Forgókínpad

Forgókínpad

Klikkvadász cím

2021. szeptember 30. - Szele Tamás

Ennek az írásnak már a címe is olyan, amilyen, szóval kedves szitán átlátó zsenik, ne is tessenek tovább olvasni. Ugyanis ha megteszik, akkor, mint majd részletezni fogom, nem történik a világon semmi, ellenben ha itt és most abbahagyják, az esetben pláne nem. Bonyolult kérdés merült fel ugyanis tegnap, miszerint az, hogy minek írjuk mi meg a cikkeket egyáltalán?

troll2.jpg

Ez a Facebook megjelenése óta minden valamirevaló magyar betűvetőben felmerül időnként, örök probléma, ugyanis azért valamit megírni nem is olyan nagyon egyszerű. És nem annyiból áll, hogy „az ember leül és ír”. Az már csak a vége.

Mikor még naponta írtam az afganisztáni eseményekről szóló sorozatomat – támadták azt is elegen, majd még lesz róla szó, és most nem az emberséges hangú kritikákra gondolok – épp megírni volt a legkisebb munka, hiszen azt már körülbelül tudtam is, miről lesz szó, mikor nekiültem, az megvolt két-három óra alatt. Igaz, írás közben is nézegette az ember a forrásokat, mert mi van, ha éppen akkor történik valami? Nem termelési riport ez, hanem háborúskodás, a helyzet pillanatonként változik. Így sikerült például a magyar sajtóban elsőként előre jelezni a kabuli repülőtér elleni terrortámadást, ugyanis menet közben nézelődve elém került egy nyilvánosságra hozott brit katonai jelentés, ami meglepő pontossággal írta le, hol és mikor várható az ISIS-K akciója.

A munka nehezebb része úgy nézett ki, hogy mikor végeztem az írnivalókkal, vettem valami ennivalót és megebédeltem, elkezdtem két óránként végignézni a hitelesnek tűnő információs forrásokat. Nyilván ebben az esetben a magyar sajtót elfelejthetjük (annyira, hogy egy része meg tőlem, tőlünk informálódott...), de nézte az ember a Sky Newst, BBC Newst, CNN-t, az orosz TASZSZ hírügynökséget, a kínai Xinhuát, az iráni Fars híreit (csoda az ayatollahok esze tokjába, lespórolták róla a keresőfunkciót, mindig végig kellett olvasnom, miről mit gondol Teherán, míg megtaláltam, ami engem érdekelt), a kabuli Tolo Newst (az segített a legtöbbet), az ellenállók saját híroldalát, a Panjshir Observert, de ha már itt tartunk, minden afganisztáni témával foglalkozó Twitter-bejegyzést is. És egy csomó egyéb helyi vagy indiai, pakisztáni, török, tádzsik sajtóterméket, mert ezek pontosabban számoltak be a saját környezetükről, mint a nagy cégek – a Reuterst például kerülni is kellett, ugyanis velük nincs szerződésünk és külön jogi osztályt működtetnek a tartalmaik védelmére.

Ez a kis körülnézés beletelt alkalmanként vagy két órába, szóval mikor a végére értem, már kezdhettem is elölről. Nem mondom viszont, hogy rosszul esett, mikor megláttam az egyik saját írásom sokadik átvételét a Panjshir Observerben, ami azért mégis valami: én írom tőlük messze földön az elemzéseket a harctérről, eljut hozzájuk és ők is egyetértenek az írással, mármint azok, akik a harctéren lövöldöznek egymásra a tálibokkal.

Ez a hosszú menetelés harminc-harmincöt napig tartott, míg egyáltalán volt remény a változásra, napi 16-18 óra munkát jelentett, mindenféle plusz nélkül, a jutalmam az volt, hogy tudtam: a tőlem telhető legjobbat sikerült nyújtani. Ennél több már csak az lehetett volna, ha oda is utazom, de erre nem került sor.

Viszont már a harmadik írás után elkezdtek érkezni a rövid, tömör, gyalázatos kommentek. Például? A tálibok kivégeztek egy népdalénekest mert népdalokat énekelt – ha nem énekelt volna, azért végzik ki – természetesen a többek között róla szóló írást az ő fotójával illusztráltam. Elég nehéz volt összehozni különben, végül egy videóból szedtem ki. Mondjuk nem volt egy Roger Moore, de fogadjuk már el, hogy az ázsiai emberek ázsiainak néznek ki. Komment az írás alatt:

Ezek nem emberek!”

Értem én, hogy a lelkes, túlbuzgó kommentelő nem olvasta az írást, csak látott egy fotót egy afganisztáni emberről és látta a címet. Értem, hogy valószínűleg a tálibokra gondolt. Az a helyzet, hogy a tálibok különben egészen pontosan úgy néznek ki többnyire, mint az áldozataik... de hát nem olvasunk, kérem.

A sorozat többi része alatt is mindennapos volt az óhaj, hogy „ne akarjam megváltoztatni az afgán nép döntését, ne avatkozzak be” (mintha megtehetném a világon bárhonnan, Afganisztánon kívülről), „hagyjuk azonnal abba ezt a témát, semmi közünk hozzá, unalmas” (mások meg, jóval többen, követelték a folytatásokat), jött a hazaárulózás, sorosozás, meg a szokásos. Jön az mindig. Megszokhattuk, de azt nem lehet, hogy még azok sem olvasták el többnyire az írásokat, akik nem sorosoztak, csak más okból érezték múlhatatlanul szükségesnek, hogy pár szavas kommentben kifejtsék nézeteiket.

Pedig azt is meg kéne szokni, mert sok-sok éve így van.

Nagyon régi jelenség az, hogy valaki egy írásom alatt rám förmed: „miért nem erről vagy arról szól a cikk a témakörben?” De hiszen pont arról szól, amit reklamálni tetszik... „Akkor miért nincs benne a címben?” Mert egy cím nem lehet hat kilométer és tizennyolc gépelt oldal hosszúságú. „Nekem nincs időm minden szart végigolvasni!”

Na, itt álljunk meg. A kedves kommentelő nem nekem tesz szívességet az olvasással. Nekem kicsit sem érdekem őt meggyőzni arról, hogy értsen velem egyet bármiben is. A lapnak sem. A Huppa mögött nem állnak pártok vagy szervezetek, amiket támogatnánk és amik minket támogatnának, reklám ez idő szerint nincs benne, tehát ha valaki elolvassa, amit írtunk, az nekünk jólesik, mert elismeri a munkánkat, de szívességet nem tesz vele, kegyet nem gyakorol és hasznunk ebből nem származik. Aki olvassa, annak köszönjük szépen, ha még pár jó szava is akad utána, nagyon örülünk, mert érdemes volt dolgoznunk, de az nem szerepel céljaink között, hogy mindenki tetszését elnyerjük.

Az a Blikk céljai között szerepel.

Amúgy is szerencsétlenül alakult a magyar online sajtó sorsa, mindenki megszokta, hogy még a kétezres évek gyakorlata szerint ingyen kapja a napilapot, hírlapot, de azért az mégiscsak sok, ha valaki reklamál az ingyenkonyhán, és nem azért, mert ehetetlen az étel, hanem, mert más fűszert kérne bele.

Mindenhez így szólnak hozzá egyesek, életem egyik legkínosabb pillanata volt, mikor egy Bende Balázst kritizáló írásomhoz érkezett valami 150 hozzászólás. De milyenek! Az írásban Bende szakmai gyakorlatát kritizáltam, és őt ábrázoló képpel kellett illusztrálni, mert mégsem tehettem oda egy rózsaszálat vagy egy gőzmozdonyt helyette, a kommentek majdnem mind a külsejét támadták, holott a valódi baj a belsejével van. Külön cikkben kellett másnap bocsánatot kérnem, helyükre tegyem a dolgokat. Miről volt szó?

A kommentelők nagy többségben nem olvasták az anyagot, a képhez szóltak hozzá.

És ezer ilyen példa akad, naponta is időnként több száz. Nem csoda, ha tegnap egy udvarias hangú felhívást tettünk közzé a lap Facebook-felületén (magán a lapfelületen már időtlen idők óta tiltjuk a hozzászólásokat, a sajtóperek lehetősége miatt). Eszerint:

Sírva kérünk mindenkit: ne csak a cikkek címét olvassák/olvassátok el, mert akkor tényleg hiába dolgozunk itt órákon keresztül...”

Azt hiszem, nem túlzott az igény, hiszen nincs annál bosszantóbb, mintha ír az ember valamit és alatta hosszas, gyakran trágár vita bontakozik ki olyasmiről, aminek semmi köze ahhoz, amit írt. Többnyire még érintőleges sincs. Erre háromféle reakció létezett.

  1. A legtöbben, akik ráadásul még el is olvassák a cikkeket, látták, azt gondolták magukban „oké, de ez rám nem vonatkozik, én olvasok” és mentek tovább. Ez normális.

  2. Mások, akik szintén hasonló cipőben járnak, jelezték, hogy ők azért elolvassák a dolgokat, mielőtt hozzászólnak. Ez is normális.

  3. Azonban akadt egy kis, agresszív réteg, amelyik azonnal támadásba lendült és elmagyarázta, miszerint mi vagyunk a hülyék és mi tehetünk mindenről. Mert... na, itt vegyük elő ezeket a miérteket.

Két iskolája van a sajtógyalázgatóknak, egymással látszólag szemben állnak, de igazából ugyanazt mondják. Az egyik vélemény azt kérte, kéri számon, hogy „miért nincs benne a címben az írás teljes tartalma, akkor elolvasnánk”. Egyrészt, mert olyan hosszú cím nincs a világon, ami a bonyolult közügyeket képes lenne leírni, legyenek azok magyarok vagy külföldiek. Röviden kell fogalmazni, maximum hat szóban. De ha sikerülne valami csoda folytán mindent belezsúfolni a címbe, akkor olvasnák? Dehogy olvasnák, akkor már tényleg mindenki megállna a címnél és a felvezetőnél meg a fotónál. Aki ezt reklamálta, még azt is hozzá merte tenni, hogy „az igazi újságírók tudják ezt”. Három munkatársa van a lapnak, mindhármunknak évtizedekre terjed a szakmai múltunk, amit más online lapok nem nagyon mondhatnak el magukról, nálunk „igazibb” már csak az Egon Erwin Kisch lenne.

A másik iskola érvelését szó szerint idézem, mert különben elveszne a sajátos stíl és zamat, ami oly jellemző:

A megvezető címet vajon kik ötlik ki,,,,,mert ,,,,,,a hatásvadász cím az marhára fontos.....Nos akkor így járnak nem olvassák a többit ...JÓL teszik.”

Rendben, de akkor ne adjatok a cikkeknek klikkvadász címeket...”

Kértünk példát a klikkvadász vagy „megvezető” címre, az első úrtól azt is kértük, fejtse ki alaposabban, mi a gond, válasz nem érkezett. Tehát a magunk feje után kell menjünk: vagyis akkor a címben ne legyen semmi figyelemfelhívó (fentebb már elmagyaráztam, hogy a „klikkvadászat” miért nem érdekünk). Ez körülbelül olyasmi lenne, mintha a Damanszkij-sziget incidense után, mikor is egymásnak esett Mao Kínája és Brezsnyev Szovjetuniója, olyan címet adott volna az ember az atomháború árnyékában, miszerint: „Fegyveres villongások a szovjet-kínai határon”. Ennél többről volt szó. Mondjuk a bőrünkről. Meg mindenki bőréről.

A címben legyen benne az írás tartalma, de ugyanakkor ne legyen benne semmi, a kép legyen jellemző, de ne legyen jellemző, a felvezető, szaknyelven „lead” legyen informatív, de mégsem – egy a lényeg.

Elolvasni ne kelljen semmit.

És mindenképpen azok a sajtómunkások legyenek a hülyék és vétkesek mindenért, akik minden nap ingyen nyújtják képességeik legjavát a közönségnek. Még ha kérnénk érte egy minimális összeget, azt mondanám: aki fizet, annak lehessenek igényei, de hát nem is kérünk.

Én azt értem, ha valaki lusta olvasni. Meg nem értem, de felfogom, hogy mérhetetlenül drága az ő ideje, nem fogja erre pazarolni. Biztos várják már a Biztonsági Tanácsban vagy a Pentagonban, Kremlben, bárhol.

De akkor írni, kommentelni miért nem lusta, arra miért szán időt?

Vagy mindegy, csak lehessen büntetlenül, kockázatmentesen kötekedni, verbálisan megalázni általa ismeretlen embereket, sárba rántani a munkájukat? Javasolnám, hogy próbálkozzanak ezzel harmadosztályú kocsmákban is, személyesen, mert ott svédtorna következik a kötekedés után.

Ha már ennyi mindent kértek tőlünk, hadd kérjünk már mi is valamit.

Akinek nincs ideje olvasni, annak ne legyen ideje írni sem.

Lehetetlenségeket követelni sem.

Erről ennyit.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása