Szerelmes felebarátaim, prédikáció következik, mert amint látom, egyébből nem ért a ti kemény fejetek. Éspedig szólni fog ez a prédikáció ama híres de Ruyter admirálisról, negyven prédikátorról és arról, hogy ezt ma miképpen kell érteni, valamint mi köze van mindennek a belga De Standaard napilap válaszához, amit Orbán Viktornak adott.

Tehát, felebarátaim, az úgy volt, hogy a mi dicső eleink épp úgy ölték-marták-irtották egymást, mint mi manapság, csak mivel lassúbb volt az élet, hát abban az időben, amiről beszélek, leginkább hit dolgai miatt tették. Úgy esett, hogy a törököt ugyan épp verték kifele Magyarországról, mikor több, mikor kevesebb sikerrel, ámde a győztes Bécsnek nagyon nem tetszett, hogy a nép református hitre tért igen sokfelé az országban.

Én ugyan nem értem mai fejemmel, miért lett volna ez baj, de ők meg azt nem értenék, nekünk manapság mi bajunk van azzal, hogy Savoyai Eugén herceg, aki ezeket a háborúskodásokat megnyerte, történetesen a fiúkat szerette, azért nem is volt maradása a francia Lajos király udvarában. Bécs meg úgy volt vele, hogy bújjék ágyba, akivel akar, ha képes elfoglalni Belgrádot. De se református, se protestáns, se evangélikus ne legyen!

Bolond egy világ járta akkoriban, nem igaz? Bezzeg mára megokosodtunk: ma már nem bánjuk, ki miként hiszi Istent (nem a fenét, csak egyelőre még nem időszerű ez a fajta uszítás), de az elképzelhetetlen, hogy valaki a saját nemével bújjon ágyba, az legalább akkora bűn, mint 1674-ben, Pozsonyban, a per idején református prédikátornak lenni. Lám csak, ez a mi mostani bölcs fejedelmünk is akkora léptékben gondolkodik Európáról, hogy az ő hét pontját nem csak ország-szerén tova hirdeti – az még könnyű is lenne, olcsó is, ott vannak arra a KESMA heroldjai – hanem hetedhét országban is ki akarja nyomatni.

Aztán vagy kinyomják, vagy nem. Ezt mondtam én a macskaalom felett is, mikor a Csuri meg a Spárga kandúrok ellopták a guriga sajtot és be is kebelezték. Nem mondom, időbe telt, míg kinyomták.

Ellenben ez a belga lap sehogyan sem akarta kinyomni az az orbáni bölcsességet, amit itt nem is elemeznék, megtettem már akkor, mikor megjelent, hajítófát sem ér. Hanem megmutatták neki Thyl Ulenspiegel szellemét.

„A De Standaardnak nem szokása hirdetésekkel fellépni kormányok ellen. Ma mégis egy teljes oldalt címzünk Orbán Viktornak.”

– írja a főszerkesztő, Karel Verhoeven, és biza címeznek is, mintha a hercegi Alba lenne. „Slaet op den trommele van dirredomdeinne”, mondja a Koldusok régi dala, és ütik is azt a dobot, ahogy annak idején. Az oldalon kettészakadt szivárványzászló, a piros és a zöld között a fehér mezőben felirat:

„Kedves Orbán Viktor, a törvényeknek sosem lenne szabad megkülönböztetniük a szerelmet a szerelemtől”

Azért pár derék szóban megmagyarázta, miről is van szó. Hát bizony kiderült, hogy az ő lapjuknál is próbálkozott a magyar kormány, hirdetni akart, ám a De Standaard úgy döntött, hogy nem teszi közzé ezt a hirdetést. Mint írja:

„Túl cinikus lenne médiafelületet eladni egy kormányfőnek, aki korlátozta az országában a szabad sajtót.”

És hozzáteszi (a 444 nyomán):

„Ha egy európai országban a törvény újból diktálni szeretné, hogy melyik szerelem legitim, és hogyan beszélhetünk a szerelemről, azt minden szabadságunkkal ellensúlyoznunk kell. A sajtószabadság, amelyet mi szerkesztőként, önök pedig olvasóként olyan fontosnak tartanak, tökéletes lehetőséget ad erre.”

„Idegen, a te pénzed nem jó ebben a városban” – így mondanák ugyanezt Texasban. Vagy mondták volna százötven éve. Nagy összeget veszíthetett a lap a hirdetés kihagyásával, de van, amit pénzen nem lehet megvenni, csak nehéz megmagyarázni, micsodás dolog is az. Mondanánk, hogy a becsület, de nem teljesen az, a ráció is benne van, meg az emberség is. Térjünk kicsit vissza Pozsonyba, a prédikátorok peréhez.

Úgy bántak velük, hogy az máig szégyenletes, és nem lehet feledni.

„1674. március 5-én több mint hétszáz protestáns hitvallót idéztek a Pozsonyban felállított különbíróság elé, amely során mintegy háromszáz pap, tanító jelent meg a tárgyaláson. A bíróság felségsértéssel, hazaárulással, a katolikus egyház megsértésével vádolta őket, egyben követelte „bűneik” beismerését és áttérésüket a katolikus hitre.

A beidézett prédikátorok közül a legállhatatosabbakat, akik semmifajta megalkuvásra nem voltak készek, kisebb csoportokban várbörtönökbe vitték, majd több mint negyven papot Nápolyba hurcoltak, de közülük csak harminckettő maradt életben, akiket eladtak gályarabnak. Sorsuk nagy visszhangot keltett Európa protestáns országaiban. Gyűjtés indult kiszabadításuk érdekében, és ez többszöri kísérlet után végül a holland Michiel de Ruyter admirálisnak sikerült 1676. február 11-én.” (reformatus.hu)

Bestialitásnak mondanám ezt, nem egyébnek: emberek adtak el rabszolgának más embereket, csak annyi miatt, hogy más módon tisztelték ugyanazt az Istent. Hanem hát a jó de Ruyter admirális is korának gyermeke volt, neki sem volt ám galambepéje. Ismerjük a biográfiáját, Vlissingenben született Adriaen Michielszoon sörfuvarozó (korábban tengerész) és Aagje Jansdochter tizenegy gyermeke közül negyedikként. A helyi nagytemplomban még születése napján Michiel Adriaenszoon névre keresztelték; a Ruyter nevet 1663-ban használta először anyai nagyapja után, aki ruiter, azaz lovaskatona volt a hadseregben. A „de” szócskát néhány évvel később biggyesztette elé.

Önjelölt nemesség, de minden későbbi tettével kiérdemelte, jobban is, mintha bíborban született volna. Hanem volt ő minden, tengeri rabló is, bálnavadász is, spanyol hadifogoly is meg koldus is, kereskedett Marokkóval, de végső soron az a lényeg, hogy egyike lett a hadtörténelem legnagyobb tengernagyainak.

Sorolni is nehéz volna a győztes csatáit, hajó meg nem állt előtte, de a prédikátorok kiszabadítására dicsőséges élete vége felé került sor. Épp a Földközi-tengeren hadakozott a franciák ellen, amikor az európai protestáns államok értesültek a magyar evangélikus és református lelkészek gályarabságáról. 1676. február 11-12-én de Ruyter a németalföldi államtanács utasítására Nápolyba hajózott. Az 1675 márciusában gályarabnak eladott magyar prédikátorok közül 26-an voltak még életben, őket az alkirály utasítására szabadon engedték.

Szabadon, de nem azonnal.

Valahogy nem akaródzott elengedni őket annak az alkirálynak, pedig megkapta értük a váltságdíjat – de hát tudott de Ruyter másként is beszélni. Adott egy órát a foglyok átadására. Nem történt semmi. Akkor szépen levétette a flotta ágyúiról a csőtorkolatfedőt, hogy lássák: komolyan gondolja, amit mond. Adott még egy órát. Közben persze látványosan töltöttek. A végén az alkirály csikorgó fogakkal, de engedett – két hajója volt csak, egy egész flotta ellenében.

De Ruyter átvette a foglyokat és kihajózott. Miért tette, amit tett?

Olyan nagyon vallásos lett volna?

Nem volt ateista, de szentfazék sem. Katona volt, kereskedő, tengeri rabló, ha kellett: nem gondolnám, hogy a Mennyországban akart volna érdemeket szerezni.

Azt viszont gondolnám, hogy azért tette, mert undorította, ahogyan ezekkel az emberekkel bántak. Ezt lehetett tenni, ennek volt értelme, ez volt becsületes, ez volt emberséges.

Tehát erre volt szükség.

A De Standaard most csak ugyanazt tette, amit de Ruyter admirális, csak legfeljebb nem hajóval és ágyúval.

Amint de Ruyter nem volt ellensége Nápolynak, a De Standaard sem ellensége Magyarországnak, csak éppen ilyenkor európai ember így cselekszik.

Lelkiismerete szerint. Nem kell ebbe világösszeesküvést magyarázni, amint majd a kormánylapok teszik. Nincs ebben még politika sem. Tisztesség, emberség van ebben, semmi több.

Még ugyan az a szerencse, hogy igen megokosodtunk 1674 óta.

Ma már nem az a bűn, ha valaki másként tiszteli a Mindenhatót (merthogy az a vád majd holnap kerül elő), ma az a bűn, ha valaki nem úgy fekszik ágyba, ahogy azt megparancsolták és nem azzal, akivel illik.

Valaki azért szóljon Bécsben a Savoyai Jenő ügye kapcsán, tessék megnősíteni utólag, vagy kiírni a történelemből.

Különben is, olyan kínos.

Ott áll a szobra a Várban.

Igaz, Jenő herceg nem volt épp dalia, sőt, tulajdonképpen egy kis átalakítással akármelyik alacsony termetű politikushoz hasonlóvá lehetne tenni a lovasszobrot.

De akihez kéne, azt még ember nem látta lóháton. Létrán kéne feltenni rá, türelmes kanca kéne ám ahhoz.

No, majd ráfaragják.

Míg rá nem farag ő maga is.

Szerelmes felebarátaim, a prédikáció véget ért, menjetek békével.

És emberséggel.

Szele Tamás