Évforduló volt kérem, tegnap, csak kevesen tudtak róla, minek következtében ma erősen vakarja a fejét az újságolvasó, míg rájön, miért is kerül elő a kormánymédiában sokfelé a pozsonyi csata? Nem a „film”, azt remélhetőleg ha évszázadok alatt is, de sikerül majd elfeledni, hanem maga az ütközet. Úgy hogy tegnap 1114 éve kezdődött.

Nehéz helyzetben van ilyenkor mindenki, ugyanis nekem például a film nem tetszett, amint másnak sem, több volt a hibája, mint az erénye, ellenben a történelem nem ízlés kérdése, ha volt pozsonyi csata, arról amennyiben megtörtént (tudomásunk szerint igen) még csak-csak lehet vitatkozni, ezer részlet homályos az eseménnyel kapcsolatban, más részleteket szándékosan homályosítottak el, aktuálpolitikai okokból, de az nem képezheti vita tárgyát, hogy lezajlott. Pocsék filmet forgattak róla? Nagyon is, de amint a filmnek sincs köze a valódi eseményekhez, úgy a mi véleményünknek sincs – a filmnek az ízléshez és a történelmi hűséghez lenne köze, csak ezeket a fogalmakat nem ismeri.

Valamiért viszont nagyon fontos ebben a kampányévben az évforduló. A Hirado.hu sajtószakmai szempontból sablonos, de biztonságos megoldást választott: írtak egy történelmi visszatekintést, mégpedig, hogy baj ne lehessen vele, Tarján M. Tamás egyik, a tárgyban megjelent szakcikkét felhasználva, ami korábban a Rubicon hasábjain jelent meg. És megszólaltatták a végén Horváth-Lugossy Gábort is, a Magyarságkutató Intézet főigazgatóját, aki azért nem mulasztotta el a filmjük promóciója mellett sulykolni az aktuálpolitikai mondanivalót is:

„A magyarság ugyan jónéhány sorsdöntő ütközetet megvívott 896 és 1945 között, a 907-es pozsonyi csata abból a szempontból a legmeghatározóbb, hogy tétje nem kevesebb, mint a magyarság megmaradása volt”

Igen, az egy elterjedt félrefordítás, egy szöveg csonkításából ered. Szóval, az a helyzet, hogy a pozsonyi csatáról korabeli forrásunk alig akad. Annak idején ugyan a Salzburgi Évkönyv megemlékezett róla, csak éppen nagyon röviden. Annyit ír:

„907. (év) Nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál (Pozsony) július Nonae-je 4. napján (július 4-én)”

A Sváb Évkönyv is alig ír többet:

„907. (év) A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget (bajor határőrgróf) megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.

907. (év) A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.”

És összesen ennyi korabeli forrásunk van az eseményről, amit ötszáz évvel később Johannes Aventinus (Johannes Turmair) humanista történetíró írt le alaposabban. Meglehet, hogy voltak mára elveszett forrásai, meg az is lehet, hogy nem: annyi biztos, hogy 907-ben volt egy csata, amiben a magyarok elverték a bajorokat, vagy Pozsonynál, vagy máshol, de hogy hányan és hányat, az kérdéses. Aventinusnál fordul elő egy bekezdés, aminek a legvégét szokták idézni, azt is csonkán:

„Ugros eliminandos esse”

vagyis:

„A magyarokat ki kell irtani”

Ehhez még hozzáteszik, hogy „egész Európa minden hadereje gyűlt össze a népirtó hadjáratra” és már gerjed is szittya vérünk az álnok kontinens ellen. Ne gerjedjen, az Aventinus-idézet eredetije, a teljes bekezdés ugyanis így szól:

„Litavicus, rex Germaniae atque Boiorum, ex omni Boiaria peracto delectu Anassoburgium, novam Boiorum coloniam, se confert. adsunt episcopi, monachorum antistites, proceres Boiorum, quinto decimo calendas Iulii, anno christianae salutis noningentesimo super septimum. ibi decretum omnium sententia Ugros Boiariae regno eliminandos esse.”

Az „eliminandos” éppenséggel jelenthet „eltávolítást”, „kidobást” is, nem okvetlenül és csakis „kiirtást”, de a szöveg világos: „Ugros Boiariae regno eliminandos esse”! A magyarokat a Bajor Királyságból akarták kiűzni, nem a világból. Szóval, a csata fontos volt, nagy is lehetett, de nem a nemzeti fennmaradásért zajlott. Azonkívül, ha dicső eleink legyőzték volna egész Európa egyesített haderejét, nem lettek volna bolondok megállni Pozsonynál (vagy – más források szerint – Zalavárnál), mentek volna tovább, míg csak tudnak, kihasználták volna az előnyös hadi helyzetet. De nem mentek.

Ez az ő érdemeikből fikarcnyit sem von le, annál többet mond a mai történelemhamisító, politizáló szemléletről, ami pillanatnyi érdekek mentén hajlandó különös gondolkodásúaknak beállítani még azokat az ősöket is, akiket egyébként épp ünnepel.

Egyelőre ott tartunk tehát, hogy csata volt, senki sem tagadja, legfeljebb a részleteiről folyik a parázs vita. Hanem ezt újramelegíteni nem volna szerencsés a Magyarságkutató Intézet számára, mert télen már lezajlott, sok menetben (a film kapcsán), és nem tudtak győztesként kievickélni belőle: még magukat markánsan jobboldalinak tartó lapok, történészek is dilettánsnak nevezték a mozgóképet is, az ő romantikus történelmi elképzeléseiket is. Akkor viszont mivel emlékezzenek meg az évfordulóról?

Egy olyan írással, aminek már a címe is érdekes.

„Hová tűnt a pozsonyi csata?”

Itt van az, kérem, tél óta, néha harci muflonokkal álmodok tőle, annyira itt van. Az írás különben megjelent a saját honlapjukon tegnap és megjelent a Magyar Nemzetben is – úgy látom, a kormánylaptól sem idegen a defenzív, biztonsági játék. Náluk egyébként a szerző szimplán az intézet, míg a honlapon a főigazgató jegyzi. Rendben van, de hogyhogy eltűnt a pozsonyi csata? Tessék kimenni a mosdóba, megengedni a csapot, mindjárt kifolyik belőle...

Nem, nem úgy tűnt el. Azt firtatják, miért nem tanították ezt az eseményt. Mert nem nagyon tanították, azt meg kell hagyni. Horváth-Lugossy Gábor szerint:

„Az egyik legkorábbi középiskolai (ma annak neveznénk) tankönyv Budai Ézsaiásé (1766–1841), aki a Tiszántúli református egyházkerület püspöke volt 1822-től haláláig. 1828-ban a Magyar Tudományos Akadémia (1840-ig Magyar Tudós Társaság néven) alapszabályainak kidolgozásával megbízott küldöttség tagja, 1831-től az MTA tiszteletbeli tagja volt. A kötet kiterjedten ismerteti a honfoglalás menetét, mégsem említi meg a 907. évi pozsonyi csatát.

Spányik Glycerius 1833-ban megjelent kötete hasonló szerkezettel, de mindössze 15 oldalban taglalja a témát, és a magyarokat a hunoktól származtatja. A 907. évi pozsonyi csata itt sem szerepel.

„Mink őket a Hunnoktól származtaljuk.” – írja Schirkhuber 1837-ben. Ő (1807–1877) piarista főgimnáziumi igazgató, és 1858-tól az MTA levelező tagja volt. A „Dentumogériából” való vándorlást, illetve a honfoglalást Spányikhoz hasonlóan írja le, a pozsonyi csatát, továbbá a kalandozó hadjáratokat e megnevezéssel nem említi, de a merseburgi és augsburgi ütközetet „természetesen” igen. Mint látható lesz, ez a két vereség minden tankönyvben helyet kapott, míg a pozsonyi győzelem nem.”

Tény, hogy az ütközet csak 1861-től szerepel a tankönyvekben, akkor is maximum húsz sorban említik, ami nem azt jelenti, hogy akkortájt találták volna ki, hanem azt, hogy akkor vették észre Aventinus leírását. A népirtó szándékról elsőként Batizfalvi István 1862-es tankönyve ír, az lehet a délibábos félrefordítás ősforrása, de a későbbiekben ezt egészen máig nem erőltették. Sőt a csatát sem, aminek nem az az oka, hogy valami összeesküvés tiltotta volna az ősmagyar diadalok emlegetését annak idején, ellenkezőleg: az már inkább, hogy az akkori tankönyveket időnként még szakemberek írták, és erről az ütközetről alig volt valami forrásuk. Amit meg nem tud az ember, jobb, ha nem tanítja. Horthy idején sem volt tilos a csata emlegetése, de ritkán történt meg, a szerző a végén levonja a következtetést:

„A szocializmus tankönyvei nem eltüntették, sokkal inkább véglegesítették a pozsonyi csata eltűnését, mivel az már említésszerűen sem kerül elő egy tankönyvben sem. A finnugor nyelvrokonság elmélete szintén ekkor válik teljesen kizárólagossá.”

Ezzel világossá teszi: azok lesznek a felelősök az ütközet elhallgatásáért, akik a magyar nyelvet finnugor eredetűnek tekintik, türk helyett. Az a vita is lezajlott már korábban, Vámbéry Ármin döntötte el, azzal az eredménnyel, hogy a magyar nyelv finnugor is, türk is. Azt a vitát is újramelegítették mostanság. Hanem azt cáfolnám, hogy a pozsonyi csatát meg sem említették a szocialista tankönyvekben és tilos lett volna foglalkozni vele. Cáfolom, éspedig a Tényleg! írása alapján, mely szerint Kristó Gyula egy 1980-as kötetében három oldalon keresztül elemzi az eseményt. Az igaz, főleg a forráshiány miatt mások nem foglalkoztak vele: de hát nem foglalkoztak korábban sem. Ugyanazért.

Körülbelül az a helyzet ebben az ügyben, mint tegnap este nálam, mikor egy ismerősöm megkérdezte, mi az oka annak, hogy a független sajtó mintha kerülné a foglalkozást egy bizonyos, nemrégiben történt bűnüggyel. Csak nem félünk tőle, vagy tán nem is úgy történt, ahogy az első beszámolók szóltak róla? Hogy mások miért nem foglalkoznak a témával, azt én nem tudhatom, de lefogadnám, hogy azért nem, amiért én sem: nem tudok róla szinte semmit. Az első híradás óta fejlemény nincs, a rendőrség hallgat, az áldozatok szintén: így írni valamiről vagy ostobaság volna, vagy felelőtlenség. Tehát nem politikai nyomás miatt nem zeng az esettől a sajtó, hanem információhiány miatt.

A pozsonyi csata ügye is ilyesmi: nem titkolta azt senki, csak keveset tudunk róla. A megoldás nem az volna, hogy színes, romantikus meséket, filmeket terjesztünk az ütközetről, euroszkeptikus hangnemben (kampány idején jól jön az), hanem kutatni kéne, szorgos, szívós munkával kutatni, átnézni a levéltárakat, könyvtárakat, ásni rendületlenül a feltételezett csatatereken, hátha előkerülnek tárgyi emlékek is – csak ez fárasztó is, pénzbe is kerül.

Mesélni, a mesét nem hívőket lehazaárulózni könnyebb, olcsóbb, egyszerűbb.

Szóval: ide lett a pozsonyi csata, kérem.

Nem lopta el senki.

Szele Tamás