Sajnos beszélni kell erről, ha már mindenki foglalkozik vele: maga a kérdés is érdekes, bármilyen egyszerűnek is tűnik. Mivelhogy részben arról szól, lophat-e az ember saját magától? A válasz pedig valami olyasmi lenne, hogy lophat, de az eredményt nem adhatja el akármilyen néven. Igen, Návai Anikó ügyéről van szó, ami részben nevezhető plágiumnak is.

De csak részben. Részben pedig valamiféle etikai vétség, maradék részében meg egyfajta csalás. Szóval, ma reggelre virradóan ellepte a magyar sajtót a hír, miszerint:

„Návai Anikó plagizált egy Scarlett Johansson-interjút a Nők Lapjának”

Mikor még csak a címet láttam, annyit jegyeztem meg magamban:

„És ezt hogy bírta összehozni?”

Az interjú ugyanis az egyik legkényesebb sajtóműfaj. Én nem is kedvelem (pedig holnap is kell készítenem egyet, de hát ilyen az élet), azon lépjünk is túl, hogy milyen lelkiismereti kérdéseket vet fel, mikor egy politikussal beszélünk, tudjuk, hogy hazudik, de nem mondhatjuk a szemébe és nem írhatunk le egyebet, csak azt, amit mondott: ezen kívül is kerülhet bajba a sajtómunkás ebben a műfajban.

Az interjút ugyanis gyakran tévesztik össze a tollbamondással, ha szerkesztjük a szöveget – és szerkesztjük, nem maradhat benne az a rengeteg töltelékszó, mekegés, szleng, amit a hétköznapi beszédben mindenki használ – belékötnek, miszerint „nem is azt mondták”, esetleg perelnek, van olyan, aki elkéri megjelenés előtt a kész írást és úgy alakítja át, hogy az a tulajdon lovas szobra legyen, mert hiú az emberi nem. Szóval, sok a gond vele. Minél ismertebb emberrel készül, annál több, ugyanis bizonyos vagyoni szint és társadalmi pozíció fölött sajtósokat alkalmaznak, akik árgus szemekkel figyelik a munkaadójuk összes említését a nyilvánosságban, szóval egy átlagemberről sem érdemes marhaságot írni, de egy jól szituált politikusról, üzletemberről vagy filmszínésznőről egyenesen öngyilkosság. Nem is értem, hogy merte megtenni Návai Anikó, amit tett.

Jó, de mi volt az?

Dióhéjban: eladott a Nők Lapjának egy olyan interjút, amit ebben a formájában sosem készített el, más szóval: most nem beszélt az alannyal. Beszélt máskor, régebben, de ez most elmaradt. Hogy még csúnyább legyen a történet, az anyag úgy állt össze, hogy forrásmegjelölés nélkül átemelt egy részt a ScreenRant 2020. novemberi, a Fekete Özvegy budapesti forgatásáról szóló cikkéből (én viszont itt megjelölöm a forrásomat, mert fontos: a Nők Lapjával egy médiacéghez tartozó 24.hu-t idézem, ugyanis ők az illetékesek a saját munkatársuk ügyében – a hivatkozás fentebb található), a többit meg összelegózta a saját, régebbi, valóban felvett és meg is jelent Scarlett Johansson-interjúiból.

Hát, nem szép dolog, bár látott már a szakma ennél nagyobb stikliket is.

Ostobaság azt hinni, hogy egy ilyen összeműtött kentaur vagy kiméra elcsúszhat csak azért, mert egy Hollywoodtól nagyon messze eső kis ország kevesek által beszélt nyelvén jelent meg. Az internet korában egészen pontosan egy Google-keresés ad ki minden hírt, ami adott személlyel kapcsolatban megjelent, sőt, azt is, amiben csak említették. Scarlett Johansson sajtósának meg pont az a dolga, hogy ilyesmikkel foglalkozzon. Ráadásul ez az írás a lehető legrosszabb pillanatban jelent meg. Návai Anikó ugyanis tagja a Hollywood Foreign Press Associationnek (HFPA), a hollywoodi külföldi tudósítók egyesületének, amivel most nagyon komoly problémák vannak. Ez a szervezet ítéli oda a Golden Gloobe-díjakat, és utóbbi időben sok mindennel vádolták, korrupciótól rasszizmusig, hogy menyi alappal, azt nem tisztem eldönteni, de az a lényeg, hogy sok hollywoodi sztár bojkottálja mostanság. Nem nyilatkozik a HFPA-hoz tartozó újságíróknak. Ilyen Scarlett Johansson is, aki a legnagyobb meglepetéssel vette tudomásul, hogy ugyan nem nyilatkozott szerzőnknek, pont az illlető HFPA-tagsága miatt, de az interjú mégis elkészült.

Nélküle. Tulajdonképpen elég praktikus módszer volna ez, minek egy interjúhoz alany? Viszont ha nincs bojkott, lehet, hogy ki sem derül ez a stikli.

A Nők Lapja belső vizsgálatot indított az ügyben, és ez úgy végződött, hogy bejelentették: megszakítanak minden kapcsolatot a szerzővel, annak ellenére, hogy korábban sok és kiváló interjút közölt náluk. Szomorú vég, de valljuk meg: kiérdemelt.

Az nem is kérdés, hogy csak ezt lehetett tenni. Senkivel nem közlünk hamis interjút – ha mégis, abból rendszerint minimum ekkora botrány szokott lenni, bár nem mindig van következménye. Pár éve járta be a különböző nem túlzott alapossággal szerkesztett, de magukat ellenzékinek tartó orgánumokat Magyarországon egy fiktív Soros-interjú, aminek minden soráról ordított, hogy hamis – egy üzletember nem mond olyanokat, amiket a szájába adtak. Ráadásul nem is ellenséges szándékkal, csak hát – soha nem nyilatkozott a szerzőnek, az csak elképzelte az interjút, és mivel nemvolt túl bonyolult lélek, az ő Sorosa elég primitívre sikeredett. De olyanokat mondott, amit egyesek szívesen olvastak, ezek bőgve védték az interjút, a józanabbak hiába mondták, hogy hamisítvánnyal, ál-interjúval van dolgunk. A végén maga a szerző jelezte, hogy az interjú fiktív, és ugyanazzal a lendülettel le is hülyézett mindenkit, akinek nem tetszett, mondván, hogy nincs humorunk. Nem volt abban az írásban semmi poén, igaz, a szerző sem volt újságíró, hanem egy küldetéstudattal megvert, lelkes honmentő. Ennek a történetnek végül semmiféle következménye nem lett, valószínűleg azért, mert az érintett, vagyis Soros György nem szerzett róla tudomást. Talán nem olvas el minden marhaságot, amiben magyar nyelven megemlítik.

De az ilyen esetektől eltekintve a valódi szakmában ritka az ilyesmi. Az újságcsináló ember tudja, hogy egyetlen szakmai hitele van, ha azt eljátssza, kereshet magának más foglalkozást, mert már senki nem fog hinni neki. Meg az ilyen szélhámosságok az egész szakmának ártanak. Azt hiteltelenítik el, ahogy az álhírlapok is. Azokat se szakmabéliek szerkesztik (olyanok is). De Návai Anikó bizony szakmabéli, nehezen mondhatnánk kívülállónak... nemm tudom, mennyi honoráriumot kaphatott egy-egy hollywoodi interjúért (bár azok nem teremnek minden bokorban), de annyit egészen biztosan nem, amennyiért érdemes volt ezt a lépést megkockáztatni – ebben a mostani, perekkel és bojkottal terhes helyzetben. Ha meg nem tudott a bojkottról, az nagyon nagy baj: akkor nem foglalkozott a saját szakterületével.

Az tehát eddig világos, hogy el nem készült interjút leadni tilos. De mi a helyzet a plágiummal?

Az már kicsit bonyolultabb. A ScreenRant-től átvett részt nyugodtan jelezhette volna szerzőnk, semmibe sem kerül és így lett volna tisztességes – de lophat szöveget saját magától az ember anélkül, hogy kitenné az idézőjelet?

Indokolt esetben igen, csak ez nem volt indokolt eset.

A saját praxisomból mutatnám be, mikor szabad ilyent tenni. Még 2017-ben, a rohingyák lemészárlása idején komoly viták zajlottak Burmában is, máshol is arról, hogy ez a népcsoport mennyiben tekinthető Arakan tartományban őshonosnak. A burmai hadsereg ugyanis azzal indokolta a rémtetteket, hogy „ezek csak illegális bangladesi bevándorlók”. Mintha azokat szabad volna halomra ölni. No, de akkoriban addig ástam, kutakodtam, míg rá nem találtam egy adatra, mely szerint:

„A „rohingya” népnevet „rooinga” formában először 1799-ben jegyezte fel Francis Buchanan-Hamilton a Brit Kelet-Indiai Társaság számára írt cikkében. Innét tudjuk azt is, hogy a szó jelentése „Rohang lakója” – ugyanis a muzulmán népesség Arakant Rohangnak hívta akkoriban.”

Ez eldönthette volna a vitát, ha bárkit érdekelt volna, de persze nem foglalkozott vele senki komolyabban. A nézetek nagyjából máig ütköznek ebben a kérdésben, és jó pár alkalommal kellett nekem is foglalkoznom a dologgal újból. Nos, a fenti mondatot szükség esetén mindig változtatás nélkül illesztettem be az írásokba, ugyanis én írtam eredetileg is, többet vagy mást nem tudtam meg, változtatni nem lett volna érdemes, és hát mégis saját írásból saját írásba került. Magamat meg tán nem fogom plágiumért beperelni. Bár, mikor rossz kedvem van, sok mindenre képes vagyok.

Igen ám, csakhogy itt adatról van szó. Nem arról, hogy azt állítanám: beszéltem személyesen Francis Buchanan-Hamiltonnal, több ízben is, és a legutóbb ezt vagy azt mondta nekem. 222 év távlatából nehéz lenne egy ilyen társalgást lebonyolítani, de ha sikerülne és bizonyítani is tudnám, azt hiszem, megkapnám érte a legmagasabb honoráriumot a magyar sajtó történetében. Azonban ez a veszély nem fenyeget.

Szóval, idézheti magát az ember indokolt esetben, akár jelölés nélkül is, de hazudni azért nem szabad. Návai Anikó hivatkozhat arra, hogy, mint ő fogalmaz:

„Minden újságíró fenntartja magának a jogot, hogy bármely cikkhez újra átnézze a korábbi interjúkat, nyilatkozatokat, átiratokat és jegyzeteket.”

ezt szabad is, sőt, jó, ha megvannak a régebbi írások – fontos lehet tudni és idézni, mit mondott pár éve az alanyunk erről vagy arról. De nem adhatjuk el friss interjúnak a régi anyagokat, akkor sem, ha összekalapáljuk őket egy sokadik írássá.

Még ha az önplágium vádja kicsit különös is, az alapgond, vagyis az, hogy az interjú maga sosem készült el, mindenképpen fennáll. Ez bizony etikai vétség, amit a MUOSZ illetékes bizottsága kéne elítéljen. Valószínűleg meg is teszi, de akkor sincs intézkedési jogköre. Ellenben az érintett szerkesztőségek vezetőinek nagyon is van. A Nők Lapja főszerkesztője, Vass Virág közölte a TheWrap című, az eset leleplezésében kulcsszerepet játszó portállal:

„Tájékoztatjuk olvasóinkat az incidensről, és elnézést kérünk minden érintett féltől a kellemetlenségekért. Az eset óta megszüntettük az együttműködést Anikóval, aki eddig számos minőségi anyagot hozott lapunknak, de ezúttal nyilvánvalóan súlyos hibát követett el.”

Ehhez a 24.hu annyit tett hozzá, hogy:

„Návai Anikó tavaly a 24.hu-n is publikált néhány interjút, de a fenti ügy ismeretében további anyagaira nem tartunk igényt. Az eddig megjelent anyagok valóságtartalmával kapcsolatban pedig most írásban megerősítést kértünk tőle.”

Hát, bizony csúnya vége ez egy komoly karriernek. Nem példátlan, de mivel nincs köze politikához, a vétkes alaposan megbűnhődik érte. Nem tanulta meg, hogy magyarul csak politikai hírt szabad és lehet hamisítani. Ez a sajtó egyik speciális területe, ettől az álinterjútól nem áradt meg a Duna, nem tört ki a Vezúv és nem lett drágább vagy olcsóbb a kenyér – ellenben ha nem Scarlett Johansson az érintett az ügyben, hanem valamelyik politikai tényezőnk, a szerző most is írhatná a folytatásokat, ugyanis pártállás szerint hinnének vagy nem hinnének neki az olvasók és szerkesztők.

Költő, hazudj hát – de csak a politikáról.

Így állunk.

Szele Tamás