Forgókínpad

Forgókínpad

Számadás Afganisztánról

2021. szeptember 27. - Szele Tamás

Most, hogy az afgán helyzet stabilizálódni látszik, és úgy tűnik, véget ér Afganisztán történetének az a fejezete, ami majd „második tálib hatalomátvétel” címmel kerül be a történelemkönyvekbe, töprengjünk el kicsit. Mi várható? Vége van egyáltalán a válságnak? Mi lesz az ellenállók sorsa? Feltámad a középkor?

eszaki-szovetseg2_1.jpg

Sőt, írásomban egy nagyon fontos magyar vitára is ki fogok térni, ami már ennél is messzebb vezet: de előbb lássuk nagy vonalakban a jelenlegi helyzetet.

Szeretném leszögezni, hogy álláspontom szerint az afgán válság nem megoldódott, hanem stabilizálódott és állandósult. Semmiféle kérdésre nem érkezett válasz, semmilyen probléma végére nem tett pontot az új kormányzat, ellenben rengeteg újat okozott. A nemzetközi közösség pedig egyszerűen diplomáciai-geopolitikai okokból veszi tudomásul a kialakuló valamit, amit rendszernek nem neveznék, ugyanis még a következetes fanatizmusában is következetlen. Városonként, falvanként, de akár utcasarkonként is más a tálib rendszer jellege: Hilmend tartományban betiltják még a borotválkozást is, Heratban felkötött emberrablók holttesteit akasztják emelődarura, Kabulban bezár az egyetlen sofőriskola, amelyik még adott jogosítványt hölgyeknek, a megmaradt afgán sajtó papír és pénz hiányában online megjelenésre vált, ugyanakkor Mesz Ajnakban a helyi tálib parancsnok nem töri össze az ezer éves Budhákat, beéri annyival is, hogy kartonpapírral eltakarja őket, viszont Nooruddin Turabi börtönminiszter (ilyenjük is van, és ha van, bizonyára azért, mert szükség támadt rá) azt közölte, hogy a kézlevágás, csonkítás a büntetési rendszer része marad, de most már nem biztos, hogy nyilvánosan hajtják végre. Aránytalanul több a rossz hír, mint a jó, de az is világos, hogy senki nem engedelmeskedik maradéktalanul a kabuli kormánynak, még a leghűségesebb tálibok sem, ha két saroknyit eltávolodtak az elnöki palotától.

Alakulhatott volna másképpen?

Igen, két esetben.

  1. Ha a Maszúd által meghirdetett népfelkelés valóban össznépi mozgalommá válik. De Afganisztánban vagyunk, így sem nem fulladt kudarcba, sem nem aratott egyértelmű sikert: a Pandzsir-völgy ellenállása még sokáig, nagyon sokáig fennáll majd, nem lehetetlen, hogy tovább, mint maga a mostani rendszer. Az ország többi részein is létezik ilyen vagy amolyan ellenálló tevékenység, de ennek a mértékével nem vagyunk teljesen tisztában. A Panjshir Observer továbbra is megjelenik és informál az összecsapásokról a völgyben és környékén, a helyi viszonyokról, de itt már nagy, átütő sikerre nem lehet számítani – ahogy egy brit szakértő mondta, az a hely „a támadó rémálma és a védekező álma”, de kitörni belőle bajos. Viszont akár hadseregeket is fel lehet benne morzsolni. Amennyiben azokat a hadseregeket makacs, fafejű hülyék vezetik.

  2. Egy külföldi beavatkozás az első hetekben véget vethetett volna a középkori kutyakomédiának, csakhogy jelenleg nincs olyan nagyhatalom, amelynek érdekében állt volna fellépni. Az Egyesült Államok feladta, Kína nem igazán érdekelt az ügyben (reménytelennek találják az országot) Oroszországnak igen rosszak a tapasztalatai, mindazonáltal Lavrov és Vang Ji külügyminiszterek nyilatkozataiból viszont úgy tűnik, valami nyársat mindkét állam tart a tűzben – és mindkettőnek az az érdeke, hogy a másik ne szerezzen túl nagy befolyást a térségben. Középhatalmak? Pakisztán például beavatkozott, csak épp a tálibok mellett, a Pandzsir-völgyben, ennek majd lehetnek is következményei, és nem csak Afganisztánban, de például a Kashmir-völgy kapcsán a híresen pocsék indiai-pakisztáni viszonyban is. Irán nagyon rosszallóan nézi az állapotokat, nem véletlenül: siiták lévén nem örülhetnek a szunnita tálibok győzelmének. A maguk módján épp ezért félhivatalosan a Pandzsir-völgy mellesleg többségükben siita és tádzsik ellenállóit támogatnák, kérdés, milyen mértékben lehetséges ez – és hát azok iszlám, de szekuláris államot szeretnének, amibe Teherán nem nyugodna bele. Tádzsikisztán és a többi volt szovjet tagköztársaság nem avatkozhat be, Moszkva elvette tőle a kedvüket, gyakorlatilag úgy tűnik, Afganisztánban jelenleg Iszlámábádnak és Dohának van a legnagyobb befolyása.

Harmadik lehetőség csak akkor lett volna, ha a kormányerők még augusztusban ellenállnak, de őket meg a korrupció győzte le. Aki most azt mondja, hogy „ez volt az afgán nemzet akarata, azért nem álltak ellen”, arról a legnagyobb tisztelet hangján állapítom meg, hogy szellemi kihívásokkal küzd és kezeltesse magát: afgán nemzet nincs, a tálib rendszert kevés kivétellel senki sem „szereti” jobban, mint az elődjét, egyszerűen annyiról volt szó, hogy már az előd is nagyon pocsék volt, és a legtöbben nem gondolták, hogy jöhet nála rosszabb – de jött.

Mi várható?

Az afgán válság állandósulása. Elhúzódó polgárháború Északon, állandó elégedetlenség és elszórt kormányellenes akciók, tüntetések a nagyobb városokban, valamint terrortámadások az ISIS-K részéről. Egy nagyon tartós válság, ami a latorállamoknak kedvez majd. A kabuli kormányzat láthatóan összevissza intézkedik az államszervezés dolgában, nem is tudom, mi lenne a nagyobb baj: ha betartanák az utasításaikat, vagy az, ami most van, hogy mindenki azt tesz, amit akar? A rendszernek alapvető hibái vannak, és ezek állandó izzásban tartják majd a parazsat a hamu alatt. A legfontosabbak ezek közül:

  • a nemzeti és törzsi kisebbségek helyzete, mely teljesen megoldatlan

  • a nők helyzete, mely nem csak megoldatlan, de embertelen is, és romlik

  • a gazdaság általános helyzete, ezen belül főleg a bankrendszeré és a vállalkozásoké

  • a nemzetközi elismertség kérdése

Ezekkel nem tud mit kezdeni Kabul, tehát évezredes ázsiai mentalitással elteszi őket holnapra, holnap meg holnaputánra. Míg a fejére nem nőnek, de akkor már késő lesz. Így, hogy a hatalomátvétel vége felé közeledünk – bár sohasem lesz teljes és a rendszer soha nem fog tökéletesen stabilizálódni – csak ugyanazt mondhatom, amit az események elején mondtam: elhúzódó polgárháborúra és permanens válság kialakulására számíthatunk, melynek a polgárháború ilyen vagy amolyan segítséggel véget fog majd vetni egyszer, hogy ezáltal egy újabb válságot és polgárháborús helyzetet idézzen elő.

Nekünk, magyaroknak pedig az ebből a tanulság, hogy nem lehet kicsit visszamenni a középkorba, azt kicsit beengedni, mert ha egyszer beteszi a lábát, jön mindenestől és meg is telepszik tartósan.

Nem ígérem, hogy többet nem írok Afganisztánról, mert ha történik ott valami, akkor bizony, hogy írok, sőt, ha módomban állna odautazni, a saját szememmel is megnézném, mi a helyzet – de ez a veszély nem fenyeget. Egyelőre nem. De épp egy ilyen tudósítói helyzettel kapcsolatos az a bizonyos messzire vezető, rossz ízű honi vita, mely a magyar sajtószakma két nagyon elismert művelője között zajlott.

Arról van szó, hogy a Telexnek módjában állt tudósítót küldeni az események helyszínére (kissé irigylem is érte Földes Andrást, de nem nagyon, lesz még nekem is módom ilyesmire), aki igen jó, tartalmas és a környezetet is bemutató, emberközeli tudósításokat küldött Afganisztánból. Jóllehet, nem egészen oda indult, de háborúban van ez így – eredetileg a pakisztáni határ menti menekülttáborokat szerette volna felkeresni, mármint a határ pakisztáni oldalán. Azonban tett egy vitatható lépést: mivel több afgán hölggyel beszélt, egyikükkel zajlott levélváltását – melyben a hölgy leírja, hogy el szeretné hagyni az országot és depresszióra panaszkodik, mert elveszítette munkáját és lehetőségét a tanulásra – közölte Facebook-oldalán. Nem az írásaiban: az oldalán. A nevét kitakarta, azonban a profilképét elmulasztotta felismerhetetlenné tenni.

Emiatt megtámadta őt Jászberényi Sándor író, újságíró, haditudósító, akinek nagyon komoly tapasztalatai vannak a Közel-Keleten létező politikai iszlám világában, azon az alapon, hogy a megosztással kiszolgáltatta interjúalanyát a tálib titkosrendőrségnek. Idéztem volna Jászberényi eredeti posztját is, de mivel olyan minősíthetetlen hangvételű, hogy az nálam nem képernyőképes – és mivel mindennek nevezném Földes Andrást, csak „idiótának” nem – ettől tekintsünk el, aki kíváncsi rá, elolvashatja itt.

A kérdés adott tehát: hiba válságövezetből tudósítva akár egyetlen nyomot is hagyni az interjúalany felé? A külpolitikai újságírás örök dilemmája ez, mint majd mutatni fogom. Ugyanis az egy dolog, hogy nekünk tényeket kell bemutatni, de hogy bizonyítjuk őket? Ha beszéltünk valakivel, mennyire kell védeni őt? Közölhető a neve, fényképe? Erre nincs és nem is lehet egzakt szabályozás, ezt mindig a helyzet dönti el.

1956 végén sokakat tartóztattak le azon az alapon, hogy különféle nyugati lapok fotóriportjaiban felismerték őket, fegyverrel a kézben vagy más, az akkori rendszer számára kompromittáló helyzetben. Nem lehet azt mondani, hogy úgy kell nekik, miért hagyták magukat fotóztatni, hiszen ők úgy tudták, hogy győztek, és nem lehet a nyugati sajtó munkatársait sem hibáztatni – az akkori olvasók nem fogadták volna el az arcok kitakarását, az csak évtizedekkel később vált gyakorlattá. A nyugati lapok munkatársai akkor a szakma egy máig tisztázatlan területére tévedtek, és később is gyakran: elég csak Vietnam képeit említenem.

Akkor mi a megoldás, fényképezzünk le egy gúlába rakott fegyverhalmot? Az meg akárhol lehet. A magyar újságírásban különben is általános a rosszindulat bizonyos kérdésekben – a Jászberényi-Földes vitának is mélyebbre nyúló gyökerei vannak, amiket itt és most nem részleteznék, de ez nem az első eset, hogy konfliktus alakul ki e között a két ember között, és tudtommal nem Földes hibájából – de hagyjuk ezeket a dolgokat. Minket most az elvont kérdés érdekel. Köteles vagyok-e minden rendelkezésemre álló eszközzel védeni az informátoromat?

A kérdés kettéválik. Ha Magyarországon vagyunk, arról a hatályos sajtótörvény világosan szól:

A médiatartalom-szolgáltató, valamint a vele munkaviszonyban vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban álló személy törvényben meghatározottak szerint jogosult a számára a médiatartalom-szolgáltatói tevékenységgel összefüggésben információt átadó személy (a továbbiakban: információforrás) kilétét a bírósági és hatósági eljárások során titokban tartani, továbbá bármely, az információforrás azonosítására esetlegesen alkalmas dokumentum, irat, tárgy vagy adathordozó átadását megtagadni.”

Ez alól csak bűncselekmény esetében, törvényben meghatározott, kivételesen indokolt esetben van kivétel – de mi a helyzet a külföldi tudósításokkal? Különös tekintettel a polgárháborús- és válságövezetekre?

Erről szabatosan Lattmann Tamás nemzetközi jogász ír az ügy kapcsán az Átlátszóban, alaposan körüljárja a kérdést, és arra jut, miszerint:

A Reporters Without Borders szervezetnek az ENSZ Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezetével (UNESCO) közösen 1992-ben kiadott, folyamatosan aktualizált biztonsági útmutatója kimerítően, gyakorlati példákat és helyzeti forgatókönyveket is tárgyalva próbál eligazítást nyújtani az ilyen helyzetekben az újságírók által követendő magatartásról és a megfelelő cselekményekről.

A jelen vizsgált helyzetben leginkább az ebben foglalt 4. számú szabály releváns. Ez a forrásokkal való kapcsolattartás biztonságos jellegének fontosságát írja elő. Így például azt, hogy az e-mailezés lehetőleg ne a szerveren ténylegesen elküldött üzenetek formájában történjen, hanem mind a két szereplőnek legyen hozzáférése egy fiókhoz, és az üzeneteket az ott megírt vázlatok formájában hagyják egymásnak. Vagy legalább anonim, vagy olyan fiókokon keresztül, amiket bármikor el lehet hagyni, és soha többet nem akarják használni.”

Ez ugyan nem jogszabály, csak útmutató, tanács, de eszerint nevezhető talán hibának a profilkép ki nem takarása. Ámde Földes azzal érvel, hogy egyrészt jelenleg nincs Afganisztánban működő titkosszolgálat (akiről ő biztosan többet tud, mint akár én, akár Jászberényi, hiszen ő járt ott – de ettől még vagy van, vagy nincs) és ugyanezekben a napokban nők tömege tüntetett arcuk eltakarása nélkül Kabul utcáin, melyről rengeteg fotó jelent meg a nemzetközi sajtóban, akkor őket is atrocitások érhetik?

Esetleg érhetik. Esetleg nem is most, hanem később, mikor feláll az afgán titkosszolgálat. És esetleg nem. Az mindenképpen gyanúra ad okot, hogy még a járőröző tálibok is első sorban az igazoltatottak mobiltelefonját nézik meg, ilyen alapon vertek véresre például egy szobrászt, mert női alakokat formázott meg és a szobrait lefényképezte, de szokásuk a mobilok begyűjtése is. Szóval: lehet, hogy még nincsenek elhárítóik, hírszerzőik, de igény, az volna rá. Biztos, hogy már szervezik a maguk szolgálatait.

Más érvek is elhangzottak, én most vinnék még egy csavart az eddig is kacifántos ügybe. Azt írja a hölgy:

Egész nappal és éjjel is kész vagyok Önnel dolgozni.”

Egy kétségbeesett hölgy segélykiáltása reménytelen helyzetében? Nagyon meglehet.

És az is nagyon meglehet, hogy a formálódó afganisztáni titkosszolgálat egy női ügynökének úgynevezett „mézcsapdája”. Hogyha a kolléga úr lépre megy, elfogadja a nappali, de főleg az éjjeli szolgálatokat, zsarolhatóvá válik. Ez sem kizárható, viszont ez esetben helyes volt a levélváltás nyilvánossá tétele. Földes mellett szól az is, hogy nem hivatalosan megjelent írásban, cikkben idézte a beszélgetést, hanem a Facebookon, mintegy tág ismeretségi körben.

Nem tudhatjuk, mi az igazság – ne ítéljünk hát ebben a konkrét esetben. És mindegyik eset más, mindegyik külön megítélésre szorul, ez a szakmai helyzet szabályozhatatlan egyszerű és világos módon.

Akkor mi a teendő úgy általában véve? Röviden úgy fogalmaznám meg, hogy igyekezzünk a legjobbat, leghasznosabbat tenni megítélésünk szerint és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának szellemében, viszont mindig, minden körülmények között tételezzük fel a legrosszabbat és készüljünk fel arra. Sztoriért sok minden eladó, csak egyvalami soha: az informátor bőre. Akkor is védeni kell, ha a miénket kockáztatjuk.

Legyen ez vezérelvünk – a vita eldöntése nélkül mondom, csupán általánosságban.

Afganisztáni híradásaimat pedig akkor folytatom, ha olyan lényeges változásról számolhatok be, ami komoly fordulatot hoz magával.

De – ez lehet akár holnap is.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása