegy az ára és megveszi a magyar állam vagy Mészáros Lőrinc az üzemeltető céget?

Még meglátjuk. Annyit biztosan tudunk, hogy a többségi tulajdon megszerzésének az előkészítése Palkovics László, az innovációs tárca vezetőjének a feladata lesz (tehát nem kizárható, hogy Mészáros most kiesik a láncból), de azért bizonyosan nem állítanám, hogy az üzlet megköttetett.

Ugyanis ez tipikus „okoskodó” üzlet volna, amiben én azt hiszem magamról, miszerint nagyon okos vagyok, és megveszek valamit olcsón, ami holnap igen sokat fog érni – viszont hülyének nézem az eladót, aki szintén tudja, hogy a portékája csak most olcsó, de fel fog menni az ára. Nyilván nem adja ide nekem pitykéért, ha nem muszáj neki.

Nagy pénz van a repülőtér-üzemeltetésben, az biztos, és a magyar kormány tudja: a világjárvány nem marad velünk örökké, elmúlik, elmúlnak vele a repülési korlátozások is, és akkor ezen a piacon valóságos boom indul meg. Az ám, csakhogy a cég mostani tulajdonosai is tudják ezt: és nem lesznek bolondok ma eladni nekünk fillérekért a holnapi hasznukat.

Szóval, egyelőre arról van szó, hogy a honi kormány úgy tesz, mintha hülyének nézné a mostani tulajdonosokat, és próbálkozik, a tulajdonosok meg udvarias emberek és úgy tesznek, mintha nem néznék őket hülyének. Aztán, hogy igent mondanak vagy nemet, már egészen más dolgoktól függ érzésem szerint.

Az nem érv, hogy tizenhét év késéssel észrevettük: rossz üzletet kötöttünk. Az nekünk rossz volt, az akkori vásárlónak jó. És azóta is tolják Ferihegybe a pénz a mindenféle tulajdonosok, hogy fialjon.

De a pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs.

Meglátjuk, kié lesz Ferihegy: csak a Szvatopluk ne reklamáljon.

Szele Tamás