Most jó lenni katonának, janicsárnak verbuválnak – dudorássza magában az ember, és hát van is valami a dologban. Olvasom több helyen, hogy a Mediaworks „gyakorlatorientált tehetséggondozó újságírói programot” indít, vagyis kiképzést, aminek a végén a túlélők valószínűleg állásajánlatot kapnak.

Amíg okulnak, addig meg „méltányos és versenyképes díjazást”.

No, az szép. Először is azon merengtem el, hogy lehetséges egyáltalán tanítani az újságírást? Nem először gondolkodtam ezen, ugyanis régebben szóba került néhány alkalommal, hogy egy magánvállalkozás keretében én magam tanítsam a szakmát, csak szerencsére senki sem gondolta ezt túl komolyan. Én magam a legkevésbé, hiszen tudom magamról, hogy nem lenne türelmem a növendékekhez. Felnőttet tanítani meg amúgy is nehezebb, mint gyermeket, ugyanis a felnőttet érdekli a tananyag... Én megúsztam a feladatot, de már akkor azon járt az eszem, hogy mi a csodát bírjak én ezen a szakmán oktatni?

Tehetséget, íráskészséget nem adhat az ember senkinek, az vagy van, vagy – többnyire – sajnos nincs.

Stílust? Annak meg magától kell kialakulnia.

Műveltség? Otthonról kéne hozni, gyári tartozék lenne, csak már rég nincs, emlékszem olyan kolleginára, akinek még a kilencvenes években unalmunkban bemagyaráztuk a Kurírnál, hogy a kozmetika a csillagászat elméleti társtudományából fejlődött ki, mint a neve is mutatja, a kozmikus etikából, és elhitte. Nagyobb baj, hogy valami szösszenetében le is írta, még nagyobb, hogy a szerkesztő átengedte, a korrektorok vették észre, szerencsére nem ment ki. Az illető hölgy különben egyike volt azon keveseknek, akiket a Kurír villámgyors megszüntetése után átvett a Magyar Nemzet, ami az akkori, első Fidesz-kormány fő oszlopa volt. Biztos láttak benne valamit, amit mi nem. Hosszú ideje nem hallottam róla, szerintem valami minisztériumban lehet mostanság.

Szóval, műveltség kéne, de úgysincs. Helyesírást még az iskolában kellett volna tanulni, meg sokat kéne olvasni, akkor magától is menne – mit lehetséges oktatni az írott sajtószakmából?

Műfajelméletet igen, sajtótörténetet igen, csak ezek nélkül is elevickél a slapaj (elég baj az), de leginkább szakmai fogásokat. Kéne is. Csak épp ezek a fogások, módszerek, trükkök avulnak el a leggyorsabban.

A társadalom változik, és a sajtó változik benne a leggyorsabban. A XIX. században a magyar újságírónak például értenie kellett a kardvíváshoz és a céllövészethez, mert sajtó párbaj nélkül nem nagyon volt, ha meg valaki nem párbajozott, mert olyanok voltak az elvei, sokan nem álltak vele szóba aztán, kigolyózták az úri kaszinóból is. Ha manapság is párbajoznánk minden sértésért, hazugságért, rágalomért vagy akár igazságért is, nem volna egy ép porcikánk sem. A huszadik század első harmada a sajtó szempontjából virágzást hozott, nagy, legendás teljesítmények születtek, hatalmas interjúk, riportok, útirajzok, lélekrázó tudósítások, de akkor bizony stiliszta kellett legyen a sajtómunkás, kellemesen, olvasmányosan, humorral kellett fogalmazzon, mert a lapok bizony a piacról éltek. A krakéler párbajhősök helyére beültek a szerkesztőségekben a tanult polgárok.

Aztán hol egyik, hol másik párthoz kellett akár elvakultan is hűségesnek lenni (manapság is ilyesmiről van szó), nem egy közepesnél tehetségtelenebb tintakuli szolgálta ki előbb Szálasit, aztán Rákosit. Csodás a történet arról a költőről, aki persze újságírással is foglalkozott, és azért vállalta el a Rákosi születésnapjára kiadott emlékkötet szerkesztését, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy ne kelljen bele írnia. De említhetnénk Méray Tibort is, aki olyan sematikus riportokat írt Észak-Koreáról – sajtóba, kérem, sajtóba – hogy azoknál rosszabbat keveset olvastam, de Méray később Nyugaton kiköszörülte a csorbát.

Ötvenhat a magyar sajtóban olyan változást hozott, hogy utána azt, aki legalább valamennyire tudott írni, becsukták, aki nem tudott, azt meg beültették a helyére, bár ez lassan enyhült, már a hatvanas évek második felére azt kellett a legjobban tudnia az újságírónak, hogy mi az a vörös farok, az a néhány záró mondat az írás végén, ami elfogadhatóvá teszi az egészet. Akkor alkalmazkodni kellett megtanulni sokaknak, bár aki nagyon tehetséges volt, annak lett némi mozgástere.

A kilencvenes évek? A Vadnyugat fénykora, mindent kellett tudni, és minden folyamatosan változott. Emlékszem, hogy 1988-ban még mechanikus írógéppel pötyögtem a napi jegyzeteket a Tolnai Népújságnak olyan világrengető témákban, hogy égve maradt a közvilágítás a Béla tértől a Fáradt Kapáig, és utána fogadtam az elismerést a Szász Sörözőben a „bátor, kritikus írásért”. Ez volt a kezdet, de aztán a Kurírnál már mindenhez érteni kellett, ha úgy alakult, tévét javított az ember, ha amúgy, tibeti lámával készített interjút, ha másként, a sátánizmus elméletét ismertette öt flekkben. Csodavilág volt, majdnem teljesen szabadon írhatott az ember, tisztességes pénzért, el is ismerték a munkáját – azért csak „majdnem” volt ez szabadság, mert a lapban hirdető cégeket azért nem illett nagyon bántani. Kicsit lehetett, ha épp szükség volt rá. Azóta csak romlott a szakma.

Ami most van, az lassú agónia, nem egyéb: a piac kilencven százaléka kormánykézbe került, és például épp a Mediaworks (de a KESMA) is külön gondot fordít arra, hogy tehetséges embert ne alkalmazzanak. Nem is tud sem írni, sem dolgokat kideríteni náluk senki: a „nagyságaik” (róluk külön szólok még) nevetséges, elemi hibákat követnek el munka közben, olyanokat, amik gyakornokhoz is méltatlanok lennének. Csak hát – és itt a baj – tőlük nem munkát várnak. Hanem, mint az ötvenes években, hűséget. Sőt, az utóbbi időben már azt is, hogy ők találják ki, mire gondolt a gazdi. Maguktól hízelegjenek.

Épp ezért hümmögök nagyon, mikor olvasom a Mediaworks hirdetését.

„A résztvevők a magyar konzervatív sajtó kiemelkedő szereplőiből összeállított előadóival és mentoraival dolgozhatnak együtt.”

És melyekkel? Ugyanis mondjuk B. Zsolttól, aki tehetséges és művelt, csak nagyon gonosz ember, a tehetségét nem bírnák ellesni, azt ugyanis nem lehet, maximum inni és káromkodni tanulhatnának meg tőle. Stefkától elsajátíthatnák a tökéletesen elvtelen irányított emlékezést, azt, hogyan írjunk olyasmit, aminek az ellenkezője sem igaz, a neves riporternőtől (mindegy, hogyan hívják) azt, hogy szó szerint bármit tényként lehet tálalni, ha megfelel a kormány pillanatnyi irányvonalának, és ha ez másnapra 180 fokot fordul, azt sem fogják számon kérni – egyebet meg nem tudnának oktatni. Nem adhatnak mást, csak, mi lényegük.

„Ha érdekel a média világa, szeretsz írni, de nincs még szerkesztőségi gyakorlatod, publikációs rutinod, vagy netán az elméleti tudásod már megvan, de a gyakorlati médiamunka még hiányzik, akkor a Mediaworks Tehetséggondozó Programja neked szól!”

Ez úgy hangzik, mintha gyakornokot keresnének. Szép, hasznos, kissé konzervatív intézmény volt az, még tizen-valahány éve is működött: a kezdő inaskodik a tapasztaltabbak mellett. Nem lenne rossz módszer, mert a gyakorlatban elsajátíthatja a trükköket, megtanulja, mit kérdezünk egy interjúban, hogyan kérdezünk és mi az, amit még véletlenül sem hozunk szóba – csak erre a tudományra pont a kormánysajtóban nincs semmi szükség.

Ott magára az újságírásra sincs igény, úgy vannak megszervezve például a vidéki napilapok, hogy a tartalom hetven százaléka amúgy is a pesti központból jön, tilos rajta változtatni, helyben jó, ha két-három munkatárs számol be az óvodai évnyitóról vagy a tűzesetekről. Annyit meg egy ügyes gimnazista is képes megírni.

„A tehetséggondozóra felvett jelentkezők méltányos és versenyképes díjazásban részesülnek. Döntően a 22 és 30 év közötti, még a karrierjét építő korosztályt várják, de nincs meghatározott korhatár a jelentkezés során.”

Hát, igen, gyakornokoskodásnak tűnik ez, bár az ideális gyakornok 25 év alatti. A karrierépítéssel viszont vigyáznék: nem katonaság ez, ranglétrával, egy szerkesztőnek, főszerkesztőnek például nagyobb ugyan a hatalma (és a fizetése, de a felelőssége is) a munkatársnál, viszont kisebb a mozgástere és kevesebb az ideje. Épp az szokott lenni a baj, amikor egy-egy tehetséges kollégát érdemei jutalmául kineveznek muftinak, hogy a lap így veszít egy jó újságírót és kap helyette egy botcsinálta vezetőt. De ha szakmán kívülről jön a főnök, az még rosszabb, szóval sehogyan sem jó, azonban a sajtókarriert semmiképpen sem a pénz vagy a cím jelenti.

„Döntően a belpolitikai érzékenységű fiatalok érdeklődését szeretnék felkelteni, de lehetőség lesz a rovatok szerinti és a platformok szerinti specifikációra is: külpolitikára, gazdaságra, kultúrára és sportra. Ezen felül a multimédiás, rádiós, tévés aktivitásokat is támogatják.”

Akkor kongani is fog az a tanterem. Amelyik fiatal ma őszintén érdeklődik a reménytelen magyar belpolitika iránt, annak már van róla véleménye is, annak már nem lehet megmondani, mit gondoljon, amelyiknek meg nincs, az nem is kell nekik. Értem én, hogy a kormánymédia második-harmadik generációs utánpótlását szeretnék kinevelni, csak hát nem baltával faragják a sajtómunkást.

„A válogatás két körben történik: a beküldött írásos anyagok alapján a kiválasztottaknak még egy írásos felvételi teszten és egy felvételi interjún is részt kell venniük. Csak ezek után kaphatják meg az ajánlatot a szerződés aláírására.”

Nem mondom, alapos a szűrés. Ajánlók nem kellenek, mint hajdanán, mikor valaki be akart lépni a Pártba? Csak aztán úgy ne járjanak, mint a régi viccben:

Szóval, nem jósolok nagy jövőt ennek a szakmai képzésnek. Tízmillió ember közül biztos lesz száz, akit így vagy úgy be lehet rá ültetni, ha másként nem, erőszakkal, de hogy egyikből sem lesz gálickő, az is hétszentség.

Azt a fajta lojális, önálló vélemény nélküli, örömtől toporzékolva alfelet nyaló újságírótípust, amire szükségük lenne, nem tudják kinevelni: ahhoz ugyanis többnyire vagy az kell, hogy az illető kiszolgáljon előtte még két-három rendszert, vagy olyan morális nulla legyen, annyira csak az anyagi érdekek mozgassák, hogy az már nem is egyszerű jellemhiba, az már adottság. Olyannak születni kell.

Néha, rossz kedvemben eszembe jut, hogy mi lesz a pártoktól független magyar sajtóval, amiben én az ötvenhárom évemmel fiatalnak számítok, de maximum középkorúnak: egyszer én is megöregszem majd, ha lesz rá időm (nem hiszem, hogy lesz) és sehol sem látok utánpótlást, a fiatalok nem érkeznek nagyreményű kéziratokkal, csak a velem egyidősök vagy a még öregebbek. Hát, hogy velünk mi lesz, azt nem tudom, de hogy a kormánymédiával, pártsajtóval mi kezd lenni, az ebből a hirdetésből kitetszik.

Ugyanott tartanak, ahol mi csak több pénzből és rosszabb a helyzetük a miénknél is.

Hát, valahogy csak lesz. Valami csak történik majd a szakmával is.

És nem a Mediaworksnél vagy a KESMA-nál dől el, hogy micsoda.

Szele Tamás