Kérem tisztelettel – mondaná a boldogult Torgyán doktor, Isten nyugtassa – egy félreértést kell eloszlassunk ma. Egy nagy, általános félreértést, egy „vezércikk” kapcsán, amit úgy látszik, rosszul értelmezett az olvasóközönség egyik része is, másik része is, sőt, maga a szerzője is azt gondolja, hogy publicisztikát írt, holott ez egyszerűen szabadvers.

És eszerint kell olvasni. Mint mondjuk Kassákot. Elemezésünk tárgya tegnapelőtt jelent meg a Pesti Srácokban, a magyar-francia labdarúgó mérkőzés kapcsán, meglepő címmel: „Igazából: győztünk!” A cím önvizsgálatra készteti az olvasót, főleg azt az olvasót, aki figyelemmel kísérte a különben meglepően jó, 1-1-es döntetlenre végződő mérkőzést. Szinte hallom a gondolatait (naná, hiszen nekem is ez jut eszembe):

„Győztünk? Nem döntetlen volt? Akkor mit láttam én, mire emlékszem? Az nem lehet, hogy az a két sör így megártott volna... de a szomszéd se így emlékszik. Mi ez? Óvás? Olvassuk csak el.”

Nálam annyi a különbség, hogy én még két sört sem ittam, amire ráfoghatnám, hogy úgy emlékszem a dolgokra, ahogy történtek. De minden kiderül a szabadvers első bekezdéséből, mely – túlzás nélkül mondhatom – méltó lenne Marinettihez is. Mintha az „Október 28” hadosztály dicsőséges előrenyomulását írná le Abesszíniában – igaz, később, mikor ugyancsak abesszin földön a brit erők szó szerint hektárban mérték az olasz hadifoglyaikat, Marinetti már tartózkodott ennek a momentumnak az említésétől. Akkor már nem kívánkozott Addisz Abebába, megfelelt neki Róma, Velence is. De most még Abesszíniában vagyunk, és győztes csapataink akadálytalanul nyomulnak előre.

„Igen, ilyenek vagyunk mi, magyarok: egy hősies, nemes fajta. Ha van egy eltökélt, leleményes vezetőnk, aki jól vezeti a seregeinket, a lehetetlennek is vakmerőn nekifeszülünk. Így tettünk tegnap is, amikor 1-1-re győztünk Franciaország ellen az Európa-bajnokságon. Ezzel kétszeres ünnep lett június 19-e: nemcsak a Magyar Függetlenség Napja, hanem a Magyar Labdarúgás Visszaszerzésének Napja is. Mindkettőben kiemelkedő szerepet vállalt egyetlen ember: Orbán Viktor.”

Mondom én, hogy szabadvers a Ducéhoz, a legszebb olasz futurista hagyományok szellemében. Amint Mussolini nem volt Abessszíniának még a közelében sem, úgy nem futott Orbán Viktor a magyar válogatott élén a franciák ellen, pedig Jupiterre mondom, nagyon megnéztem volna. Ő mintegy a szellemét adtaa a győzelemhez, a magyar focihoz meg a pénzét. Jaj, nem, tévedek: a pénzünket. Úgy könnyű, bár figyeljük meg a költői eszközök alkalmazását:

„1-1-re győztünk Franciaország ellen.”

Ez sporttörténeti pillanat lett volna, ugyanis először sikerült volna egy mérkőzésen döntetlenre győzni. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy a franciák döntetlenre vesztettek ellenünk – a kifejezés középiskolai, kispályás focimeccsek utáni, öltözői beszélgetések kiforratlan, csikorgó humorát idézi. De haladjunk a műben, már persze, ameddig érdemes benne haladni.

„Harminc esztendeje, 1991. június 19-én hagyta el hazánkat az utolsó szovjet katona. Ezzel Magyarország – majdnem fél évszázados idegen megszállás után – visszaszerezte, kivívta függetlenségét. Június 19-e tehát a függetlenségünk napja, s mi vagyunk Európa utolsó szabadságharcos nemzete.”

Költő a szerző, vérbeli poéta, már csak azért is, mert valódi újságcikkben nehezen kerülhetett volna egymás mellé a magyar-francia mérkőzés meg a szovjet csapatok kivonulása. Semmi közük egymáshoz ugyanis. De ezt lírában szabad, csaponganak az asszociációk, bár fájóan hiányolok a képből egy fejünk fölött elrepülő nikkel szamovárt és egyéb szépségeket (hommage á Kassák). Hol találkozik a magyar függetlenség és a „labdarúgás visszaszerzése” (nem is tudtam, hogy el volt lopva a magyar foci – a tolvaj sem lehetett épelméjű...)? Orbán Viktor felkent személyében, akit mindkettőért felelősnek tart a kormánysajtó. Mondjuk én tanúja voltam azoknak az időknek, és úgy láttam, Orbánnak annyi köze volt a csapatkivonáshoz, mint szpíkernek a focimeccs végeredményéhez vagy kakasnak a napkeltéhez: mindkettő nagy hangon jelzi az eseményt, de az azért nélkülük is vígan lezajlik. Ezt burkoltan a szerző is bevallja:

„Sorsunkról javarészt a két szuperhatalom döntött 1989-ben, Máltán. Ám a kivonulásban megvolt a maga szerepe egy bátor, fiatal politikusnak, aki pár hónappal korábban először merte kiejteni a száján a követelést: a szovjet csapatok hagyják el hazánkat! 1956 óta senki sem merte ezt nyilvánosan kimondani – egyedül Orbán Viktor.”

Még jó, hogy kukorékolt a kakas, ha nem kukorékol, elmaradt volna a napkelte.

Vagy tán mégsem. Remélhetőleg nem ő adta az ötletet, miszerint véget kéne vetni a hidegháborúnak, mert ha mégis, akkor régen rossz. Elképzelem Reagant és Gorbacsovot, ahogy üldögélnek a tárgyalóasztal mellett:

- Mihail, én unatkozom.

- Én is, Ronald.

- Mit csináljunk?

- Atomháborút?

- Jó, jó, de délután mit csinálunk?

- Kőbaltát. Obszidiánból.

- Nem is tudom... ne nézzük meg inkább, mit mondott az Orbán Viktor a Hősök terén?

- Felőlem...

- Jé, ez azt mondja, hogy vond ki a csapataidat Magyarországról, és akkor minden jó lesz.

- De így vége a hidegháborúnak!

- Na és? Te nem unod még?

- Tudod mit? De. Hagyjuk abba, okos gyerek ez. Adott egy ötletet.

Valahogy így nézhet ki a hivatalos legenda, ha kicsit jobban ki is kell majd dolgozni, mert még picit nyers. De lefogadom, hogy nem is sokára ezt a verziót fogják tanítani az iskolákban, ez nemesül majd népmesévé is.

Egyelőre azonban nem népmese, csak mese, annak is ostoba.

Még miről szól a vezércikknek álcázott szabadvers?

Arról, hogy szerző nem szereti Szabó Timeát, aki ezzel szemben elképzelhető, hogy az írottak után a szerzőért nem fog rajongani, de kifürkészhetetlenek a szív útjai, úgyhogy ezt még meglátjuk.

Marad a tanulság levonása, szerzőnek is, nekünk is:

„Azon kell dolgoznunk, hogy a nemzet rosszabbik énje, az örök áskálódó-gyűlölködő szabótímeák soha többé ne kerülhessenek kormányközelbe, hogy újra tönkretegyék mindazt, amit kínkeserves munkával fölépítettünk.”

Vigyük tehát végig a logikai láncot.

A magyar válogatott 1-1-re megverte a franciát, ami világrekord egyfelől (mivel döntetlenre sehogy sem lehet győzni), de a valóságban is elmondható, miszerint igen szép eredmény. Ezért aztán harminc évvel ezelőtt Orbán Viktor kikergette a szovjeteket, egyedül a kupolában, pusztán a szájával, lovon és trapézon. Miből az következik, hogy jövőre tessék a mostani kormányra szavazni.

Mondom én, hogy vers ez, nem próza.

Versnek is szürrealista.

„A hét műtárgya” című rovatunkat olvasták, jövő héten még nem tudjuk, mit elemzünk, de egy biztos: bőven akad majd hasonló szépségű alkotás.

Szele Tamás